Az eredeti cím „Fordulatok akadályok között” lett volna, de unalmas kezdés után csak unalmas folytatás következhet! Pedig a téma lehet, hogy unalmas, de nem kerülhető meg sem a lókiképzés, sem az ugratás során.

Magabiztosan csak egyenesre állított lóval lehet ugratni. De hát az ugrópálya szinte csak ívekből és fordulatokból áll, és első nekifutásra furcsa lehet az íven haladó lónál egyenességről beszélni. A fogalom mégis egyszerű. Akkor egyenes a ló, ha hátulsó lábaival az elülsők nyomvonalát követi, így lovas értelemben az íven mozgó lovat egyenesre állítottnak kell minősíteni, ha a kritérium fennáll. Ez a relatív egyenesség! Ha a hátulsó lábak  befelé, vagy kifelé letérnek az elülsők nyomvonaláról, akkor ferdeségről beszélünk, akkor is, ha egyenes vonalon, akkor is, ha íven mozog a ló.

A ferdeség helytelen állapot, a ferde ló megfeszíti magát, merevvé válik, az egyik szárra dől, válla „kiesik”. Akaratát kisebb-nagyobb mértékben önállósítja, azaz kivonja magát lovasa akarata alól, vezethetősége csorbát szenved, figyelme nem a feladatok végrehajtására irányul. Az egyenességet a szárakkal, testsúllyal és a csizmákkal lehet fenntartani, az egyenességet a hosszhajlításokkal (csizmára való engedés, vállat be, stb) lehet elérni, amit nem lehet eleget gyakorolni.

A lovaknak van veleszületett ferdeségük is, ez a természetes ferdeség. A legtöbb ló bal hátulsó lábával jobbra tér ki, a vállak pedig a bal oldalra esnek ki. Ezért van az, hogy legtöbb lónál jobbkézen a lovaglás egyszerűbbnek hat. A jobb szár puhább, a ló a bal száron vesz erősebb támaszkodást, az ugratás során az ellenszegülések többsége esetén a ló balra tör ki. A régiek azt állították, hogy a lovaglás tulajdonképpen a ferdeség elleni folyamatos küzdelem!