Ez a cikk az altisztek előtt szeretne tisztelegni, akik egész életüket a lovaknak, a lókiképzésnek, a magyar lovaskultúra művelésének szentelték.
Annak idején, amikor 1979-ben a Budapesti Lovas Klub újdonsült tagjaként (fél éves tagsággal a hátam mögött) bejelentettem, hogy díjlovas szeretnék lenni, mindenki csodabogárnak nézett. De hogyan is jutott odaáig a magyar lovaskultúra, Joszipovich Zsigmond, Hazslinszky-Krull Géza, Keméry Pál országa, ahol a lókiképzés csúcsa mindig is az idomítás volt, hogy megmosolyogják, kissé lenézzék, kézlegyintéssel illessék azt a fiatalembert, aki már fiatal korában erre kötelezi el magát? Manapság persze talán nehéz megérteni az akkori helyzetet, ha kissé leegyszerűsítve, de tényszerűen kell megállapítani, hogy díjlovaglással akkor szinte senki sem foglalkozott: volt négy, tulajdonképpen kivételes helyzetben lévő, állami fizetést és támogatást élvező lovas (Dallos, Kövy, Komjáthy, Lovász) és kész. De még egyszer! Hogyan juthatott idáig a lovas közkultúra?
A második világháborút követő két évtized cezúra volt a magyar lovaskultúrában. A lovas tiszteket, mint a világháborút megelőző időszak elit katonát üldöztetés, sokszor a fizikai megsemmisítés, a halál várta. Az elmaradt 1940-es díjlovas olimpia toronymagas bajnokesélyese Bíró József Árpádot például ávó-s pribékek verték agyon az ÁVH főhadiszállásán, a mai Terror Házában, az Andrássy út 60-ban. De az altisztek sem jártak sokkal jobban, karrierjük kettétört, az ő osztályrészük a mellőztetés a számkivetettség, a lenézés volt. Voltak ugyan néhányan, akik felesküdtek az új rendszernek, belőlük tiszteket faragtak, de az ő életútjuk semmiképp sem tekinthető tipikusnak és talán Kollár Kornél kivételével senki sem tudta véglegesen lemosni magáról a megbélyegzést. Mindenkit idesorolni nyilvánvalóan lehetetlenség, de azért álljon itt néhány név: Szentmihályi János, Szerencsi Sándor, Virág János, Kovács Sándor, Magyar Imre (díjlovas magyar bajnok: 1954, 1957, 1958, 1959, 1960, 1961, 1962, 1963, 1964), Bondor András, Erdős Sándor (díjlovas magyar bajnok: 1955), Tóth István (díjlovas magyar bajnok: 1952, 1953), Kollár Kornél, Lászay József, Víg Béla, Víg Ferenc, Menyhárt Béla (díjlovas magyar bajnok: 1951), Makkos Vilmos, Hársvölgyi József (díjlovas magyar bajnok: 1965, 1966), Somogyi István (díjlovas magyar bajnok: 1954, 1956), Sitkei János, Trókai Béla, Úr László, Hathalmi Sándor.
Azután a hetvenes évek közepén-végén bizonyos változás történt: a lovassportot és ezen belül a díjlovaglást már egyre inkább pusztán sportnak és nem „úri” sportnak kezdték tekinteni. Volt katonatisztek természetesen nem kerülhettek a lovassport fővonalának közelébe sem, de az altiszteket az árnyékban itt-ott megtűrték. Erre a furcsa helyzetre talán a legtalálóbb példa az, hogy azalatt a három évtized alatt, amit Dallos Gyula lovasaként töltöttem el, egyszersem hangzott el Erdős Sándor neve, mint azé a szakemberé, aki az első magyar bajnoki címéhez eljuttatta a későbbi örökös bajnokot.
A kultúra utolsó megtestesítői
Pedig hát az altisztek a hagyományos magyar lovaskultúra igen magas szintű művelői voltak. Feladatkörükbe az általános katonai/rendőri/csendőri elöljárói feladatkörön túlmenően a legénység és a legénységi lovak kiképzése, a lóállomány egészségi állapotának, valamint a tartástechnológiai rend fenntartása tartozott. Hozzáértésük, lovaglási, lovas- és lókiképzői gyakorlatuk megkérdőjelezhetetlen magasságokban volt. Példaképeik, mestereik a legmagasabb képzettségű katonatisztek voltak. Legismertebb kiképzőhelyük a hajmáskéri kiképzőbázis jutasi telephelye volt, amit tulajdonképpen az altisztek „örkénytáborának” is tekinthetünk. Örkénytáborban altisztképzés nem zajlott, de altiszti szolgálat jelen volt, így lekiválóbbjaik még munka közben láthatták a XX. század legnagyobb magyar lókiképzőit, dolgozhattak velük együtt, tanulhattak tőlük. A budapesti spanyoliskolában szolgálatot teljesítő altisztek például Hanthy László és Hazslinszky-Krull Géza tanítványai voltak. Ez volt az alpja az altisztek verenyzői sikereinek az ötvenes és hatvanas években.
A kultúra örökülhagyásának sikertelensége
Az altisztek megbecsülése mellett azonban fel kell tenni a kérdést, hogy hihetetlen szaktudásuk ellenére miért nem tudták „reprodukálni” saját generációjukat, miért nem tudtak magukhoz hasonló lovas nemzedéket kinevelni? Bár teljeskörű választ ez a cikk nyilvánvalóan nem adhat, mégis több okot kell feltétlenül megemlíteni. Ezek között mindenképpen az első a már fent említett mellőztetésük, a hetvenes és nyolcvanas években színre lépett lovas generáció féltékenyége, kishitűsége, alázatának hiánya. A lovas tisztek hiányában a szakmában még jelen lévő altisztek elutasításával az új generáció hatalmas öngólt rugott és autodidakta kategóriába, kultúrális gyökértelenségbe lökte önmagát. (Segítőként persze fel szokás sorolni egy-két tisztet, vagy altisztet akik az új generáció körül megjelentek, de azok hogy, hogy nem sohasem a lókiképzés fősodorvonalából érkeztek.)
Másodszor meg kell említeni a szakmai elutasításra adott gyakori reakciót: „Az ezeket csak nem fogom oktatni!” hozzáállást, amit bár érzelmileg és a kort, a kommunista környezetet figyelembe véve teljesen meg lehet érteni, de a magyar lovaskultúra fenntartása szempontjából mégsem lehet teljesen egyértlműen értékelni.
De nem szabad azt sem felejteni, hogy az altisztek középfokú végzettségű szakemberek, akik a legénységi ló- és lovasképzést bizonyos egyszerűsítéskkel, az ökölszabályok érvényesítésével gyakorolták. Gyakorlati tudásuk szinte semmiben sem maradt el a felsőfokú (akadémiai) végzettségű tisztekétől, de elméleti képzettségükben jelentős különbség volt. Ez volt az oka a híres – hírhedt fordulatnak: „Ezt nem tudom elmagyarázni, de ha felülök megmutatotm.”
Magyar Imre
Az egész generációból külön ki kell emelni Hazslinszky-Krull Géza legkedvesebb tanítványát Magyar Imrét. Különös érzékenysége, gondolkodásra, az elméleti kérdésekre való nyitottsága, Hazslinszky-Krull Gézával való igen hosszú és közeli szakmai kapcsolata a lovas tisztekéhez hasonló szaktudásra vezette. A budapesti spanyoliskola főidomárja volt, olyan színten, amit - altiszti fokozata ellenére - a bécsi lovas mesterek, Alois Podhajsky és Gottlieb Polak nyilvános elismerését is kivívta. Lovasemberhez méltó, meg nem alkuvó, sokszor szókimondó természete azonban nem kedvezett sem maga, sem családja számára a második világháborút követő évtizedekben. Kimagasló sportolói és lókiképzői eredményessége volt csupán az egyetlen „fegyvere”, amivel saját és családja egzisztenciáját fenn tudta tartani. Kilencszer volt magyar díjlovagló bajnok, elnyerte az „örökös magyar bajnoki” címet, legnagyobb nemzetközi eredményeként 1964-ben megnyerte az olimpia főpróbájának számító aacheni verseny nehéz osztályú számát.