Egyik sem!

Pauló Sergio, mint lovasmester, (és mint lovasember) a lovaglást művészetként gyakorolja!

Az alábbiakban Anna Eichinger Facebook bejegyzését osztom meg:

"Legjobban azt szeretem Bent Branderup munkájában, hogy minden lótól, minden helyzetben azonnal elengedettséget vagy összeszedettséget tud kérni. Azt gondolom, hogy ő a világ egyik legjobb klasszikus lovasmestere. Nyilvános működését azért fejezte be, hogy tanítványaira és lovaira koncentrálhasson - lehetőségeik határáig való fejlődésük érdekében."

Gondolatához Christine Slawik fotóját mellékelte.

Legutóbb undok voltam! A Ló a lovas ülésén 2. című blogbejegyzésemet azzal fejeztem be, hogy, ha valaki nem érti egész pontosan hogyan kell ülésre venni a lovat, akkor forduljon szakemberhez. De, hát a Zabla és Kengyel blog többre kíván vállalkozni annál, mintsem, hogy általánosságba veszően és semmitmondóan intéződjenek el szakmai kérdések!

Az alábbi videó Tászler Melinda és Patás munkája látható. A nyereg és kantár nélküli munka kétségtelenül mutatja, hogy a ló a lovas ülésén van.

A héten nagy pofont kaptam. Igaz, hogy tulajdonképpen nem én kaptam, hanem az, ami a szívem közepén van: a magyar lovaskultúra. Történt ugyanis, hogy egyik bértartóm egy üzletasszonyt hívott a lovardámba (Kajászó-Szentpéterpuszta Lovarda). A meghívás kapcsán a hölgy első kérdése az volt, hogy kell-e gumicsizmát húznia! Hosszasan kellett magyarázni, hogy a lovaglás fehér sport, nyugodtan, akár magas sarkú cipőben is érkezhet. A kérdése azonban híven tükrözi a hazai lovaskultúra imázsát.

És hát valljuk be – nem véletlenül. A jó lovardához négy dolog szükséges.

1.    Anyagi erő: A modern lovarda komoly befektetést igényel. A kellő méretű területen túl, a megfelelő méretű boxokon, takarmánytárolókon, a rendszeres talajcserével karbantartott fedett lovardán keresztül, a jártatógépig, a karámokig, a kellően megbecsült és megfizetett munkaerőig mindennek meg kell lennie.

2.    Szakmai tulajdonos: A lovarda – bár működtetési technológiája egyszerűnek tűnik – csak nagy szakértelemmel működtethető. Azt pénzügyi befektetőként, lovasapukaként, még szakértő segítségével sem lehet hosszú távon üzemeltetni. (Kivéve, ha folyamatosan döntik bele a pénzt, de az nem működtetés, hanem hobbizgatás, passzió, a pénz örömteli elköltése.)

3.    Igényesség: A katonai rend, a tisztaság, a technológiai rend precíz betartása jelzi azt, hogy a lovak milyen elbánásban részesülnek akkor, amikor tulajdonosaik nincsenek jelen. De ez a megállapítás fordítva is igaz! A rend és a szolgáltatás színvonala olyan, amit a lovak tulajdonosai elvárnak. Az igényesség nem csak a lovarda tulajdonosát, hanem a lovasokat is minősíti. A lovaglás fehér sport. Ha belép bárki egy lovardába, az legyen az első gondolata a környezet kapcsán, hogy ez lehetne-e vitorlás klub, vagy tenisz klub. Szívesen mutatná-e komolyabb ismerőseinek, barátainak azt a környezetet, ahol szabadidejét tölti, legkedvesebb barátját (lovát) tartja, vagy pedig szégyenkeznie kellene?

4.    Lovaskultúra: A környezetkultúra alapvetően befolyásolja a lovas teljesítményét! A környezetkultúra nivellál. Az alacsonyabb kultúrájú lovast felhozza, a magasabb kultúrájút silányítja! Előbb-utóbb minden résztvevő belesimul a lovarda lovaskultúrájába! Nem véletlen, hogy napjaink szinte összes komolyabban jegyzett lovasa valamelyik „kenelben” (a Budapesti Lovas Klubban, a Honvédban, Kiskunhalason, Mezőhegyesen, stb.) kezdett lovagolni! Az sem véletlen, hogy a „kenelek” feloszlásával egyértelműen esett a magyar lovaskultúra színvonala az elmúlt két évtizedben.

Az az igazság, hogy napjainkban jó lovardának számít az, ahol a négy feltétel közül kettő jelen van. Soroljam a példákat? Minden esetre azt tudom tanácsolni, hogy

1.    Ha csak egy feltétel teljesül: menekülj lovaddal!

2.    Ha két feltétel teljesül: gondolkozz lovad helyett!

3.    Ha három feltétel teljesül: nem rossz!

4.    Ha négy feltétel teljesül: saját és lovad boldogsága minden pénzt megér!

Ez a blogbejegyzés azonban igazságtalan lenne a lovardatulajdonosok felé, ha nem ecsetelném a lovardák működtetésének nehézségeit. Ma Magyarországon csak igen nagy elhivatottsággal lehet igazán jó lovardát működtetni. Meggyőződésem, hogy hosszan fenntartható, színvonalas szolgáltatást csak 80-120 ezer forintos havi tartásdíjért lehet biztosítani. Lehet, hogy ez első nekifutásra soknak tűnik, de én akkor is ezt gondolom. Ügyeskedni persze lehet: kicsit olcsóbban szerezni az esetleg nem is tökéletes minőségű takarmányt, esetleg spórolni a takarmány mennyiségégén, a kelleténél ritkábban cserélni a lovarda talaját, éhbérért alkalmazni képzetlen, akár külföldi munkaerőt, kicsit vendéglátózni, stb., stb. De ez így nem kerek!

A lovaskultúrához az alábbi videót szeretném mellékelni azzal, hogy lovardát nem felépíteni nehéz, hanem működtetni! A Kajászó-Szentpéterpuszta Lovarda tíz éve működik. Az alábbi videó tegnap készült 9:40-kor! (Délelőtt 10 óra előtt: rend tisztaság, nyugalom, meszelt falak, gondozott park, locsolt és boronált lovarda, csak, hogy ne csak nézzetek, hanem lássatok is!) Ezúton szeretnék köszönetet mondani az elmúlt tíz év munkájáért Édesapámnak és munkatársaimnak!

A témakörben tett legutóbbi bejegyzésemhez (Modern és hagyományos) az alábbiakat fűzöm:

Nagyon tanulságos, amit az Irányelvek ír a hagyományos és modern stílus kérdéskörében. A szöveg annyi kritikát azért érdemel, hogy annak német szerzői elfogultak, az idézetben a porosz lovaskultúrára történő utalások helyén (Poroszország, frigyesi lovasság, stb.) a magyar huszárságra és a magyar lovaskultúrára kell gondolnunk, mint a 18. század élenjáró katonai technológiájára. De ez a szöveg lényegén nem változtat!

„Míg Newcastle és Guériniére korának szemére vethetjük, hogy a magasiskolát többé, vagy kevésbé öncélúan művelték és csak kismértékben fejlesztették a gyakorlati terep- és katonai lovaglást, addig Poroszországban a 18. sz. közepe körül olyan irányú fejlődés indult meg, ami a művészetet a kontinensen a campagne-lovaglással gazdagította. (Ugye itt mindenkinek az örkénytábori lovaskultúra jut az eszébe? Beszúrás: dr. Gőblyös István)

Ez az egészséges fejlődés azonban csak fokozatosan haladt előre és Németországban (Rosenberg) és Franciaországban  (d’Aure) csak jó száz évvel később vált a lovasvilág közkincsévé.

Mi is a campagne-ló? Ma military-lónak nevezhetjük. Olyan ló, amit átengedővé tett az idomító munka, terepbiztossá a nevelés és ezáltal lehetővé teszi lovasa számára, hogy célját toronyiránt, akadályokon át, a legrövidebb úton, gyorsan, biztosan és erejével takarékoskodva elérhesse.

Ilyen lovat igényelt a csatát eldöntő lovasság. Ilyenek használatát rendelte el II. Frigyes (a magyar huszárság mintájára: beszúrás – dr. Gőblyös István) és ezt valósították meg tábornokai, mindenekelőtt a zseniális Frederich Wilhelm von Seydliz (1721-1773). Néhány év alatt sikerült neki, hogy a nagy király seregeit az új taktika tökéletes eszközévé tegye.

A ló három tulajdonságát kellett kifejleszteni és gyakorolni:
gyorsaságát – rohamkor, melyet teljes iramban lovagoltak,
fordulékony engedelmességét, hogy zárt rendben való gyakorlatkor a lovas kezében maradjon és az egyedi harcban a király szavai szerint „egy tányér nagyságú helyen” táncolhasson és végül
terepbiztosságát, hogy szükség esetén kerítést és árkot habozás nélkül ugorjon.

Ez a három döntő tulajdonság jellemzi a campagne-lovaglást, ami most az iskolalovaglással párhuzamosan, annak alapelvein fejlődött ki.

Sajnos csak egy évszázad múlva következett be a két terület tartós, súrlódástól mentes, egymást kölcsönösen termékenyítő egymás mellett élése. Egyelőre – eltekintve a frigyesi lovasságtól – az iskola és campagne-lovaglás ellenséges testvérek maradtak…”

Az utolsó előtt mondattal az Irányelvek valószínűleg téved! Lejjebb a szöveg így folytatódik:

„A francia lovasok tábora kétfelé szakadt. Egyfelől gyakran maradi, a külső formákhoz ragadt, lényegétől megfosztott „akadémikus művészet”, másfelől szabályozatlan, minden elméleti alapot nélkülöző, erdőn-mezőn lovaglás (anglománia). Ez megakadályozott minden egészséges fejlődést.”

Ha valaki a modern és hagyományos lókiképzési megközelítés vitáját nézi önmagában és valamelyik oldalra áll, az nem érti meg nemzeti hagyományainkat! Ízlése persze mindenkinek lehet, szíve persze húzhat erre vagy arra! Azonban azt meg kell érteni, hogy az európai haditechnika a 18. században vette át a magyar könnyűlovasság haditechnikáját. Ez a technika, bár európai jelenlétünk kezdeteitől jellemzője volt harcászatunknak, véglegesen a török-magyar háborúban érlelődött ki. A porosz lókiképzés a nagytömegű könnyűlovasság terepen is magabiztosan mozgó arcát vette át, mint campagne-lovaglás. (Ezért helyes az Irányelek megjegyzése, hogy a campagne-lovaglás kultúra nélküli változatát anglomániának titulája!)

De a párviadalok lova, a magasikolai képzettséggel rendelkező ló szintén a magyar lovaskultúra része volt! Hogy mással ne példázzam: a huszár minden ábrázoláson iskolajármódban szerepel!

A magyar lovaskultúra ezért kétarcú, a magyar lovaskultúra az úgynevezett modern és hagyományos lókiképzési megközelítést ötvözi! A magyar ló kiképzése mindig is eljutott a magasiskoláig, de nem öncélúan, akadémikusan művelte, hanem a párviadalok gyakorlati szempontjából, alapképzettségében pedig képes volt terepakadályok leküzdésére!

Plein air a 19. század második felétől divatba jött szabadban való festés és a látvány hangulatának megörökítése. Francia szó, jelentése: "nyílt levegő". A plein air stílusú festők a megmerevedett, akadémista stílus ellen lázadtak...

Mindezt, itt a Zabla és Kengyel oldalain úgy kell érteni, hogy ne csak lovardában, hanem azon kívül is lovagoljon mindenki! Szokja és élvezze a ló a madárcsicsergést, a nyúl, vagy a fácán "felugrását", az őzike futását, de a házak között a kutya ugatását, netalán az autó, vagy a traktor közeledését, hangját!

A ló nem csak háziállat, de élőlény is!

Napjainkban vita zajlik a lókiképzés modern és hagyományos megközelítéséről. A polémia nem véletlen, ugyanis a  lókiképzés története a XX. században alapvető fordulatot vett. Az előző évezredekben a lókiképzés legfontosabb célja a katonai szempontok érvényesítése volt. Ez a múlt évszázad elején megváltozott: a lovak harcászati használata háttérbe szorult a katonai technika robbanászerű fejlődésével. Ugyan ez áll a lovak polgári használatára is. A lovak elvesztették jelentőségüket a közlekedés és a gazdaság (például a mezőgazdaság) területén. Sokan azt mondják, hogy ha a második világháboru után nem lett volna annyi lószerető fiatal Európában, akkor kontinensünkről már kipusztult volna a ló. A lovaglás szabadidőtevékenységgé, sporttá vált. Ennek megfelelően a kiképzés céljai is alapvetően változtak és ez lényegileg alakította át a kiképzés módszereit. Míg a hagyományos megközelítésben az együttműködési készség és a hosszú használati élettartam állt a kiképzés fókuszában, addig mára, különösen az európai versenysportban, a teljesítmény végsőkig való fokozása, a látvány az ami a kiképzés legfőbb célját jelenti.

Azonban ezek csak prioritások. Nincs ilyen, vagy olyan lókiképzés, csak jó és rossz. Egy évszázaddal ezelőtt ugyan ez a vita zajlott hazánkban. Akkor is a modernisták és a klasszikusok vetették össze módszereiket. A kor legelismertebb lovasa Joszipovich Zsigmod volt, aki olyan mesterien lovagolt, kiképzési módszerei, lovaglási stílusa olyan vitán felül álló volt, hogy mindkét tábor rá hivatkozott, mint ideára.

Jobb, ha mindenki gyorsan megjegyzi: az FSZK a Fiatal Szabadidomítók Közösségét jelenti. Vasárnap alázatra intettek. Nem szóval, hanem azzal amit mutattak. Az alábbi videó, a közösség egyik tagja, Nyárasdi Jana Marianna munkájából mutat részletet. Pónija két éves, néhány hónapja dolgozik vele.

Sok hozzáfűzni valóm nincs az alábbi képhez: Sabine Oettel iskolaállj feladatot mutat be dámanyeregben. Lovasmester és mesterien kiképzett ló!

Vilcsek Alexandra vezetésével Gőblyös Zita szabadon idomít.

Hivatkozva a vonatkozó videóra (Futószárazás) az alábbiakban ismét közzéteszek egy videót a tárgykörben:

A helyesen összeszedett ló természetesen ajánlja fel az iskolajármódokat.

A lépés rövidítésekor a ló hajlandóságot mutat arra, hogy átlós lábainak lépésével az egyidejűséget közelítse. (A helytelenül összeszedett ló arra mutat hajlandóságot, hogy az egyoldali lábainak lépését közelítse.)

Az iskolalépésben a ló lábai az ügetés lábsorrendjével haladnak, teste viszont lépést mutat. A kétütemű iskolalépés a piaffe "fiatalabb testvére".

Megjegyzések:

1. Kétségtelen, hogy ennek a videónak helye van a Zabla és Kengyel blogban.
2. Ne mondja senki, hogy a ló menekülő állat! :)
3. Ez az év egyik legszebb napja!
4. Teljes hangerővel és nagy képernyővel nézzétek!

A felvételnek a ló számára történő megértetése legegyszerűbben a felvétel álló helyben végrehajtott gyakorlásával történik. Ez az iskolafelvétel. A lovas a ló folyamatos hajlítottsága mellett, álló helyzetben először befelé és előre helyezteti a ló súlypontját. A paták elmozdulása nélkül a ló nyaka kissé mélyebbre helyeződik, vállai kissé befelé mozdulnak, a ló vállat be pozícióba kerül. Ezután a lovas a ló súlypontját kifelé és hátra mozdítatja. Eközben a ló anélkül, hogy ellépne, nyakával kissé feligazodik, vállai kifelé, csípője befelé mozdul - farat be helyzetbe kerül. A ló feligazítása, a súlypont állóhelyben történő változtatása az iskolafelvétel.

A videón Anna Eichinger látható Tarabaya D nevű 8 éves trakéneni kancájával.

Bent Branderup, az Academic Art of Riding vezetője

Eva Fragola, az Academic Art of Riding lovagja, az iskola osztrák vezetője

Szép, hosszú szó. Talán bonyolult is, de mégis ez a legfontosabb a lókiképzés során. Ha ugyanis nem sikerül kialakítani a ló együttműködésikészségét, azaz az együttműködés magas szintű szándékát, akkor a kiképzés nem művészet, csupán szakmunka.

Ennek kapcsán Gustav Steinbrechet kell idézni: „Mielőtt engedelmességet várnánk el a fiatal lótól, először meg kell tanítani lovasa megértésének fontosságára és meg kell ismertetni a segítségekkel – mindkettő csak következetes munkával érhető el. A fejlődés a figyelem növekedését hozza. A ló helyes kiképzésének eredménye az együttműködésikészség fokozatos kialakulása.”

Fontos, hogy Steinbrecht nem csupán az engedelmesség, hanem az együttműködőkészség kifejezést is használja! És ez helyénvaló, hiszen nem kétséges, hogy az együttműködés mindíg jobb, mint az így-úgy elért, netalán kikényszerített engedelmesség.

Néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy fából, mégpedig nemes fából egyszerű dobozt készítek. Gondoltam: nem nagy ügy. Elmentem egy fatelepre – nemes fából csak cédrust tartottak, nem hezitáltam, vettem egy ujjnyi vastag deszkát. A deszkával elballagtam nagybátyámhoz, aki hangszerkészítő lévén komoly gépparkkal rendelkezik. A deszkát fél centisre vékonyítottam, majd kiszabtam a doboz négy oldalát, tetejét, alját. Mindez pikk-pakk elkészült a jó minőségű gépekkel, majd mint, aki jól végezte dolgát a kiszabott darabokkal hazamentem, hogy másnap összereagasszam az oldaldarabokat és a doboz alját, a tetejét pedig egy zsanérral felcsavarozzam. Úgy véltem, a munka nehezén már túlestem. Legnagyobb meglepetésemre, a kiszabott elemek elgörbültek, elcsavarodtak másnapra. Na, de engem sem kell félteni, csak nem győz le néhány vékony falemez, majd én megmutatom felkiáltással, erős szorítók segítségével a kellő formában összeragasztottam a renitens elemeket: a doboz oldalait és az alját. A tetejével nem tudtam mit kezdeni, ezt a problémát későbbre hagytam. Másnap szorítók le, és boldogan nyugtáztam, hogy a józan paraszti ész, a nyers erő és a XXI. századi ragasztó diadalmaskodott.

De tévedtem! Éjszaka a doboz hangos dördüléssel széthasadt, szétfeszítette önmagát...Szakismeret nélkül, vagy akár a józan paraszti észre való hivatkozással semmilyen szakma nem művelhető, mégha az egyszerűnek tűnik is! Jó szakember csak jó iskolából kerülhet ki!

És, hogy is lehetne ez másképp a lókiképzésnél? A szakmai ismeretek évezredek óta lovas mesterről lovas mesterre szállnak, azt akárhonnan megtanulni nem lehet. És nem véletlen a lovasok régi megállapítása sem: Ahol az erőszak elkezdődik, ott végződik a szaktudás! Ha erőszakoskodó lovast látok, mindig a cédrus ládikó jut eszembe...

Most kivételesen nem a lóról írok, hanem a lovasról. És a lazításnak mind a mentális, mind a fizikai értelmére gondolok. A lovasnak a saját testét ugyan úgy „karban” kell tartania, mint lováét. A kellő állóképesség és az izmok megfelelő állapotán nap, mint nap fáradozni kell.  Ennek elhanyagolása idő előtt sportolói sérülésekhez, a test elöregedéséhez vezet. Ne feledje senki, a komoly lovasmester 50 év felett kezdődik. A testnek az ötvenes, hatvanas, de akár a hetvenes években is alkalmasnak kell lennie a lókiképzésre. (Mint ahogyan azt az elődöktől láthattuk.)

De a lélek kívánatos állapotát, a motivációt, a boldogság keresését sem szabad feledni! Aki csupán a versenyeken való eredményes részvételt, a ló teljesítményének végleges növelését célozza, és megfeledkezik a lóval való bizalmas kapcsolat értékességéről, az együttműködési készségének mindenek elé való sorolásáról, az célt téveszt: rövid távon fogja motivációját veszteni.

Kókay Pál huszárezredes a Hátulról előre című jegyzetét azzal kezdi (!), hogy „a lovaglásban a jóhoz annyira közel áll a rossz, hogy a lovas észre sem veszi és letér a kiképzés helyes útjáról”. A lókiképzés kultúráját egyedül művelni nem lehet. A szakma elméleti és gyakorlati elsajátítására csak megfelelő körülmények között van lehetőség. Az elmúlt évszázadokban a kultúra lovasmesterről lovasmesterre szállt, maguk a legnagyobb mesterek (iskoláikban) folymatosan gyűjtötték és dokumentálták mind az elődök rájuk hagyományozott tapasztalatát, mind az iskolában felgyülemlett újabb ismereteket. A magyar lovaskultúra színvonalának emeléséhez nekünk csupán csak ezt kell lemásolnunk.

Július 6-án és 7-én Bent Branderup Grazban tart hétvégi szemináriumot. Idén Magyarországról ezt a helyszínt lehet legegyszerűbben megközelíteni! Részleteket az Akademisch klassische Reitkunst Graz Facebook Page-en lehet találni.

Hogy pontosan mi az összeszedettség, annak kétfajta megközelítése lehetséges. Az egyik (napjaink divatos álláspontja) az, amit gyakran és viccesen összecsomagolásnak szoktak említeni. A vicceskedés egyébként pontosan leírja azt, hogy a kifejezés használója mit gondol az összeszedésről: a ló szűk keretbe történő belepréselését. Ez a megközelítés szerintem tévedés.

Én a másik megközelítést jobban szeretem. Az összeszedettség számomra nem szűk keretet, hanem rövidséget (szó szerint rövid lépéseket, vagy ugrásokat) és megfeszített figyelmet (a lovas elvárásaira irányuló koncetrációt) jelent, aminek a végeredménye az együttműködödési hajladóság végletekig való fokozódása. Ez az, ami miatt a díjlovas kis helyen meg tud fordulni (például perdülés), ez az, ami miatt az ugrólovas egészen kis szélességű akadályt is meg tud ugratni (lásd egy szék, vagy egy földbeszúrt kard megugratása), ez az, ami miatt a military lovas, egyébként ilyesztő akadályon is át tud lovagolni, de ez az, ami miatt a rendőrló akár nagy tömegben is végre tudja hajtani feladatait.

Az összeszedettség nem forma, hanem tartalom. Természetesen bizonyos formája is van, de ez az előző eredménye. Aki csupán a formát célozza a lókiképzés során, az a tartalmat sohasem fogja magáénak tudni!

Az iskolajármódok a lovak természetéből fakadó jármódok, azokat minden (!) ló – megfelelő ló és lovas kapcsolat esetén – maga ajánlja fel lovasának! A lépéshez hasonló iskolajármód az iskolalépés, az ügetéshez hasonló iskolajármódok a piaffe és passage, a vágtához hasonló iskolajármódok a terre a terre, a redopp, a carriere és az iskolavágta. Azt, hogy mindez nem csupán renkívül elvont, a lókiképzéshez kapcsolódó és egyébként a magasiskola feladatkörébe tartozó megállapítás, azt mindenki a saját lován kipróbálhatja: az iskolalépést, mint a legegyszerűbb iskolajármódot szinte bármilyen képzettségű ló képes végrehajtani! Sőt kipróbálását mindenkinek ajánlom!

A lépés rövidítésével, a helyesen elengedtetett és kiképzőjére koncetráló ló ugyanis hajlandóságot mutat arra, hogy átlós lábainak lépésével az egyidejűséget közelítse. A kijelentés először talán furcsán hangzik, de az ellenkezője nyilvánvaló, a helytelenül rövidített, feszes ló az egyoldali lábainak egyidejű lépésére mutat hajlandóságot, lépése tisztátalanná válik, szélső esetben az egyidejűség megvalósul és úgymond passzban megy. A helyes és végletes rövidítéssel az átlós lábak egyidejűsége egész könnyen elérhető, a ló mozgása kétüteművé válik. Bár a lábak az ügetés lábsorrendjét mutatják – a ló testét nézve mégis csak lépésnek látja mozgását a megfigyelő! Ez az iskolalépés! Mindezt már a fiatal ló, a képzés elején lévő ló is felajánlja, annak ellenére, hogy innen már csak egy paraszhajszálnyira van a lókiképzés egyik csúcsfeladata a piaffe! A kétütemű iskolalépés és a piaffe lábsorrendje ugyanis megegyezik, a két jármódot csupán az választja el, hogy az iskolalépésben a ló teste lépést, piaffe-ben ügetést mutat!

De a lépés helyes rövidítésének lehet egy másik végeredménye és ezt szintén már a fiatal, szerény képzettséggel rendelkező ló is mutatja. A helyes rövidítés esetén a ló megemeli marját, vállai megkönnyülnek, lábtövét magasabbra emelgetve kezd el járni: délceglépésben halad. (A délceglépés saját kifejezésem, azt a passage magyaros délcegügetés kifejezés párjaként használom.) A délceglépés nem azonos a spanyollépéssel, a délceglépés iskolalépés.

Míg a kétütemű iskolalépés a piaffe „testvére”, addig a délceglépés a passage-é!

Még egyszer: az iskolalépést szinte bármilyen képzettségű ló hajlandó felajánlani, ezért kipróbálását mindenkinek ajánlom. (Akár szívesen segítek is!)

Még, hogy nincs szinkronizáció! Különösen rokon lelkek között!

Sokféle képen lehet elérni azt, hogy a ló engedelmeskedjen. A lehetőségek szinte skálaszerűen kategorizálhatóak.

A skála egyik „széle” az, amikor a lovas erőből érvényesíti akaratát. Nagy sarkantyú, különféle flikk-flakkos zablák, segédszárak, kikötőszárak, durvaság… Járható út – egy ideig. A ló mindig keresni fogja a kibújás lehetőségét a lovas befolyása alól, és azt adandó alkalommal meg is teszi. Rosszabb esetben úgymond kierősödik és a lovas erőszakosságán felülkerekedve, kivetkőzik magából, időről – időre erőből tagadja meg az együttműködést, az engedelmességet. (Ismerjük ezt, a kiképző ilyenkor szokta mondani, hogy a ló nehezen lovagolható!)

Sokkal gyengédebb és talán optimálisnak mondható, ha a lovas dominál, fellépésével, határozottságával alakít ki alá – fölé rendelt kapcsolatot. Ez nem rossz, de én nem erre vágyom.

A magam részéről ménesvezér szeretnék lenni, szeretném, ha lovam követő (!) magatartást tanúsítana, szándékaimat, elvárásaimat ennek megfelelően hajtaná végre.

A kellő önhordás, a puhaság, az átengedőség, a lovasra való koncentrálás, ha ideiglenesen fenn is áll, nem lesz folyamatos és bármikor megszűnhet a követő magatartás hiányában. A ló csordaállat, vagy ő a vezér és akkor ő a felelős a közösségért, vagy van vezére és akkor annak döntéseit kell követnie, de bármi áron.

A Zabla és Kengyel blogoldal Facebook page-ét 4200-an olvasták ezen a héten! Emellett a blogoldalon (zablaeskengyel.blog.hu) közel háromezer cikkletötlés történt!

Megtisztelő figyelmetek felelősségérzettel tölt el!

dr. Gőblyös István