Napjaink lovasedzője, különösen a díjlovaglásban, a lovasok vágyaira alapozza munkáját. A vágyakra és a majdani sikerekre. Azt sugallják lovasaiknak, hogy vegyenek jobb lovakat, vegyenek kész, már kiképzett lovakat. Azt sugallják, hogy a drágább (külföldi) és képzettebb ló vezet a sikerhez. (Arról hallgatnak, hogy Magyarországon gyakorlatilag megszűnt a lókiképzés.) Azt is sugallják, hogy a siker, a körülállók elismerése az, ami a lovaglás minőségének kifejezője. A lókiképzés a vágyaknak és a "majd"-nak a biznisze. Ebben az "iparban" pedig (legalábbis a ló hátán) elvész a ló szeretete.

A hagyományos és a természetes megközelítésben ez nem így van. A hagyományos megközelítés nem a teljesítményt, hanem a harmóniát keresi. Nap, mint nap. Harmónia nélkül, a lóval való közdelemlel, a lovaglást erősportként való műveléssel egyetlen lépést sem szabad tenni, az nem vezethet jóra, az nem fejleszti a lovat, hanem csak árt neki.

A lovaglásban az a szép, hogy a fejlődést a közös boldogság, a harmónia biztosítja. A jó lovas nem a vágyaiban és nem a jövőben, hanem a boldogságban és a jelenben keresi kapcsolatát a lovával. Ha ez nem megy, akkor változtatni kell! De azonnal!