Nagyon sokan azt állítják, hogy a ló a legjobb tanítómester. Ez egyszerűen nem igaz. És hát természetesen azok hivatkoznak a lóra, mint tanítómesterre, akik nem rendelkeznek tanult tudással - vagy nem volt lehetőségük, vagy nem volt szándékuk a lovas szakmát, mint olyat formális körülmények között iskolában, szakemberektől, minden részletre kiterjedő módon tanulni. Az ilyen lovasokra az jellemző, hogy versenyeredményeikre hivatkoznak, ami nyilvánvalóan álságos, ahelyett, hogy a ténylegesen általuk képzett lovakra, lovasokra mutatnának rá
Tanulás kiképzett lótól
Persze sok mindent meg lehet és meg is kell tanulni a lótól, így a minőségi lovaglás elsajátításának hagyományos része a kiképzett lovon való lovaglás. Olyannyira, hogy a lovasképzés legigényesebb módja pilárok (oszlopok) között zajló lovasképzés volt. A mindhárom jármód iskolaváltozatát (iskolalépés, piaffe, iskolavágta) állóhelyben is végrehajtani képes lovat pilárok közé állították és a mester a ló mellett állva, akár a lovas ülését fizikailag is segítve instruálta tanítványát az egyes jármódokban szükséges lovaglásról, a megfelelő ülésről, a lovas különböző testrészeinek tartásáról, a jármódok lovaglása során megismerendő érzésekről, a segítségadások mibenlétéről, módjáról.
Napjainkban azonban – sok más dolog mellett – a kiképzett lónak a lovasképzésben elfoglalt szerepe is megváltozott. A kiképzett lovat fiatal lovas alá nem a hosszútávú építkezés, nem a részletekbe menő tanulás céljával veszik, hanem legtöbbször pont azért, hogy a lovasképzés időigényes folyamatát kikerüljék, elspórolják és a lovas akár egészen rövid idő alatt – valódi tudás nélkül is – kimagasló versenyeredményekhez juthasson. A korszellem ilyen, nincs mit csodálkozni: mindenki, mindent és azonnal szeretne és ez nem csak a lovaglásra igaz. Mindezt az általános lovas közkultúra is erősíti, a más által kiképzett lovon való versenyzés egyfajta hagyománnyá vált a hetvenes évek vége óta Magyarországon.
Tudás szerzése gyakorlattal
A versenyeredményekre való hivatkozás mellett, igen gyakran lehet találkozni a nagy gyakorlatra való hivatkozásra, mint a tudás forrására – sok lovas saját hozzáértését az általa nagy számban lovagolt lovaknak tulajdonítja. Hát igen, a lovaglásban, a lókiképzésben nagyon nagy jelentősége van a gyakorlatnak, a lovaglást elméletben nem lehet művelni, de ezzel együtt egy szakmát és ezzel együtt hatezer év lóhoz, lókiképzéshez kapcsolódó, az előző generációtól megtanulható ismereteit, az évszázadok, évezredek alatt felgyülemlett tudás elsajátítását nagyképűség összehasonlítani egy ember néhány éves, vagy évtizedes tapasztalatával.
A tehetség szerepe
Megint mások a lovastehetségre hivatkoznak. A tehetség számottevő, de csak a végletes teljesítménynél jöhet számításba, a tehetség a szakmai tudás minősítésénél, mérlegelésénél nem jön, nem jöhet szóba. Ezt vallották XX. századi lovas elődeink, Örkénytáborban a tehetséget a motiváció és a munkaszeretet után csak a harmadik helyen tartották számon.
Mesterről mesterre
Mindezekkel szemben a lókiképzés tudmányának hagyományos elsajátítási módszere – minden más szakmához hasonlóan – az iskolában történő képzéssel zajlik és zajlott évszázadokon keresztül. A tudás mesterről mesterre szállt, a tanítványok évtizedeken keresztül álltak az előző generáció szakemberei mellett, míg teljes mértékben át nem vették azok tudását. Azonban ennek az elvnek az elfogadása napjainkban, a XXI. században nem kézenfekvő, ugyanis a ló- és lovasképzés az elmúlt száz-százötven évben kettős változáson ment keresztül. Változást hozott ugyanis a sorozott katonaság térnyerése, aholis a ló- és lovasképzésben szemponttá vált a költség- és időhatékonyság, ennek megfelelően nem osztályon felüli, hanem „csak” igen jó lovasokra volt szükség. Így jött létre az Osztrák-Magyar Monarchiában a kétszintű képzés: a bécsújhelyi (majd Trianon után az örkénytábori) campagneiskolában olyan tiszteket képeztek, akik egyszerűsített képzési módszerekkel a teljes lókiképzés időigényes eljárásához képest rövidített módon tudtak lovakat és lovasokat képezni a hadsereg számára. Maguk a tisztek persze nem a campagne kiképzés ökölszabályit használva, hanem akadémista tudással lovagoltak, képzettségük felsőfokú volt, azaz felsőfokon értették a lókiképzés elméleti és gyakorlati ismereteit, hogy még a problémás esetekben is alkalmazni tudják az egyszerűsített kiképzési módszereket: elméleti képzettségük birtokában azonosítani tudják a felmerülő problémát, magabiztosan értsék a megoldás módját és eszközeit. (A dolog hasonló ahhoz, hogy a közgazdász felsőfokú matematikai képzettséggel rendelkezik, holott a napi feladatok során a négy matematikai alapművelet ismerete teljesen elegendő.) A campagne iskola mellett a monarchiában a magaskultúra fenntartása, művelése, és generációról generációra való átadása érdekében tartották fenn a bécsi (majd Trianon után a budapesti) spanyoliskolát, a magasiskolát, azaz a lovasakadémiát, ahol a lovasok kizárólag akadémista stílusban lovagoltak, nem az egyszerűsített kiképzést, hanem az évezredes hagyományokat, a lókiképzés teljes egészét művelték, adták tovább generációról, generációra.
A második változás a XX. század második felében játszódott le. A háború után a lókiképző szakemberek kiközösített páriává váltak, legkiválóbbjaik kitelepítésben, munkatáborokban szenvedtek, vidéki gyárakban, tsz-ekben robotoltak, sőt nem egy közülük a diktatúra börtöneiben végezte. Két évtizedig gyakorlatilag megszűnt a minőségi lókiképzés, amikor pedig a hetvenes évek végén a szinte tiltott kategóriából a tűrt kategóriába „csúszott” át, az új generáció kivételezett helyzetbe kerülő lovasai elutasították az előző generációval való együttműködést, jobb esetben pironkodva, mutyiban próbáltak ismereteket szerezni tőlük, a régi szakemberek nem tehették be a lábukat a lovasiskolákba, vagy ha igen, akkor csak a hátsó udvarokban dolgozhattak egy-egy tanítvánnyal. A lovaskultúra megszakadt, a töredezett maradvány pedig gyakran félreérthető, mivel sokszor az altiszti ökölszabályok maradtak fenn – önmagukban értelmezhetetlen, összefüggéstelen módon.
A lókiképzésben nincs fejlődés
Mindez azért nehéz, mert a lókiképzésben nincs fejlődés. Hogy is lehetne hatezer év után újat kitalálni? Ha van változás, az a kultúravesztés. Nemzeti lovaskultúránk legkiválóbb művelői még az ötvenes években is világosan és természetszetesen (saját kultúrájuk természetes részeként) beszéltek az iskolajármódok használatáról, ami mára – a piaffe és a passage kivételével - teljesen kikopott a lovas közkultúrából, az iskolalépés, az iskolaügetés, az iskolavágta, a redopp és a terre a terre a lovasok majdnem száz százaléka számára ismeretlen.
Magaskultúra, de miért?
Fel lehet tenni a kérdést, hogy napjainkban mi célt szolgál a részletekbe menő, minőségi ló- és lovasképzés. Egyszerűen azt, hogy enélkül nem lehet megérteni a lókiképzés célját, nem lehet megkülönböztetni a külalakjában egyébként nagyon hasonló rosszat a jótól. Csupán felszínes tudással nem lehet elérni nemzetközi szinten is számottevő teljesítményt, de az olyannyira áhított és a szabályzatok első oldalán szerepló boldog atléta, mint a ló is megvalósíthatatlan ábránddá válik és a mozgáskultúrájukban hiányos képzettségű lovak időelőtt elöregszenek, megsérülnek, használhatatlanná válnak.
