Nekünk XXI. századi lovasoknak nagyon hálásnak kell lennünk a lovassportoknak: nélküle már csak állatkertekben láthatnánk lovakat. Mindemellett tisztában kell lennünk azzal, hogy a sport alapvetően változatta meg a lókiképzés évezredes módszereit azzal, hogy az engedelmesség kialakítása és a hosszú használati élettartam biztosításának igényével szemben a sportlovas legfőbb célja a teljesítmény, hiszen ő elsősorban sportoló. Ebből kifolyólag a XX. század végére a legelismertebb lovas szakemberek módszerei köszönő viszonyban sem voltak a száz évvel azelőttiekhez. A sportlovas ugyanis nem magának, hanem a bíróknak, a közönségnek akar tetszeni, másnál akar nagyobb teljesítményt felmutatni. A ló ezt nem érti: ő a lovasával van kapcsolatban, vagy együttműködő azzal, vagy sem, ez esetben ellenkezik, szóval a ló a sportlovas céljait nem érti, nem értheti meg. Így maga a sport az, ami az oka a modern lókiképzés alapkonfliktusának, maga a sport az, ami miatt a sportlovas nem riad vissza megengedhetetlen eszközök, telesítményfokozó módszerek alkalmazásától, ez az, amiért a legünnepeltebb teljesítmények is igen csak vitathatóak.

De az idők változnak. A XXI. század lovasa családtagként kezeli lovát és a XX. századi megközelítést meghaladva a minőségre, a harmóniára törekszik, ennek eredményeként a klasszikus elődök ismeretének átvétele napjainkban egyre divatosabbá válik. És hát itt kell megjegyezni, hogy az élsportolók megkérdőjelezhetően nevezhetik magukat klasszikusnak, hiszen sem céljaikban, sem módszereikben nem követik a tényleg klasszikusnak nevezhető elődöket, sőt tudatosan eltérnek attól. Saját maguk klasszikus minősítése csupán marketingfogás.

A sportról persze nem szabad azt gondolni, hogy az a XXI. században sutba kerül. A vagányság, a belevalóság, a bajúszhossz méregetésének igénye nyilván megmarad, míg világ a világ. Sőt arról sem szabad elfeledkezni, hogy a versenysport tulajdonképpen a legerősebb nyugat- és észak európai tenyészetek reklámtere. De az idők változnak, a jövő az elődök elméleti és gyakorlati tudását részleteiben is ismerő lovasoké.

Ezügyben nekünk magyaroknak szerencsénk van. Az igényes lovaskultúra, az akadémista stílus az ötvenes évek végéig virágzott hazánkban, a stílus vonatkozó igényeit kielégítő lótenyésztés pedig még tovább élt és így alapkultúraként minden honfitársunk szívében ott él. A dolog hasonló a népzenéhez: ugyan egyre kevesebben művelik, mégis Nyíregyházától Sopronig ha valaki meghall egy dallamsort, többé-kevésbé be tudja azt fejezni. A népzene közös kultúránk része. Ugyanilyen a lovaskultúra is, elég elmenni egy vidéki lovasversenyre és meg lehet tapasztalni a közönség nem hozzáértő részén is, hogy szakmai szempontból alapvetően "helyén van a szíve". A falusi zöldséges, pap, ács el tudja dönteni, hogy jó, vagy szerényebb teljesítmény látott-e. Nem így van ez a nyugat- és észak-európai kultúrákban. Ők ugyanis készeresen elvesztették sajátjukat. Elvesztették lovaglás stílusukat a XVIII. században (a magyar könnyűlovasság, a huszárság katonailag mindet elsöpről hatására kultúrájukat elvesztve gyorsították fel lovaglási sebességüket), másodjára pedig a XX. század második felében, amikor teljesítény alapra helyezték át tenyésztésüket és a sport érdekeit kiszolgálva mára tenyészeteikből szinte hiányoznak a tiszta vérvonalak. Hiba volt. Nekünk meg szerencsénk. Hiszen új divat formálódik Európa-szerte: az igényes élménylovaglás. Ez igen kedvező csillaglállás számunkra. A klasszikus mesterekhez való visszanyúlás, az elveszett kultúra kutatása Európa más részein két-háromszáz éves visszatekintést igényel - nálunk csak egy generációt. Ráadásul az új divattal azonnal értelmet kapnak és szintén divatossá válnak a magyar lófajták is, nyilvánvalóvá válik egyszerű használhatóságuk, szervezeti ellenállóképességük, intellingenciáuk, lovas elődeink nagyszerű munkája.