Mára már közhely az a megállapítás, hogy a közösségek, még legkomolyabb döntéseiket is közel 90%-ban érzelmi alapon hozzák. Legyenek ezek e közösségek akár az egyszerű halandó számára felfoghatatlanul nagy forgalmú, vagy a tíz, sőt százezreket foglalkoztató óriásvállalatok, de lehetnek egészen kis közösségek is: a szabály mindenkire áll. Ezekben a döntésekben pedig a dominancia, a hierarchia kérdései, annak kialakítása, fenntartása, azaz a „bizánci etikett” a legfontosabb.

Nincs ez másképp a lókiképzésben sem. A fiatal ló kiképzését a „bizánci etikett” érvényesítésével kell kezdeni. A fiatal lónak már az első alkalommal el kell fogadnia a hierarchiát, azt, hogy a kiképző a gazda, akinek egyrészről engedelmeskedni kell, de aki mellett a biztonságot is megtalálja a ló. Amíg az etikett szabályai nincsenek betartva, addig küzdelem zajlik ló és lovas között, addig harmóniára, együttműködésre számítani nem lehet.

A bizánci etikett érvényesítése a kiképző feladata. A végrehajtás módját a ló erősebb, a kiképző okosabb elv határozza meg. A károly bácsik (lásd nemrég közzétett posztomat: Frakk a macskák réme) erő alapon próbálkoznak a lókiképzéssel, ami járhatatlan út. A ló előbb utóbb „butává”, „nehezen lovagolhatóvá válik”, kiképzése, lovaglása sok öröm forrása nem lesz.