Napjainkban vita zajlik a lókiképzés modern és hagyományos megközelítéséről. A polémia nem véletlen, ugyanis a  lókiképzés története a XX. században alapvető fordulatot vett. Az előző évezredekben a lókiképzés legfontosabb célja a katonai szempontok érvényesítése volt. Ez a múlt évszázad elején megváltozott: a lovak harcászati használata háttérbe szorult a katonai technika robbanászerű fejlődésével. Ugyan ez áll a lovak polgári használatára is. A lovak elvesztették jelentőségüket a közlekedés és a gazdaság (például a mezőgazdaság) területén. Sokan azt mondják, hogy ha a második világháboru után nem lett volna annyi lószerető fiatal Európában, akkor kontinensünkről már kipusztult volna a ló. A lovaglás szabadidőtevékenységgé, sporttá vált. Ennek megfelelően a kiképzés céljai is alapvetően változtak és ez lényegileg alakította át a kiképzés módszereit. Míg a hagyományos megközelítésben az együttműködési készség és a hosszú használati élettartam állt a kiképzés fókuszában, addig mára, különösen az európai versenysportban, a teljesítmény végsőkig való fokozása, a látvány az ami a kiképzés legfőbb célját jelenti.

Azonban ezek csak prioritások. Nincs ilyen, vagy olyan lókiképzés, csak jó és rossz. Egy évszázaddal ezelőtt ugyan ez a vita zajlott hazánkban. Akkor is a modernisták és a klasszikusok vetették össze módszereiket. A kor legelismertebb lovasa Joszipovich Zsigmod volt, aki olyan mesterien lovagolt, kiképzési módszerei, lovaglási stílusa olyan vitán felül álló volt, hogy mindkét tábor rá hivatkozott, mint ideára.