Az ugrásváltás, különösen a sorozatos ugrásváltás a kifejezetten látványos lovaglási feladatok közé tartozik. Végrehajtása egyfajta lovas bravúr, annak ellenére, hogy az sem a lovastól, sem a lótól nem kíván semmiféle különleges adottságot. Az ugrásváltást a szabadon mozgó ló önmagától is rendszeresen végrehajtja, azt kellő előkészítéssel minden ló (!) feladatszerűen is végre tudja hajtani. Különleges adottságot a lovas részéről sem igényel, azt mindenki meg tudja tanulni, mégis kezdő lovasnak érdemes először tapasztalt, megfelelően kiképzett iskolalovon gyakorolnia, hogy megérezze a segítségadás mozdulatát és a segítségadás megfelelő pillanatát.

Az ugrásváltás kézcserét jelent, amit a ló ügetés, vagy lépés közbeiktatása nélkül, a vágta lebegési fázisában hajt végre. Természetszerűleg mindkét kézre végre lehet hajtani, a kézcsere történhet bal kézről jobb kézre és jobb kézről bal kézre is. Az ugrásváltás lábsorrendje bal kézről jobb kézre: jobb hátulsó láb (1. patadobbanás), bal hátulsó láb és jobb elülső láb egyszerre (2.), bal elülső láb (3.), lebegési fázis a kézcserével, bal hátulsó láb (4.), jobb hátulsó láb és bal elülső láb egyszerre (5.), jobb elülső láb (6.).

Az ugrásváltás egyedülálló, mondhatnánk különös feladat abból a szempontból, hogy végrehajtása sem a ló egyensúlyi helyzetét, sem elengedettségét, sem egyenességét nem javítja. A klasszikus kiképzésben ezért csak arra használták, hogy terepen végrehajtott, hosszabb, egyenes vonalú vágta során a ló lábainak terhelése egyenletes legyen, valamint arra, hogy fordulatok végrehajtásakor, a lovat a fordulat irányába átugratva csökkenjen a bukásveszély. A sorozatos ugrásváltást, különösen a minden egyes ugrásra történő ugrásváltást ezért a klasszikus kiképzők a cirkuszi feladatok kategóriájába sorolták, a sorozatos ugrásváltás végrehajtásának megkövetelése a magasan képzett lovaktól a katonai szempontok háttérbeszorulását, a sportszempontok (a látvány) XX. századi előtérbe kerülését jelzi.

A ló az ugrásváltást iskolaszerűen („biztonságosan és szabályosan”) csak a megfelelő egyensúlyban, elengedetten és ferdeségtől mentesen tudja végrehajtani. Az ugrásváltás további előfeltétele, hogy a ló:

- képes legyen a vágta iramváltások végrehajtására (összeszedett-, közép- és nyújtott vágta),

- képes legyen ügetésben és vágtában helyesen reagálni a félfelvételekre,

- képes legyen az ellenvágta végrehajtására,

- képes legyen az egyszerű ugrásváltás (a vágta, lépés, vágta átmenet) tiszta végrehajtására.

A klasszikus kiképzők a vállak és a csípők precíz vezethetősége (egyenesség) érdekében, az ugrásváltás tanításának előfeltételeként (a fentieken túlmenően) szükségesnek tartják azt, hogy a ló képes legyen vágtában is végrehajtani a vállat be és a farat be feladatokat. Ugyan ez a hagyományos magyar álláspont is: „Az ugrásváltás tulajdonképpen abból áll, hogy a vágtázó ló hosszhajlításának (sic!) megváltoztatása következtében, vágtaugrásait a hosszhajlítás felé eső kézre változtatva folytatja jármódcsökkentés közbeiktatása nélkül. Kitűnik tehát, hogy jó ugrásváltást csak olyan lóval lehet helyesen végrehajtani, amelyik vágta közben az egyik kézről a másikra könnyen áthajlítható.”, írja Kókay Pál.

Érdekes, hogy például az ugrólovak modern képzése során a fenti előfeltételek hiányában is gyakran megkezdik az ugrásváltás tanítását: a kiképzők az akadályok ugratásának megkezdésével egyidejűleg elvárják a lótól, hogy a fordulatoknak megfelelő kézre vágtázzon. És hát vitathatatlan, hogy bár a végeredmény nem minden esetben lesz tökéletes, de a ló hamar megérti a feladatát, az adott szituációban a helyes kézre fog váltani. Az ugrásváltás iskolaszerű tanítását azonban mégis az előfeltételek birtokában kívánatos megkezdeni.

Az ugrásváltás tanítása többfajta módszerrel lehetséges. Mindegyik módszer abban egyezik meg, hogy a tanításra általában a napi munka utolsó részében kerül sor. A ló ekkor már kellően bemelegített, nem fűti az istállógőz, eredményes gyakorlás után a jutalmazást a munka befejezése is erősíti. Szintén mindegyik módszernél ajánlatos az, hogy a feladat gyakorlása midig a lovarda ugyan azon pontján történjen. Az adott ponton egy idő után a ló már várja a feladat végrehajtását. Gyakran, akár magától is végrehajtja az ugrásváltást, ami persze formálisan ellenszegülés, hiszen kivonja magát a lovas segítsége alól, de ez inkább túlbuzgóság, a feladat teljesítésének túlságos akarása. Ebben az esetben azonban az „ellenkezés” dicsérendő, mintsem dorgálást igénylő, később azonban „helyre kell tenni a dolgokat”, a lónak csak segítségadás esetén szabad a másik kézre váltania.

Vágtában a lovas jobb vagy bal ülést alkalmaz az adott kéznek megfelelően. (A jobb és bal ülés kifejezés nem gyakran használt fordulata a magyar szakszövegnek, a vonatkozó hazai szakírások csupán annak lényegét, a combok egymástól eltérő helyzetét taglalják. A jobb és bal ülés fogalmát itt és most csak azért említem, hogy a kifejezés bekerüljön a hazai szaknyelvbe.) A jobb és bal ülés tehát azt jelenti, hogy a lovas nem teljesen szimmetrikusan ül a lovon. Jobb ülésben (jobb kézen haladva) a „külső comb érezhetően a heveder mögé”, a belső comb a hevederre helyezve fekszik, ezzel együtt a lovas csípője kissé elfordul, vállai változatlan helyzetben vannak: a lovas tartja az általános szabályt, hogy csípői a ló csípőivel, vállai a ló vállaival párhuzamosak. A ló a vágta során mindvégig állításban és hajlításban van, természetesen a belső oldalra. Az ugrásváltás segítségadása az, amikor a lovas az állítás/hajlítás irányát és ezzel egyidejűleg ülését váltja (jobb ülését bal ülésre, vagy fordítva). Az átállítás/áthajlítás mellett a combok úgymond ollóznak, aminek a látványát úgy lehet megfogalmazni, hogy az addig hevederen lévő comb a heveder mögé csúszik, miközben a másik comb ezzel ellentétesen mozog. A segítségadásnak van egy megfelelő pillanata, amit a lovasnak be kell gyakorolnia. Ez azért van így, mert az ugrásváltás csak a vágta lebegési fázisában lehetséges: a segítségadást nyilván ez előtt kell adni, hogy a ló kellően tudjon reagálni a lovas kérésére. Az átállításra/áthajlításra és az ülésváltásra általában az a legmegfelelőbb pillanat az, amikor a lovas csípője a vágtaugrás során előrefelé lendül. A segítségadás során nem szabad feledni Kókay mondását: „Az ugrásváltás csupán a csizmák és a kezek dolga. A test többi részének semmi köze hozzá.” Ez azt jelenti, hogy a feladat végrehajtása közben a testsúly sem oldalra, sem előre, vagy hátra nem mozdulhat.

Az ugrásváltás tanításának talán legegyszerűbb módszere a vágta irányának megváltoztatásával történik. A lovas átváltást, vagy körváltást lovagol és a kívánatos ponton (átváltásnál a falhoz visszaérve, körváltásnál a váltóponton) átállítja/áthajlítja a lovat az új kézre és ülést cserél. Eleinte segítség az adott pontra a földre lehelyezett rúd alkalmazása.

Az ugrásváltás tanításának másik ismert módszere körön ellenvágtából a helyes kézre történő átugratás. Ez a módszer az előzőhöz hasonló. Mindkét módszernél támogathatja az ugrásváltás végrehajtását a megfelelő pillanatban adott enyhe pálcasegítség. Mindkét módszernél a sikeres ugrásváltást azonnal dicsérni kell, hogy a ló megértse lovasa szándékát. Az ugrásváltás tanításának logikája azon alapul, hogy a helyesen végrehajtott feladatot kapcsolja a kiképző a segítségadáshoz.

A harmadik, szintén gyakran használt tanítási módszer ettől eltér: az, az egyszerű ugrásváltásból indul ki és a segítségadáshoz (az átállításhoz/áthajlításhoz, és az ülésváltáshoz) próbálja az ugrásváltás mozdulatát hozzákapcsolni. Mindehhez az egyszerű ugrásváltás, a vágta, lépés, vágta átmenet meglovaglása ad lehetőséget. Az átállítás/áthajlítás és az ülésváltás először az egyszerű ugrásváltás lépés szakaszában történik. A kiképző a feladat gyakorlásának előrehaladása során a lépésszakaszt egyre jobban csökkenti. Ez formálisan a lépésszám csökkentésével és az egyre gyorsabb átállítás/áthajlítással zajlik. A végén az ellenvágtában (külső hajlításban) az egyszerű ugrásváltáshoz érkező lovat, ülésváltással, a belső oldalra hajlított helyzetű lépésbe veszi fel a lovas. A ló gyakran már ekkor átugrik, mert megérti, hogy az ülésváltással a másik kézre történő vágtát igénylik tőle. (Pontosabban itt is az a helyzet, hogy az átmenetet kérő felvétel helyett csak félfelvételnek enged a ló és átugrik a másik kézre. Ezt az „ellenkezést” természetesen eleinte, a fentebb leírtakhoz hasonlóan dicsérni kell, ám a későbbiekben a lónak tudatosan meg kell különböztetnie az egyszerű ugrásváltás és az ugrásváltás feladatokat.) Ennél a módszernél utalni kell a hajlítottság és az egyenesség fogalmi különbségére. A hajlítottság a gerincoszlop helyzetére utal, az egyenesség pedig arra, hogy a ló két patanyomon mozog. Ennek megfelelően a hajlított ló egyenes, ha két patanyomon mozog.

Az ugrásváltás tanítására más módszerek is ismertek, most csak a legfontosabbakat soroltam fel.

„Az ugrásváltást nyugodtan, ütemben, egyenes vonalon folyamatosan kell végrehajtani.” Hibás az ugrásváltás végrehajtása, ha a ló elöl, vagy hátul késik, illetve egy teljes ütemet késik (csak az ülésváltást követő vágtaugrás során hajtja végre az ugrásváltást), közbetesz (a kézcsere közben egy ügetőlépést tesz), feldobja a farát, változtatja az ütemét, változtatja az iramát, elferdül. Mindemellett azt is tudni kell, hogy az ugrásváltás megfelelő ügyességet kíván a lótól. Gyakori, hogy kezdetben a ló a felsorolt hibák egyikét rendszeresen elköveti, ezeket nagy empátiával kell kezelni: a feladat teljes megértésével, a ló ügyesedésével ezek a hibák általában önmaguktól elmúlnak. Mindezzel együtt, ha a ló közbetesz, az azt jelzi, hogy még nem értette meg a feladat lényegét. Mindenfajta késés leginkább merevségre utal, a far feldobása, az ütem, vagy iram változtatása többnyire egyensúlyhibát jelez. A lovas látványos ollózása, felsőtestének dobálása, túlzott csavargatása bizonytalanságot mutat, a lovas nem biztos önmagában, a feladat végrehajtásának sikerességében. A helyes, jól begyakorolt ugrásváltás kívülről majdhogy nem láthatatlan ülésváltással történik.