Elsős gimnazistaként talán a legnagyobb élményem az volt, hogy megmutatták a művészet hatalmas erejét. Mindmáig emlékszem, hogy mennyire megdöbbentett, mikor elmagyarázták, hogy Müron a diszkoszvetőt olyan pozícióban ábrázolta, ami a valóságban nem létezik, amilyen mozdulatot sportoló a diszkosz elhajítása során soha sem tesz. Mindezt a művész azért tette, hogy a lehető legjobban kifejezze a diszkoszvetés harmóniájának tökéletességét, így a lehető legerősebb érzést váltsa ki a szobor nézőjében.

Miért is jár ez a fejemben nap, mint nap? A lókiképzés egyik legfontosabb feladata az, hogy a lovat meg kell tanítani az iskolaegyensúlyban való mozgásra, arra, hogy saját és lovasa súlyának többségét hátulsó lábain hordja. A tanítás nem öncélú: a ló használati időtartamának lehető leghosszabbra való megnyújtása, valamint az elülső lábak és a hát sérülésmentességének biztosítása csak a helyes egyensúly kialakításán keresztül érhető el. Mit is jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy a lovat nem a lovas súlyával közös mozgásra „tervezték”, a képzés során a természetestől eltérő módon a súly hordását az elülső lábakról a hátulsókra kell áthelyeztetni. Milyen érdekes, hogy mégis az iskolaegyensúlyban mozgó ló, a művészileg kialakított mozgásforma az, ami mindannyiunkat lovasként, nézőkét elbűvöl, ami a ló természetes szépségét, eleganciáját, kirobbanó erejét a lehető legjobban kifejezi!

Nagy dolog a díjugratás, talán még nagyobb a military (hihetetlen élmény végignézni egy terepversenyt), gyönyörű a fogathajtás, de az erő, a könnyedség és az együttműködőkészség harmóniáját a szíve mélyén mindenki az iskolaegyensúlyban mozgó ló képével társítja! Az iskolaegyensúlyban való mozgás kialakítása a lovaglás művészete.