A lendületnek semmi köze a ló iramához. Ezt ugyan mindenki elfogadja, a közgondolkodás mégis az, hogy ha írás jelenik meg a lendületről, akkor azt biztosan nyújtott ügetés képpel illusztrálják. Ugyanezt támasztják alá napjaink díjlovas versenyei, ahol a legmagasabb kategóriákban szint már nem lehet összeszedett jármódokat látni, az összeszedettséget előíró feladatokban (pl. oldaljárás) a lovak valalami furcsa siettetése látszik, amitől egészen természetidegen mozgással csak szaladnak előre. Az ilyen feladat pontozólapon való elismerése mind a bíró, mind a lovas részéről azt jelenti, hogy sem nem értik a lendület lényegét: a bíró nem látja a lendület jeleit, a lovas pedig nem érzi.

Persze a nagy kérdés az, hogy az ülés mellett a kéz is érzi-e a lendületet. A pontos válasz az, hogy igen, de nem úgy! Minél nagyobb ugyanis a lendület, annál kisebb erővel támaszkodik a ló. Mondhatnánk azt is, hogy a helyes lendület esetében csak a szár súlyát ézi a lovas a kezében. Ha tehát a ló erősen támaszkodik az egyértelműen azt jelenti, hogy elégtelen a ló lendülete akármilyen puccos mozgást is produkál. Nagy támaszkodás esetén biztosan nem lendületes a ló! A probléma az, hogy a kis támaszkodás esetén sem lehet egyértelműen állítani, hogy lendületes a ló. A kis támaszkodás lehet, hogy a lendületet jelzi, de nem biztos. A kis támaszkodás lehet, hogy jó, lehet, hogy nem. Ez viszont azt jelenti, hogy a támaszkodás kapcsán nem érzi a kéz a ló lendületét, a támaszkodás mértékéből csak a lendület hiányára következtethet a néző és a lovas, magára a lendületre nem.

Akkor mégis hogyan érzi a kéz a lendületet? A ló fordíthatóságából! Az indirekt szárhatás ugyanis annál jobban érvényesíthető, miniél könnyedebbek a vállak, minél inkább a ló a hátulsó lábára veszi a súlyt, azaz minél lendületesebb. Míg tehát a külső szemlélő a vállak megkönnyüléséből, az elülső lábak könnyedebb mozgásából tud a lendületre következtetni, addig a lovas keze ugyanezt a ló fordíthatóságán érzi.

A lovasérzésről írt további cikkeimet ide kattintva olvashatod.