Nemzeti lovaskultúránk elsüllyedt, a múltba veszett. Megújításának részben az a nehézsége, hogy ami töredékesen fennmaradt, az leginkább a katonai tömegképzés végletesen egyszerűsített szlogenjeire szorítkozik és azok félrevezetők lehetnek mélyebb elméleti ismeretek nélkül.

A lovas katonának ősidők óta két, sokszor teljesen ellentmondó feladat teljesítésére kell kiképezni lovát. Nagy távolságokat kell lovával a lehető legrövidebb időn belül leküzdenie (viszonylag gyorsan kell eljutni a harctérre, vagy gyorsan kell onnan távozni), ehhez nagy teljesítményre képes, terepen is biztonságosan mozgó, akár akadályokat leküzdeni képes lovakra van szükség. Magánál a küzdelemnél viszont aránylag kis helyen is ügyesen mozgó (forgolódó), végletesen engedelmes (végletesen kiképzett), a lovassal egy test, egy lélekként küzdő lóra van igény. A magyar lovaskultúra, sajátos magyar lófajtáinkkal, mindkettőre képes volt: ez volt a huszárság XVIII-XIX. századi átütő sikereinek titka.

Azonban a katonai igények a XIX. század folyamán fokozatosan átalakultak. A lőfegyverek fokról-fokra tökéletesebbek lettek, a katonaság pedig egyre inkább regulárissá vált. Ennek eredményeként már csak átlagos színvonalra, de jóval több lovat és lovast kellett kiképezni, lerövidült idő alatt. Véleményem szerint ezt támasztotta alá lovastisztek kétszintű iskolarendszere. A bécsújhelyi campagne iskolában végzett lovastisztek olyan képzést kaptak, amelynek birtokában, egységeikhez való visszatérésük után képesek voltak a katonaság elvárásait teljesíteni: nagyszámú lovast és lovat tudtak képezni viszonylag rövid idő alatt. Ez tükröződik napjainkban például az osztályban végzett ló és lovasképzés hagyományában. (Minőségi képzés nyilvánvalóan csak egyéni munka alapján történhet!) A nagyszámú, de csupán bizonyos szintig lovat és lovast eljuttató tömegképzés azonban bizonyos egyszerűsítéseket igényelt. De ezeket az egyszerűsítéseket csak az tudta alkalmazni, aki az összefüggéseket, azok lovagláselméleti alapjait is ismerte, különben azok sok esetben félrevezetők lehetnek. Ezért a campagne iskolában a lovasakadémián, a magasiskolában végzett tisztek tanítottak. A lovasakadémia, a magasiskola nem turistalátványosság volt, hanem oktatási intézmény, a lovaskultúra fenntartásának színhelye, a legmagasabb ló és lovasképzés műhelye. (Ha a magasiskola turistalátványosság és nem oktatási intézmén, a kultúra fenntartásának helye, akkor egy-kettőre cirkusszá silányul.) Szóval a campagne iskolában az akadémián végzett tanárok végezték az oktatást, ezért bár formálisan csak a három alapjármódot lovagolták, szellemiségében, megközelítésében a campagne iskola is akadémista stílusú volt. (A campagne lovaglásra szorítkozó kultúrát a seregtesteknél folytatták.)

Az első világháború után a kétszintű lovasképzés került ismét felállításra rendkívül tudatos gondolkodásról való tanubizonyságként! (Bécsújhely és maga Bécs is a trianoni határokon kívül került.) Örkénytáborban megalakult a campagne iskola, majd később Budapesten felállították a Budapesti Spanyoliskolát. Az “épitkezést” a második világháború törte meg, a spanyoliskola működése nem lett teljes, fennállása alatt abban altisztek lovagoltak. A Budapesti Spanyoliskola azonban fenntartotta a magasikolai lókiképzésének hagyományát, őrizte az akadémista stílus kultúráját és ismeretanyagát, de lovastisztek képzésére fennállásának rövid ideje alatt nem került sor. Az ott művelt kultúra színvonalára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a spanyoliskola második parancsnoka, Hazslinszky-Krull Géza tekinthető a modern holland díjlovaglás háború utáni megalapítójának, miután az ötvenes években a hollad királyi udvar lovardájának vezetője lett.

A második világháború a fent leírt kettős oktatási rendszernek vetett véget. Alapvetően ez, illetve az ott tevékenykedő szakemberek mellőzése az oka annak, hogy lovaskultúránk fokozatosan a mindenki által megélt, jelenlegi színvonalra süllyedt. A katonai szlogenek és egyszerűsítések viszont részben fennmaradtak. Ezt értem töredezett emlékezet alatt. Ezeket a szlogeneket, mondatfordulatokat, megközelítéseket bizonyos esetekben használni kell, de ezek az egyszerűsítések nem jelenthetnek dogmákat! Mindezt két példával szetetném alátámasztani.

A napokban megkerestek, hogy a csizma segítséget egyszerre, vagy felváltva kell-e alkalmazni. Az egyszerűsítő katonai vezényszó az, hogy “zárd a csizmát”. Ez nyilvánvalóan a csizmasegítség egyszerre történő alkalmazását jelenti. Kezdő, kevéssé képzett lovasnál ezt kell alkalmazni. De előrehaladottabb helyzetben már nem! Haladó lovasnál, igényes képzésnel a csizmasegítséget azon az oldalon kell adni, amelyik hátulsó láb a levegőben van. Csak a levegőben lévő láb előrelendülésének hosszát és mozgásirányát lehet befolyásolni, a földön lévőét nyilvánvalóan nem.

Hasonló a helyzet a futószárazásnál. Kell-e kikötőszár, vagy sem? A katonai, egyszerűsítő megközelítés az, hogy kell. És ezt dogmaként tartják a mai lovasok. A használat szükségességét kevéssé képzett lovas esetén meg kell erősítenem. Ha másért nem, hát balesetvédelmi szempontokból. De előrehaladottabb lovas és lókiképzésnél pont az ellenkezőt kell állítani: kikötőszárakkal lehetetlen minőségi munkát végezni, szinte vétek a lovat kikötni, a kikötőszárak ugyanis akadályozzák a helyes hajlítást, a ló külső oldali izmainak nyújtását. Minderről nagyon világosan és egyérteműen ír nemzeti szakirodalmunk.