Hát elindultam. Reggel felraktam Zitát a lószállítóra és kigördültünk a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovarda kapuján. Hogy miért utazunk külföldre? Részben azért, hogy a száz évvel ezelőtt már sikerrel alkalmazott módszert megismételjem. A bejegyzés címe is – utalva a pineroloi és Tor di Quintó-i levelekre – tisztelgés kíván lenni a XX. század legkiválóbb lovasai előtt.

Akkor, a húszas, harmincas években, a klasszikus műveltségű magyar lovasok modern irányzatokkal ismerkedtek külföldön, hogy a korszellemhez igazodva megújítsák a magyar lovaskultúrát. Az eredmény közismert: a második világháborút követő évtizedekben a legsikeresebb országok lovas csapatai magyar módszerrel, magyar szakemberekkel érték el legnagyobb sikereiket. Idehaza viszont hanyatlásnak indult a lovaskultúra, ami odáig jutott a hetvenes és nyolcvanas évekre, hogy az akkor felnövekvő generáció tagjai (akiktől én is tanulhattam) már nem tudták megtanulni az elődök kultúráját sem a lókiképzés elméleti részét, sem gyakorlatát. Ez sajnos így van akkor is, ha személy szerint tisztelem őket és nagyon sokat köszönhetek nekik. Ezért utam annyiban más, hogy azért keresem fel a klasszikus lókiképzés egyik legelismertebb iskoláját, hogy megtaláljam azokat a hagyományokat, amiket a száz évvel ezelőtti elődeink még természetes módon tudhattak sajátjukénak. Magaskultúrába, ám magyar lovasként, számomra idegen kultúrába kívánok megmerítkezni, hogy megtaláljam saját örökségünket.

Hát nem furcsa, hogy külföldön keresem gyökereinket?