Nem is tudom utoljára milyen régen hallottam ezeket a fogalmakat lovasember szájából. Számomra úgy tűnik, hogy a hazai lókiképzők nem is nagyon foglalkoznak az önhordás, vagy az öntartás kérdéskörével, hazai díjlovas versenyen gyakorlatilag nem is lehet találkozni olyan lóval, amelyik önhordásban, öntartásban mozogna.
Hogy honnan jutott eszembe a téma? A napokban kaszkadőrökkel volt szerencsém együtt dolgozni. Ott persze minden ló legalább önhordásban mozgott, ami igen tanulságos volt számomra. De hát persze a munkalovaknál nem különleges az önhordás iránti igény, ott vagy önhordásban megy a ló, vagy a lovasnak egész nap a lovával kell vesződnie. (Ez persze nem csak az önhordásra igaz! A munkaló számára alapvető kérdés az együttműködés. Példaként a legegyszerűbbet, a nyugodt egyhelyben állást hozhatnám: a gazdaember lova, legyen az akár fogatló, akár órákig képes egyhelyben maradni, míg gazdája, akár a fogattól távol, munkáját végzi, a lovak nyugodtan ácsorognak, mert tudják, hogy ez a feladatuk. Vesse össze ezt valaki a díjlovasok eredményhirdetésével, ahol ön és közveszélyes módon „bogárzanak” a lovak. Az együttműködés hiánya, oly szembetűnő a modern lovassportban, hogy a londoni olimpia (!) díjlovagló számának eredményhirdetésekor az egyik helyezett a dobogóról lelépve nem tudott visszaülni lovára! A lovat a segédek vezették ki, ő meg utána ballagott. Szégyen!) Minden esetre a látottakat, a tapasztaltakat nagyon köszönöm nektek, kedves kaszkadőr barátaim! Külön szeretnék köszönetet mondani Lezsák Leventének, aki lovakat is adott számomra a közös munkához – lovai hibátlan képzettséggel rendelkeznek.
Szóval, az önhordás a lónak az a tanult (!) képessége, amely során arra törekszik, hogy lovasával közös tömegét folyamatosan egyensúlyban tartsa. Még egyszerűbben fogalmazva, az önhordásban járó ló önmagától, a lovas segítsége nélkül folyamatosan arra törekszik, hogy ne essen az elejére, képzettségének megfelelő egyensúlyi helyzetét (vízszintes, vagy iskolaegyensúly) megtartsa. A könnyedség a folyamatos önhordásból következik.
Az önhordás a lendület eredménye. A ló lendületére nem a nagy iramból, nem a hatalmas mozgásból, nem a különlegesen „aktív” hátulsó lábakból, hanem a rövid jármódok könnyedségéből, az átmenetek egyszerűségéből, puhaságából lehet következtetni. Minél lendületesebb egy ló, annál könnyedebb a támaszkodás az összeszedett jármódokban. A legnagyobb mesterek azért tudják végrehajtani a legmagasabb feladatokat iskolaegyensúlyban, de odadobott száron, mert lovuk lendületét a végletekig fokozzák, így azok önhordása is tökéletes.
Az öntartás, az önhordásban és tökéletes elengedettségben mozgó ló sajátja, úgy is mondhatjuk, hogy az öntartás az elengedettség és az egyensúly „eredménye”. Bár az öntartás egy forma, ami után minden lókiképző vágyakozik, mégis az öntartás nem célja, hanem eredménye a kiképzésnek! Óriási a különbség! Az a lovas, akinek a célja az áhított forma és a formába „beleerőlteti” lovát, az merevséget kap eredményül, a merevségben pedig az egyensúly is odalesz. Az öntartás „magától” jön, az a helyes lovaglás eredménye.
Az önhordás megelőzi az öntartást, önhordásban dolgozhat a ló öntartás, azaz az ideális forma nélkül is. Az ilyen helyzetektől nem kell megijedni, azokat fel kell vállalni. Ne felejtse senki Maximilian Weyrother tanítványának, Louis Seegernek vonatkozó kiképzési elvét, amelyet Szerdahelyi Tibor huszár ezredes a következő képen idéz: [Bizonyos esetekben arra kényszerülhetünk, hogy lovunk fejét és nyakát annyira felemeljük, mintha] „a ló homlokán pénzt akarnánk olvasni.”Nem tragédia, ha a ló nem mozog tökéletes formában, ha tarkója időlegesen nincs hajlítva, de önhordásban van! Az egyensúly, az önhordás sokkal fontosabb bármilyen formánál! Az önhordás adja meg az esélyt a lónak arra, hogy öntartásba kerüljön, hogy a vágyva vágyott ideális formát könnyedén, önmagától felvegye és abban dolgozzon!
