Nemzeti lovaskultúránk megérett a megújításra - állítom ezt annak ellenére, hogy a lovasok többsége a kijelentés egyik felét sem ismeri el: nem fogadják el, hogy van a nemzetközi lovaskultúrától eltérő magyar lovaskultúra, illetve nem értenek egyet azzal, hogy a jelenlegi helyzeten változtatni kell.

Létezik-e olyan fogalom, hogy magyar lovaskultúra, van-e a nemzetközi sajátságoktól eltérő, jellegzetesen magyar megközelítése a lókiképzésnek? A válasz nem egyszerű, mert, ha őszintén akarunk válaszolni akkor azt kell kijelenteni, hogy volt, de jelenleg nincs.

Volt, hiszen napjaink lovassportjának arculatát alapvetően határozták meg a magyar szakemberek, a lókiképzés speciális magyar megközelítése. A díjlovaglás német-holland dominanciáját a németeknél a Gustav Steinbrecht jegyzeteit könyvbe rendező Hans von Heydebreck-Josipovich Zsigmond páros, a hollandoknál a Josipovich tanítvány Hazslinszky-Krull Géza alapozta meg. A military brit elsődlegességét Endrődy Ágoston szakmai munkája biztosítja mind a mai napig. A díjugratás modern felfogását Némethy Bertalannak lehet köszönni. Ha csak egyetlen szakágban nyújtott volna kiemelkedőt magyar szakember, akkor azt lehetne gondolni, hogy az véletlen, vagy a különlegesen tehetséges személy, esetleg a szerencsés csillagállás okozta, de hogy mindegyikben?

Volt, és ez talán legélesebben az 1928-as amsterdami olimpián tűnt ki, amikor a magyar díjlovas csapat - végeredményben elvi okok miatt - a helyszínen (!) lépett vissza a részvételtől, annak ellenére, hogy Keméry (Kemprer) Pált és lovát egyes szakértők a legjobb párosnak tartották, de Németh Dezső, a magyar csapat másik tagjának megítélése sem maradt el sokkal Keméryétől. Az eset kapcsán a magyar lovaskultúra képviselői a nemzetközi megközelítéstől eltérő álláspontot négy kérdéskörben fogalmazták meg:

1. Nem fogadták el a minden egyes ugrásra történő ugrásváltás versenyprogramban való szerepeltetését, azt baucherizmusnak tartották (“Az egyszeri, sőt a többszöri ugrásváltások is megtartják a jármód (vágta) jellegét, a minden ugrásra végzett ugrásváltás azonban mesterkélt, külön jármód, nem természetes - tehát tulajdonképpen nem való az igazi lovaglásművészet keretébe.” /Keméry Pál/, “Mindenekelőtt arra akarok rámutatni, hogy az egy ütemre történő ugrásváltás követelése ellen úgy szóban, mint írásban én is ismételten állást foglaltam...a minden vágtaugrásra történő ugrásváltás tisztán mutatvány, amely sem gyakorlati, sem speciális kiképzési értéket nem jelent.” /Josipovich Zsigmond/),

2. Ellenezték a négy szárral történő lovaglást, a kizárólag feszítőzablán történő lovaglást gondolták helyesnek (“Ha a külföldi olimpiádokon nem akarnak vagy nem tudnak csak kantárszáron vezetni, ez nem elég ok, hogy mi is elejtsük eme klasszikus szokást.” /Burián Mihály/),

3. Ellenezték a két kézzel történő lovaglást, azt a hibák és nehézségek elfedésére valónak találták,

4. Ellenezték a díjlovas programok időre való lovaglását.

Volt, mert a szakírásokból világosan kiderül, hogy a magyar lovaskultúra a nemzetközi lovaskultúrával szemben, még a XX. század ötvenes éveiben is tartotta akadémista jellegét: a lépés, az ügetés és a vágta mellet azok iskolajármódjait is lovagolták, azt a lókiképzés természetes, hagyományos és megkerülhetetlen részének tekintették.

Volt, mert a könnyed száronlét megkövetelése tipikusan magyar elvárása a lókiképzésnek. A magyar megközelítésben a helyes száronlét során a támaszkodás mértéke a szárak súlyával kell, hogy megegyezzen, amit mi, mindannyian ismerünk az idősebb generáció szájhagyományából, amivel egyöntetűen találkozunk minden magyar lovasnál a XX. század első felében és amivel sehol nem találkozhatunk napjaink veresenysportjában.

Összefoglalva, igenis van magyar lovaglási, lókiképzési stílus, amit az akadémista stílus, (régies nevén iskolalovas stílus) praktikusan könnyed változataként lehet azonosítani. Pontosabban volt, de jelenleg nincs

Nincs, mert a magyar akadémista kultúra feledésbe merült, a XX. század hetvenes, nyolcvanas éveiben, nincs, mert az évszázados, évezredes lovaskultúra, a mesterről-mesterre elv feladásával együtt megszakadt.

Nincs, mert 1981-óta a magyar lovaskultúra nem tudott díjlovas csapatot kiállítani komoly világversenyre (európabajnokság, olimpia, stb.)! És nem csaphatjuk be magunkat: Dallos Gyula nemzetközi sikerei egy kiváló sportoló egyéni teljesítményét jelentik, de nem a lovaskultúra állapotát.

Szomorú, hogy mindennek ellenére a szaklapokban évek, sőt már évtizedek óta folyamatosan “győzelmi jelentéseket” lehet olvasni (“a fiataloknál már jók vagyunk”, “bőséges a fiatal tehetségeink száma”, “a versenyeken az előző évinél tömegesebb (!) részvételt lehet tapasztalni”, stb., stb.), és még csak próbálkozás sem történik a helyzettel való komoly szembenézésre. A vonatkozó publikációk puszta önámítások, a szakírók úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és ezekre az írásokra senkinek sincs egyetlen szava, egyetlen megjegyzése sem.

A megújulás útja

Lovaskultúránkat nem lehet megújítani külföldön vásárolt lovakkal. A külföldön tenyésztett és külföldön képzett lovak értelemszerűen nem a magyar lovaskultúra részei. Még azzal a gondolattal sem érdemes külföldön kiképzett lovakat vásárolni, hogy azon majd megtanulnak a hazai fiatalok lovagolni. Ezt az elképzelést az elmúlt évtizedek számtalan próbálkozásának sikertelensége kellően cáfolta!

Lovaskultúránkat nem lehet megújítani a tömegesítéssel, a kultúra színvonala szempontjából szinte teljesen mindegy hányan gyakorolják azt. A mennyiség ez esetben sem fog átcsapni minőségbe, a kommunista megközelítés ez esetben sem életszerű.

A megújulást saját hagyományainkhoz való visszatéréssel lehet csak elérni. Elődeink munkáját, szakismeretét kutatni kell. Ez nem egyszerű, hiszen írásaik, lovasábrázolásaik csak korlátozottan állnak rendelkezésre és a gyakorlat teljességét, kultúrájukat a maga egészégében mindezek kifejezni nem tudják. A kutatást ezért a kortárs külföldi lovas mesterek ismereteinek, tudásanyagának bevonásával kell végezni, hogy a források értelmezése lehetséges legyen.

A megújulást a hagyományos kétszintű oktatási rendszer (campagne iskola, magasiskola) ismételt felállításával lehet megvalósítani. Ebben a rendszerben a magasiskola az elméleti képzés és az akadémista lovaskultúra, az elvek rigorózus betartásának, a kultúra ápolásának és fenntartásának helyszíne, a campagne iskola a tömeges ló és lovasképzésre alkalmas lovastanárok képzésének a helye. A lovastanárokat a magasiskolai képzettéggel rendelkező lovas mesterek képzik, így a lovastanárok maguk is akadémista stílusúak: értik, hogy a tömeges lovasképzés során mikor, milyen egyszerűsítést lehet alkalmazni.

Végezetül nagy tisztelettel kell körbevenni az idős generációt, azokat a lovas szakembereket, akik az ötvenes, hatvanas években még látták akadémista gondolkodású elődeinket lovagolni, esetleg rövidebb-hosszabb ideig tanítványaik is lehettek. A sport természetesen a fiataloké, de a tradíciókat az idős nemzedék hordozza.

A lókiképzés évezredes gyakorlatában újat kitalálni nem kell és nem is lehet. Aki azt gondolja, hogy a lovaglás, a lovassport "fejlődik" az önhitt, beképzelt: képtelen arra, hogy saját magában (és lovában) lévő lehetőségeket teljes mértékben kiteljesítse, végeredményben képtelen arra, hogy nemzeti lovaskultúránkat minőségi szinten művelje.