A kortárs lókiképzés, így napjaink díjlovaglásának csapdája az, hogy a nézők a verenybírókkal karöltve a látványos tökéletességet és a látványos különlegességet szomjazzák, míg az érzések, a tartalmi kérdések a háttérbe szorulnak...
A szimbólumok világában élünk. A kerek nyak a ló támaszkodásának jelképe, az elülső lábak “előredobálása” a lendület jelképe, a sorozatos urgásváltás a nehézosztályú képzettség jelképe, a fáslizott láb, a pataharng, a lótakaró a gondos gazda jelképe, stb., stb. Ez azonban távolról sem biztos, hogy így igaz! Korunk jellegzetessége, hogy a forma az élet minden területén a tartalom elé tolakszik és a minősítés a dolgok kinézete alapján és nem valódi értékének megfelelően történik. A szimbólumok a gondolkodás, a mérlegelés mellőzésére ösztönöznek. Az igényes megközelítés azonban ennél sokkal többet kíván!
A lókiképzésben nincs fejlődés
A szimbólumoknak, a gondos mérlegelés hiányának negatív hatása van a lókiképzés kultúrájára. A díjlovak egyre látványosabb mozgása, az egyre magasabb és összetettebb akadályok teljesítésének igénye a díjugratásban és a military sportban azt a téves képzetet sugallják, mintha a lovaskultúra hatalmas fejlődésen ment volna keresztül az elmúlt száz év során és ennek hatására teljesen természetessé vált az az álláspont, hogy hozzánk, a XXI. század lovasaihoz képest az elmúlt évezredek lovasai, lókiképzői a fasorban sincsenek. Ezügyben a legjobb példa talán Pluvinel felemlításe. Az ábrázolások alapján - a hatalmas feszítőzablák és sarkantyúk - a középkori mestert az erőszakkal, a durvasággal szokás azonosítani, holott ez Pluvinel munkájának, ezen belül szerszámhasználatának tejes félreértésén alapul és napjaink átesős feszítőzabláit használó lovasai valójában sokkal durvábbak, mint XVI. századi elődünk.
Hasonló félreértés van az ugratás kapcsán is. Hányszor, de hányszor hallani a hátravetett felsőtesttel való ugratást lenézően “kossuthlajosnak” minősíteni. Ez is csak a vonatkozó ismeretek hiányát, a minősítő kultúrálatlanságát mutatja. Az ugratás során ugyanis meg kell különböztetni campagne ugrást és iskolaugrást. A campagne ugrás során a ló az elülső lábára landol, míg az iskolaugrás során a hátulsókra, vagy négy lábra. Régen a katonai szabvány az iskolaugrás volt, azzal a céllal, hogy az akadály leküzdése biztos talajfogással, kiváló egyensúlyi helyzettel fejeződjön be, a ló azonnal fordulékony állapotban legyen. Ehhez természetesen hátra kell vetni a felsőtestet. Ha azonban az akadály mérete a fontos, ha extrém nagyot akar valaki ugratni, akkor persze könnyíteni kell, a felsőtestnek előrefelé kell mozdulnia.
A lovaglás, a lókiképzés (sem a díjlovaglás, sem az ugratás kapcsán) nem fejlődött egy morzsányit sem, csupán az elvárások, a követelmények változtak. Éppen ezért nem szabad lenéznünk elődeinket - megfelelő tisztelet nélkül tudásuknak, a lókiképzés ezredéves tapasztalatainak csak töredékeihez jutunk.
Természetidegen gondolkodás
Másrészről a szimbólumok helytelen, természetidegen gondolkodást sugallnak. Erre példa a díjkiosztókon alkalmazott fáslizás. Napjainkra szinte ciki fásli nélkül díjkiosztáson megjelenni. A fásli a gondoskodás szimbóluma. Nemrég komoly díjlovas szakembert kérdeztem a fáslihasználat okáról. A válasz meglepett, de jól példázza a gondolkodás természettől való elszakadását: “A fásli arra kell, hogy az ácsorgás után a tiszteletkör vágtáját hirtelen (!) megkezdő ló inai meg ne sérüljenek.” Hmmm…
A feladat eszköz és nem cél
Harmadrészről a szimbólumok azt sugallják, hogy a kiképzés célja maguknak a feladatoknak (oldaljárás, ugrásváltás, piaffe, stb.) a betanítása. Ha ezeket a feladatokat bárhogyan, de legalább így, vagy úgy teljesíti a ló, akkor a kiképzés megfelelő. Ezzel szemben a hagyományos megközelítés az, hogy a feladatok a ló megfelelő állapotának elérését szolgálják, az együttműködés kialakítását célozzák és így azok csupán eszközök, mondhatnánk szerszámok a lovas “kezében”. Persze ebből egyrészről az is következik, hogy a feladatok végrehajtásának minősége a fontos, hiszen rossz “szerszámmal” csak rossz terméket lehet előállítani, másrészről pedig az következik, hogy a képzésnek a feladatok kapcsán logikailag két szakasza van, a “szerszám” kialakításának, majd a “szerszám” használatának időszaka.
A látvány mindent felülír?
Bizonyos szempontból érthető, hogy a látvány a professzionális versenysportban mindet felülír: a díjlovasok nyújtott ügetésben szeretik fényképeztetni magukat, az ugró versenyeken nem számít semmi, csak az, hogy fennmaradt-e a rúd, vagy sem. Mindez teljesen szembenáll az elmúlt évszázadok megközelítésével: akkor a lovasok saját tudásuk ábrázolására az összeszedettséget tartották leginkább alkalmasnak. Külön ki kell itt térni arra a mára teljesen bevett szakmai képtelenségre, hogy a lovasok még a legnagyobb díjlovas versenyeken is az összeszedett jármódok helyett munkairamokat lovagolnak, nem is törekszenek az összeszedettség bemutatására még a vonatkozó előírások ellenére sem. Az egyes feladatok között, de még a hosszhalítások meglovaglása során is annyira “lendületesen” lovagolnak, hogy az lehetetlenné teszi az összeszedettséget. A látvány mindent felülír, egyben tönkretesz mindent. A ló testét károsítja, lelkét összezavarja, az idomítási skála céljaként megfogalmazott átengedőség elérését lehetetlenné teszi. Ez az oka annak, hogy napjainkra teljesen természetessé vált, hogy a versenyt záró tiszteletkörben a lovak ön és közveszélyesek, ahelyett, hogy lovasaiknak legalább minimális mértékben engedelmeskednének. Elhűlve tapasztalom, hogy sokszor már meg sem kísérlik azt a versenyzők, hogy a díjkiosztás során osztályba állva szépen körbevágtázzák a verseny színhelyét a közönség előtt, mert az veszélyes lenne.
Még egyszer hangsúlyozom, hogy napjaink látványra törekvő megközelítése bizonyos szempontból érthető, bár a dolgok erős egyszerűsítését jelenti. Az igényes szabadidőlovasnak azonban, sokrétűbb megközelítés ajánlott. Olyanoknak kell lenniük, mint a kiskertek tulajdonosainak, akiknek paprikája nem biztos, hogy annyira szabványos méretű, paradicsoma nem biztos, hogy olyan piros, mint amit a boltokban elvárnak, de beltartalma a saját ízlésének jobban megfelel.
Félretéve a professzionális versenysport megközelítését: a ló mára nem csak házi állattá, de a család tagjává is vált. Ló és lovas kapcsolata, a ló mozgáskultúrájának fejlődése azért kulcskérdés a gondos gazda számára, mert csak ez teszi lehetővé a lovak “boldog atlétává” való nevelését és élettartamuk lehető leghosszabbra nyújtását. Ez természetesen tartalmi kérdéseket vet fel: szakmai hozzáértést, a lókiképzés elméletének részletes ismeretét feltételezi. A forma természetesen sok mindet elárul, de az nem szoríthatja háttérbe a lényeget.
