A boldog atléta (happy athlete) a nemzetközi lovasszövetség egyik legtalálóbb kifejezése a modern lókiképzés kapcsán. Számomra a kirobbanó erőt és azt a képességet jelképezi, ami nem ismer akadályokat maga előtt. A kifejezés telitalálat, ami egy bizonyos szemléletet tükröz, tömören fejezi ki azokat az elvárásokat, amiket a modern szemlélet fogalmaz meg a lókiképzés céljaként.
Az én szívem azonban mást sugall. Nem csak azért, mert például a díjlovas versenyeken boldog atlétával szinte nem lehet találkozni, csak nyilvánvaló erőszakkal és izzadságszaggal, hanem azért is, mert a tökéletesen képzett ló számomra nem a hihetetlen teljesítményt, hanem az egyszerűséget, a természetességet, de ezzel együtt a könnyedséget és a délcegséget jelenti. Bár a fiatal lóban az én szemem is a hatalmas mozgást, a jövő lehetőségét látja szépnek, ezzel szemben a képzett lóban már a kidolgozott, szinte művészi mozgást, a hajlékonyságot, a táncos lépteket. Ha az idősebb lóban is a hatalmas mozgás uralja az összképet, az számomra bárdolatlanságot, nyersességet jelent. A táncolás az más. Az a képzésnek, a tanulásnak a végeredménye!
A megközelítések közötti különbséget legjobban a lovasképeken lehet érzékelni! Míg száz évvel ezelőtt, vagy akár még régebben a legjobb lovasokat rövid jármódokban (piaffe, passage, terre-a-terre) ábrázolták, addig korunk legünnepeltebb lókiképzőit (a díjlovasokat) leginkább nyújtott ügetésben fotózzák. Mindezt annak ellenére teszik, hogy a legmagasabb díjlovas feladatok (piaffe, passage, ugrásváltás minden vágtaugrásra) rövid iramú feladatok. A különbség a lókiképzéshez kapcsolódó szemlélet elmozdulását jelzi.
A modern kor hihetetlen teljesítményei ellenére a „szépérzékem” valahol ott belül inkább a régieknek ad igazat!
