Kislányaim idén öt évesek. Szinte minden gondolatuk a lovak körül forog. És persze nem lehet nekik nemet mondani.

Akkor, amikor jómagam lovagolni kezdtem, az általános gyakorlat jóval tíz éves kor utánra tette a lovaglás megkezdésének időpontját. Kivételek természetesen voltak. A pónik elterjedésével mindez megváltozott.

Múlt nyáron én is kaptam „kölcsön” egy pónit: Hópihét. Az öröm határtalan volt. Hópihe tisztogatása, paták felvétele, kikaparása, a sörény, a farok fésülgetése, munka utáni lemosása, a szerszámozás egész napos programot adott.

A lányok inkább csak a ló hátán ültek, mint lovagoltak, de a kultúrát nagy bögrével itták. A napi munka futószárazásból, lovon történő játékból állt. Nem nyeregben, csupán filcen, voltizshevederrel ültek lóra, kobakhordási kötelezettséggel. Kicsi lépés, kicsi ügetés, kicsi vágta. A gyerekek ügyesebbek és bátrabbak mint bárki gondolná. Általában olyan otthonosak a lovon, mintha oda születtek volna. Játékként a klasszikus feladatokat végezték álljban és lépésben: a kápa elengedése, malom, zászló, stb. Hópihe pedig vigyázott rájuk.