A XX. század különleges vargabetűt hozott a lókiképzés évezredes történetében. Az elmúlt hatezer évben a lótenyésztés és a lókiképzés célja az engedelmes, együttműködő ló volt, hosszú használati élettartammal. A ló katonai és gazdasági felhasználása során ugyanis megengedhetetlen volt az engedetlenség, elképzelhetetlen volt például, hogy egy fogatló ne tudjon hosszú ideig nyugodtan állni, vagy a nagy erőkifejtést kívánó munkáknál, például fakitermelés során egyenesen életveszélyes lett volna a ló legkisebb ellenállása is. A lókiképzés persze akkor sem volt könnyebb, mint napjainkban, ezért a kiképzett ló értékessége miatt igen fontos szempont volt annak hosszúidejű használhatósága, a hosszú használati élettartam. És hát a kettő - nyilvánvalóan - szoros összefüggésben van, a jólképzett, kiokosított, kiügyesített ló, szakértő kezekben igen hosszú ideig munkaképes.
A XX. század elején azonban háttérbe szorult a ló katonai és gazdasági jelentősége. Nagy szerencsénk a XX. százdad “találmánya” a sport, mert nélküle már kipusztult volna Európából a ló. A sport azonban merőben más, az elmúlt hatezer éves kultúrától eltérő célt fogalmaz meg, a teljesítményt és a hagyományoktól eltérő cél csak a hagyományostól eltérő módszerekkel érhető el. A sportban ugyanis a teljesítmény a legfontosabb szempont és e mögé sorolódik a feltétlen, minden körülmények között érvényesülő engedelmesség, a hosszú használati élettartam igénye pedig még hátrébb szorul. Ezért engedetlenek a lovak az eredményhirdetések során, ezért használódnak el viszonylag fiatalon testileg és lelkileg. Napjaink lótenyésztésének és lókiképzésének célja a minél nagyobb teljesítmény minél rövidebb idő alatt való elérése. Ezért napjainkban már szokványos a tíz év alatti lovak legmagasabb kategóriákban való versenyzése, holott ez néhány évtizede még különlegességnek számított. Egyre fiatalabb és fiatalabb lovak tűnnek fel a nemzetközi sport élvonalában, még a szakembereket is ámulatba ejtő teljesítményekkel. De ugyanez áll a versenyeken elvárt teljesítményekkel. A lovakkal és a lovasokkal szemben támasztott elvárások olyan különlegesek, teljesítésük során szinte a fizika törvényeit kell meghazudtolni.
A hihetetlen teljesítmények okán sokan gondolják, hogy a XX. században nagy fejlődésen ment keresztül a lókiképzés. Hatalmas tévedés! A természettől elidegenedett ember gőgje és rövidlátása. Mert hiszen hogyan is “mondhatna” bármi újat a természetet csak távcsövön keresztül ismerő ember az évszázadokkal korábban élt lókiképzőknek, hogyan is lehetne hatezer év megfigyelései után újat megismerni a lóról, hogyan lehetne annál mélyrehatóbb ismeretekkel rendelkezni a lovakról, mint amivel az az ember rendelkezett, aki gyerekkora óta, reggeltől estig a lovakkal volt és akinek az apja, nagyapja, dédapja, sőt az összes őse ezzel foglalkozott? A lókiképzés fejlődésében hinni nagyfokú beképzeltségre vall. Másnak persze más lett a lókiképzés, de ez nem fejlődés. Más lett, hiszen változott a kiképzés célja, de a XX. századi ember az abúzuson és a droghasználaton kívül semmit sem tudott hozzátenni az évezredes ismeretekhez. Azokhoz az ismeretekhez, amelyek a megváltozott világban egyre inkább ósdinak, vaskalaposnak, túlságosan részletekbe menőnek, időpocsékolónak látszanak. Mindez annak ellenére van így, hogy a lovak használati élettartama radikálisan csökkent, a versenysportban a tizenöt - tizennyolc éves ló idősnek számít és lecserélésre kerül. Ez a ló lehetséges élettartamának felét sem teszi ki. Emberi időléptékére vetítve mindez olyan, mintha harmincöt - harmincnyolc évesen azért menne nyugdíjba valaki, mert elöregedett a teste. Jelentsük ki, hogy ez nem normális, ez távol áll a tényleges lójóléti elvárásoktól.
A XXI. századi megközelítés azonban ismét változást hoz. A ló családtaggá és az öröm forrásává válik. Ezért ismét az együttműködés és a lówellness, azaz a hosszú, egészséges élet biztosításának szempontja kerül előtérbe. Ezzel együtt pedig a régi mesterek ismeretei, a lókiképzés általuk gyakorolt megközelítése divatossá válik. A modern lovas - modern ember lévén - lova kiképzésével kapcsolatban is szeretne minél részletesebb ismeretekhez jutni. A modern ember egyik jellegzetessége a tudásvágy, a modern ember nem elégszik meg az “így szoktuk”, “így kell” indokkal - döntései, különböző tevékenységei előtt szívesen ismerkedik meg háttérinformációval: betegsége esetén például annak mibenléréről, kezeléséről, gyereke iskolázása kapcsán a különböző iskolák előnyeiről, hátrányairól, stb.
A lovaglás, a lókiképzés kapcsán azonban nincs könnyű helyzetben. A modern ember másik jellegzetessége, hogy mindig különösre, felünőre vágyik, az egyszerű nem fogja meg fantáziáját, nem motiválja. A modern ember mindenben a szovjet kerti törpét keresi. Hogy milyen a szovjet kerti törpe - hát nagyobb! Ezért akar a modern ember nagyobb és nagyobb autót és persze mindig újat, ezért akar a filmeken erőszakot és brutalitást látni, ezért vannak a reklámokban fotoshoppolt, idealizált emberi alakok. A valóság azonban nem ilyen. A természetes nem extrém, az extrém nem természetes. A harmóniára ugyan vágyik az ember, de a természetes egyszerűség valójában nem divatos. A természetest nagyon nehéz kommunikálni, sőt a természetes egyszerűség napjainkban szinte deviancia. Ezzel szemben áll, hogy a jól és magas szinten kiképzett ló egyszerű, lovaglása sallang mentes. A jól és magas szinten képzett ló lovaglása olyan mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne. De a magaskultúra, a művészet az ilyen. “A művészet egyszerű, elérni nehéz.” (Bent Branderup)
Hogy ebben az ellentmondásban mi vezethet a “kijárat” felé? Maga a ló! A lovat ugyanis nem csak a boldogságért használja a XXI. századi ember, hanem azért mert a ló az utolsó kapocs az ember és a természet között. A ló az, ami visszavezeti az egyes embereket a természet ismeretéhez, a ló az, ami ki tudja rángatni a modern embert civilizált körülményei közül a való világra! Ezért annyira népszerűek és hatékonyak a ló asszitálta tréningek.
Itt kell megjegyezni, hogy a természetes lókiképzési módszerek a régi mesterek módszereinek részei. Sok leírást azonban ezekről nem fogunk a mesterek írásaiban találni, mert a száz, százötven, kétszáz évvel ezelőtt, vagy még régebben élők számára mindez evidencia, magától értetődő dolog volt. A legnevesebb szabadidomítók szerepe rendkívül fontos, mert a természet törvényeit ismertetik meg a “városlakó” XXI. századi emberrel.
Milyen érdekes, hogy az emberiség kultúrtörténete szorosan összefügg a lóval, a lovaglással: mondhatnánk az emberiség történetét a nyeregben ülők írták, és most, a XXI. században ismét a ló az, aminek kiemelt fontossága van a homo sapiens számára a természethez való visszatalálás kapcsán. Ennek során pedig vagy felismeri a lovas, a lókiképző a természet egyszerűségre törekvését, ezzel együtt a természet törvényeit és ennek megfelelően a régi mesterek ismereteihez és kiképzési módszereihez fordul, hogy harmóniát találjon saját maga és lova közt, pontosabban saját maga és a természet között, vagy kísérlete a természethez való közeledésre kudarcot vall. Az ilyen lovas csupán eszközt lát lovában saját maga “kiteljesítése” érdekében, az ilyen lovas az, aki cserélgeti lovait, kiképzés kudarcait lova tehetetlenségére, szerény képességeire fogja, az ilyen lovas az, aki nem tud, nem mer saját magával szembenézni, tényleges önvizsgálatot tartani.
