A hagyományos magyar álláspont szerint a fiatal ló ideális kiképzési helye a terep. De miért is ragaszkodtak ehhez ennyire elődeink?

Saját kultúránkban evidenciaként gondolunk arra, hogy a fiatal lóval terepre menjünk. De ez nincs mindenhol így. A hagyományos nyugat-európai megközelítás más. Ezt a hagyományt folytatja Bent Branderup, aki szerint a lovat a kiképzés végső fázisában kell a tereplovaglás kihívásaival szembesíteni. Mondhatjuk akkor, hogy van ilyen logika és kiképzési rend és olyan? Mi alapján válasszunk? Az, hogy ilyen, vagy olyan a magyar hagyomány természetesen érzelmi kérdés, de van-e fogódzkodó, ami az érzelmek féltetételével is iránymutatást adhatna a modern lovasnak?

A lendület kérdése

A fiatal ló képzésének egyik legfontosabb célja a lendület kialakítása. A lendület a hátulsó lábak előrelendülésének mértéke. Minél nagyobb a hátulsó lábak előrelendülése, azok minél inkább a súlypont felé lépnek, annál lendületesebb a ló. Az előrelendülés szándék és képesség kérdése. Képesség is, hiszen a hátulsó lábak izmait, inait kellően nyújthatóvá, az ízületeket kellően hajlékonnyá kell képezni a kiképzés során, hogy az az elvárt mértékben előre tudjon lendülni. Ezért van az, hogy a lendület nem a lóval született tulajdonság kérdése, a lendület a ló tanult tulajdonsága. Hiába a puccos mozgás, hiába a látványos könnyedség, a lendület tanult képessége a hátaslónak!

Ez az előrelendülés teljesen független a hátralendülés mértékétől. A hátralendülés mértéke szabja meg a ló iramát, azaz a sebességét. Minél nagyobb a hátralendülés, annál nagyobb sebességgel halad a ló. A ló sebességének lassítása azért bonyolult a szárakkal mert a szárak képzettség nélküli használata nem a lábak hátralendülését (a sebességet) csökkenti, hanem az előrelendülést (a lendületet).  A lendület kifejlesztésének kérdése tehát nagyon szorosan összefügg a ló sebességének szabályozhatóságával. A szárakat a ló sebességének szabályozása során úgy kell használni, hogy az ne rombolja a ló lendületét. 

Mindezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a fiatal ló sebessége (a hátralendülés mértéke) nagy, lendülete (az előrelendülés mértéke) kicsi, az összeszedettségben pedig a lovas pont az ellenkezőjét szeretné elérni: nagy előrelendülést és kicsi hátralendülést. Ennek elérését a képzetlen lovas először a hátralendülés szögét csökkenti le, addig ügyeskedik, ameddig a hátralendülés szöge kicsi nem lesz. Ennek hatására a ló ugyan lelassul, de ez nem összeszedettség, ráadásul ebből a helyzetből lehetetlen a lendület kialakítása, az előrelendülés fokozása. A ló ilyenkor rövid, feszes nyakkal, merev testtel mozog. A ló nem hátból, hanem combból jár, ráz, kényelmetlen, tönkre teszi saját és lovasa testét. A lovasok hátfájásának oka legtöbbször lovaik helytelen járásában keresendő. A képzett lovas viszont először az előrelendülés szögét növeli, a lendületet alakítja ki és a kiképzésnek csak a későbbi szakaszában kezdi meg a hátralendülés mértékének csökkentését, a ló összeszedettségének kialakítását.

Az ördögi kör

A fenti elvi megközelítést sokan vallják és tanítják is, de a gyakorlatban mégis szinte lehetetlen helyzettel kerül szembe a kiképző. A lendület kialakításához ugyanis a ló sebességének szabályozhatónak kell lennie, amit lovas nyelven úgy fejezünk ki, hogy a felvevő segítségnek végig kell mennie a lovon. Ha ez nem áll fenn, akkor a lovas segítségére a ló a lendület fokozása helyett a sebességét fogja fokozni, nem az előrelendülés mértékét, hanem a hátralendülés mértékét növeli. Erről világosan ír Kókay Pál a Hátulról előre című írásában.

Ahhoz, hogy a ló felvehető legyen előfeltétel az egyenesség. A ferde lovon nem halad végig a felvétel, a lovas hiába is próbálkozik, kísérletei hatástalanok maradnak. Az egyenesség kialakításának feltétele a hajlíthatóság. Csak a hosszhajlításokkal tuja a lovas a ló egyenességét kialakítani. A hajlíthatósághoz viszont lendületre van szüksége a lovasnak, lendület nélkül ugyanis nem nyújtja előre a nyakát a ló és ennek hiányában csak hátraható kézzel lehet megkisérelni a ló meghajlítását. Ez persze lehetetlen, hiszen a toroktáj ilyenkor zárt és a ló képtelen elfordítani koponyáját (állítás), mert az állkapocs a közvetlen mögötte lévő izmokba ütközik és az fájdalmat okoz. Szóval a lovas a kiépzés ördögi körével szembesül: a lendület kialakításához lendületre van szüksége 

A kerti öntözőcső

Josipovich világosan kifejti, hogy hosszhalítások nélkül nem lehet az egyenességet véglegesen kialakítani, de a lendület kialakításáig (mármint addig, hogy a lendület a ló tanult sajátja legyen, a ló önmagától lendületesen mozogjon a lovas alatt) ideiglenes megoldsát javasol: a „vállvezetést” és a terepen történő munkát. A fiatal ló kiképzésének ördögi köréből az egyenesség ideiglenes kialakításáva lép ki.

Szemléletes példája az egyenesség és a lendület viszonyát a kerti locsolócsőhöz hasonlítja. Ha a cső megtörik két módon lehet a vízfolyást biztosítani: a cső kiegyenesítésével, illetve a víznyomás fokozásával. A cső ideiglenes kiegyenesítésére a vállvezetés technikáját javasolja (ezt már korábbi írásaimban részletesen leírtam), a „víznyomás fokozására” a terepen történő, a lovardai iramoknál nagyobb sebességű lovaglást ajánlja. A fiatal ló kiépzése során világosan látszik a ló ferdeségének csökkenése a legkisebb iramnövelés hatására is. 

Lovardában, különösen a díjlovas négyszög kizárólagos használatával azért nehéz a fiatal ló kiképzése, mert a szinte folyamatos fordulók Josipovich egyik javaslatának alkalmazását sem teszik lehetővé. Nem csoda, ha az ilyen körülmények között kiépzett lovak nem lendületesek, ennek eredményeként pedig feszesek, kényelmetlenek, a lovas segítségeire ellenállók. A jó lovardában nem véletlenül alakítottak ki „vágtapályákat”, az a josipovichi, azaz nemzeti hagyományaink megvalósítását biztosította.

A tereplovaglás kapcsán azonban meg kell jegyezni, hogy mindenki szeme előtt elsősorban a biztonság lebegjen. Nem lehet minen lóval, nem lehet bármilyen társasággal terepre menni.