Nézegetem a hétvégi korosztályos díjlovas országos bajnokság eredményeit. Kiváló százalékok, nem ritka a 70%-ot közelítő, vagy akár azt meghaladó bírói minősítés. A bajnokoknak és a helyezetteknek ezúton is gratulálok. Az ilyen eredményekhez sok munka, igen nagy kitartás szükséges.
A statisztikai adatok között csupán egyet nehéz értelmeznem, miért olyan kevés a magyar ló? Különösen érdekes mindez a társszakágakkal való összehasonlítás során. Több a tehetséges magyar ugróló, vagy militaryló? Mert hát ott egyészen mások az arányok...
Az biztos, hogy magyar díjlovas edzők évtizedes elfogultsága a külföldön tenyésztett, külföldön képzett, készen vásárolt lovak iránt semmiféle kimutatható eredményt nem hozott a hazai díjlovaglásnak. A korosztályos európabajnokságokkal ne kábítsuk egymást! Az évtizedek óta tucatjával behozott - kiképzés szempontból persze hozzáadott értéket nem kívánó - lovak egyikével sem sikerült nemeztközileg is komolyan számontartott felnőtt sprotolót kinevelni.
Annak idején pont fordított volt a helyzet. Az edzők legtehetségesebb lovasaikat saját, legjobban képzett lovaikra ültették. Én például - és ezt mindmáig megtiszteltetésnek veszem - nem csak munkában, de hazai és nemzetközi versenyeken is számtalanszor lovagolhattam Dallos Gyula verhetetlen lovát, Bordalt, Pachl Péter Bahamát és Bodó Gábor Alpokot. A fenti képen pedig Rajz Katalin látható Kövy András kiváló lovával, Legénnyel. Mondhatnánk persze, hogy mi sem vittük többre a mostaniaknál. De a "képlet", az edzői hozzáállás legalább tisztességesebb volt. Az akkori edzőknek eszébe sem jutott, hogy megúszósan, más tollával ékeskedve is lehet "eredményeket" elérni. Pont ellenkezőleg, az akkori edzők felvállalták azt, hogy tanítványaik - lovaikra felülve - "zsigereikig" beleláthassanak tudományukba, erősségeiket éppen úgy megismerhessék, mint gyengéiket. Az akkori edzők a saját tudásukat "árulták". De hát hogyan is lehetne másképp tanítványokat képezni?
