A magyar lovaskultúra megújítása során előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznie magasiskola, vagy más szóval lovasakadémia létrehozásának szükségességével. A kultúra nivellál - lehúz, illetve felemel. Ezért lovaskultúra színvonalas műveléséből nem hiányozhat a magaskultúra sem. Anélkül céltalan és legfeljebb középszerű lehet.

A magasiskola és a lovasakadémia kifejezések egymás szinonímái. A lókiképzés legmagasabb színtjének helyszíneit hagyományosan a katonai lovas- és lókiképző központok, a katonai főiskolák, más szóval magasiskolák, akadémiák jelentették. A magasiskola kifejezés így nem a föld feletti munkára, az iskolaugrások betanításának helyszínére utal, hanem a lovas- és lókiképzés felsőfokú iskolai helyszínét fejezi ki.

A minőségi lovasképzés Magyarországon hagyományosan kétszintű volt. Az egyes katonai egységek lovaskultúráját úgy tartották fönn, hogy az egységek legjobb lovasait a bécsújhelyi campagne iskolába vezényelték. Itt a legjobb szakemberektől kaptak néhány féléves továbbképzést, majd egységesnek nevezhető tudásukkal visszakerültek csapattestükhöz, ahol gondoskodtak a kultúra terjesztéséről. A campagne iskola legjobbjai viszont a lovas- és lókiképzés csúcsát jelentő magasiskolába, a Bécsi Spanyoliskolába kerültek.

Ez a rendszer a Monarchia felbomlásáig állt fenn. Az első világháború után a katonai szakemberek az eredeti struktúrát állították vissza: a campagne iskola megfelelője az örkénytábori lovasbázis, a magasiskola megfelelője pedig a Budapesti Spanyoliskola lett. Ehhez igazodva Örkénytáborban campagnelovaglás zajlott, a lovasok a három alapjármódot, a lépést, az ügetést és a vágtát használták, valamint itt készültek a legkiválóbb sportlovasok, a Budapesti Spanyoliskolában pedig az akadémista stílusú lovaglást művelték, a campagnejármódok mellett az iskolajármódokat, az iskolalépést, az ügetés iskolajármódjait és a vágta iskolajármódjait is lovagolták. Mindez világosan látszik a fennmaradt, sajnos igen szerény mennyiségű mozgóképfelvételből, valamint a kor szakcikkeiből, szakírásaiból. A lókiképzés kétszintű sturuktúráját meglepően pontosan mutatja be Ernst József kétkötetes, napjainkra felbecsülhetetlen értéket képviselő cikkgyűjteménye, a Gondolatok a lovaglásról és a Lovastanárok a lovaglásról. Míg az előző az örkénytábori, campagne stílusú lovasok írásait gyűjti össze, addig az utóbbi az akadémista stílusban lovagló és gondolkodó mesterek - mások mellett - Josipovich Zsigmond, Burián Mihály, Moys Elemér, Szerdahelyi Tibor szerzeményeit adja közre. Az előzőek az ünnepelt sportlovasok, az utóbbiak a mindannyiuk által tisztelt lókiképző mesterek voltak.

Mindebből következik, hogy a magasiskola a lókiképzés magaskultúráját képviseli és csak közvetetten hat a sportlovaglás színvonalára. Míg a sportlovaglás alapvetően teljesítményszemléletű, addig a magasiskola ettől gyökeresen eltérő megközelítéssel folytatja a lovak kiképzését: a végletes együttműködési készség kialakítását és a hosszú használati élettartam biztosítását célozza. Míg a teljesítményszemlélet óhatatlanul a megengedhetetlen eszközök igénybevételére sarkallja a résztvevőket (drogok, teljesítményfokozók, durva bánásmód), addig az akadémista megközelítéstől mi sem áll távolabb. Míg a teljesítményszemlélet alapvető ellentétben áll a versenysport szabályzataiban megfogalmazott “boldog atléta” elvárással, addig az akadémista megközelítésben a ló jóléte, szellemi és fizikai képességei kiteljesítése és annak hosszú időre való biztosítása alapvető és megkerülhetetlen.

A magasiskola megalapítása így nem a Magyar Lovas Szövetség feladata, mert a lókiképzés kultúrájának magas szintű művelése eltér a versenysport megközelítésétől. Így volt ez a két világháború között is, amikor a Budapesti Spanyoliskola szervezete független volt a lovassport vezetésétől. De a gyakorlat is a szétválasztást példázza. A magyar lovassport talán legnagyobb méretű intézménye, a kaposvári Lovasakadémia hiába viseli nevében az akadémiai jelzőt, az elmúlt évtizedek hatalmas állami szerepvállalása ellenére megmaradt a campagneiskola színvonalán, az akadémista stílust nem tudta magáévá tenni. Ez az oka annak, hogy az erőfeszítések ellenére érdemben nem tudott változtatni nemzeti lovaskultúránk mélyrepülésén.

A magasiskola, mint lovaskultúránk megújítója

Lovaskultúránk jelenlegi helyzetét minden résztvevő pontosan érzékeli. A kiút keresése jóideje megkezdődött. Mi sem támaszja alá ezt jobban, mint a különböző lovaglási stílusok térnyerése, a hagyományőrzéstől, a westeren és a lovasíjjászaton keresztül egészen a szabadidomításig. Az előrelépés azonban saját gyökereinkhez való visszatérés nélkül, az elődök, a magyar lovas mesterek munkájának megismerése és az akadémista stílusú lókiképzés újraélesztése nélkül nem lehetséges! A magyar lovast mindig is iskolajármódban ábrázolták, a magyar lovasnak ősidők óta az akadémista stílus a sajátja! Ehhez kell visszatalálnunk, az akadémia ezt a célt szolgálja.

Ha ezt valaki elfogadja, akkor azon nyomban értelmet nyernek a magyar lófajták: a furioso, a north star, a gidrán, a nóniusz, a shagya arab, stb. Aki sportolni akar, az teljesítményre szelektált hibrid fajtákat használjon. De aki együttműködő készséget, intelligenciát, ügyességet és ellenállóképességet keres, aki akadémista stílusban szeretne lovat képezni, az lovagoljon hagyományos magyar fajtát. Így teszik ezt egyébként a legnagyobb lovasakadémiák mindegyikében: mindenhol a sikeres versenyfajtáktól eltérő, hagyományos, tiszta fajtákkal dolgoznak.

A magyar magasiskola jellegzetességei

A nemzeti magasiskolák hagyományosan nemzeti lófajtákat használnak. Szintén megkerülhetetlen az, hogy saját lovas hagyományainkban az egészen világos szürke (fehér) szín szakrális jelleggel rendelkezik. A különböző magyar lófajtákat figyelembe véve ezért a magasiskolai munkára javasolható fajták a lipicaira és a shagya-arabra szűkíthetők. A Budapesti Spanyoliskola felállítása során annak idején lezajlott polémia a lipicai fajtát favorizálta, de a Bécsi Spanyoliskolától való karakterisztikusabb megkülönböztethetőség, valamint a régebbi hagyományok a shagya arab fajtát, annak tömegesebb változatát teszik a magasiskolai használatra alkalmasabbá, és hát valljuk be, a magyar könnyűlovas hagyományoktól mi sem áll távolabb, mint a lipicai fajta. Végül meg kell jegyezni, hogy Magyarországon magasiskolát művelni külföldön képzett, külföldi fajtájú lovakkal tragikomikus, az közös impotenciánk nyilvános bevallását jelenti!

Minden magasiskolának saját arculata van. A portugálok rendkívül egyszerűen lovagolják az iskolaugrásokat. A franciák viszont osztályban tudják az ugrásokat bemutatni. Minden lovat lehetőleg minden ugrásra kiképeznek. A spanyolok tűzzel teliek, ők már inkább csak kézen mutatják be az iskolaugrásokat. Az osztrákok megkeresik, hogy melyik magasiskolai feladatot hajtja végre legszívesebben az adott ló és abban csiszolják a tökéletességig.

A magyar magasiskolának nem az iskolaugrások területén kell saját arcot találni. Az iskolaugrások katonai jelentősége tévhit. Az iskolaugrásoknak nincs se harcászati, se lókiképzési jelentősége, azok csak lovasbravúrok. Az igazi jelentősége az iskolajármódoknak van. Ezt támasztják alá azon rövid felvételek, amelyek a Budapesti Spanyoliskola munkáját örökítik meg: a lovasok osztályban lovagolnak piaffe feladatot, pontosabban fél lépést és passage feladatot. A magyar magasiskola jellegzetessége az osztályban végrehajtott iskolajármódok bemutatása, különösen a vágta iskolajármódjai lehetnek.