Napjainkban az összeszedettség olyannyira kiment a divatból, hogy a legnagyobb versenyeken nem is lehet vele találkozni, az összeszedettséget követelő feladatokat munkairamban lovagolják. Pedig a lókiképzés kulcsa az összeszedettség.

A lókiképzés XX. századi története nagyfokú hasonlóságot mutat a modern képzőművészet elmúlt száz évben lezajlott változásaival. Míg a XIX. század végéig a művészi alkotások a kézművesség csúcskategóriáját alkották, addig mára a művészet többnyire a külsőségekre szorítkozik, csupán meghökkentő, különleges, egyedi szeretne lenni és nem alapkritérium az alkotó mesterségbeli tudása. A művészek a létszámában robbanásszerűen növekvő, de hozzáértés átlagos színvonalát tekintve drassztikusan csökkenő megrendelői környezethez igazodtak. A díjlovas szakma is azért van nehéz helyzetben, mert a versenyteljesítményekkel, valamint a ló- és lovasképzés során, a szakmához csak felületesen értők rajongását és elvárásait kell kielégítenie. Persze egészen más a perspektívája annak a lovasnak, aki nem a show-ra, nem a versenyekre készül, nem másnak óhajt megfelelni, hanem saját és lova örömét, egészséges (!) kiteljesülését keresi. Az ilyen lovas számára megkerülhetetlen az összeszedettség iskolája.

A lassúság nem összeszedettség

A rövid iram, a szerény előrehaladási sebesség önmagában nem jelent összeszedettséget. Hogyan is jelenthetne, hiszen akkor a piaffe összeszedettebb állapotot kívánna meg, mint a passage feladat, holott ténylegesen mindkettő ugyanazt az összseszedettséget jeleníti meg. Az összeszedettség egyrészről mentális állapotot jelent. A lónak a lovasra irányuló olyan koncentrációját, figyelmét, ami a kooperációt szolgálja. Olyasmi, mint amit az iskolában kér a tanár a „szedd össze magad!” felszólítással: szorgalmas együttműködést.

De az összeszedettség egy bizonyos fizikai állapotot is jelent. Olyat, mint amilyen helyzetbe hozza magát például egy mén a felvezetés során: nyakával feligazodik, teste összetolódik, lábait kis helyre „gyűjti össze”. Mindez azt célozza, hogy a számára különös helyzetben bármelyik irányba akár robbanásszerűen is meg tudjon indulni – támadjon, vagy meneküljön. És hát persze! Ez az összeszedettség célja – a mobilitás, a fordulékonyság biztosítása. Míg a mentális összeszedettég a ló szándékát, addig a fizikai összeszedettség mindennek a képességét biztosítja. A lassúság tehát nem összeszedettség, mert az iram puszta csökkentésével nem válik sem figyelmesebbé, sem fordulékonyabbá a ló.

Xenophon egy mondata

Xenophon i.e. IV. százdaban írt könyvében a lovaglás művészetét egy mondatba tudta foglalni. (Bent Branderup szerint a lovas szakirodalom összes többi műve ennek az egy mondatnak a kifejtése.) „Lovagold a lovad hátulsó lábát a súlypontja felé és alkamazz felvételt, hogy meghajlítsa hátulsó lábának összes izületét.” Minden lovasedző, szinte minden edzésen az összeszedettségről beszél, de azt, hogy valójában hogyan kell elérni, az ritkán hangzik el. Pedig hát Xenophon világosan leírta...

A csípőizület hajlítása

A lovakban mindenek előtt a lendületet, a hátulsó láb határozott előrelendülését kell kialakítani. A hátulsó láb szorgalmas és állandó szándékú (!) súlypont felé lépése, a lendület nem veleszületett, hanem tanult tulajdonsága a lónak, az csak fokról-fokra fejleszthető ki és állandósítható. A hátulsó láb határozott előrelendítésével a ló csípőizülete hajlik meg. Az előrelendítés, a súlypont alá lépés azért megkerülhetetlen, mert ellenkező esetben a felvétell, a ló súlypontjának hátravétele sikertelen lesz, az a hátulsó láb ellenállásába fog ütközni. Ennek megfelelően a lendületes járást, a lovas a kezével is érzi, az ellenállás nélküli, a ló testén akadálytalanul végighaladó felvevő segítség informálja a lovast a hátulsó lábak megfelelő aktivitásáról.

A térd és a csánk hajlítása

A csípőizület hajlítása (a lendület) után a térd és a csánk hajlításával kell foglalkozni: a lendületesen súlypont alá lépő ló súlypontját hátrafelé kell mozdítani, azaz fel kell venni a lovat. (A felvétel részleteit ebben a cikkben nem részletezem, azt más helyeken már többször megtettem.) Ha a felvétel hatására a térd és a csánk meghajlik, akkor a felvételt iskolafelvételnek nevezzük. Először ezt legegyszerűbb állóhelyben megtenni. Ez az iskolaállj, vagy ahogyan a régi magyar szakirodalomban lehet olvasni – az iskolaállás. (A módszer persze nem minden lónál alkalmazható, van ugyanis olyan ló, amely megálláskor egyből megmerevíti térdizületét. Az ilyen lónál nem alkalmazható az állóhelyben végzett iskolafelvétel, a felvétel iskolázását mozgásban kell mekisérelni.)

Ha a térd és a csánk hajlítása állóhelyben sikeres, akkor ugyanezt kell megpróbálni mozgás közben is. Természetesen először lépésben. A kiképzőnek két lehetősége van: vagy iskolaálljból indítja meg a lovat az iskolaegyensúly fenntartásával, vagy mozgás közben ad az iskolaálljban begyakrolot felvételt a lónek, hogy az iskolaegyensúlyba kerüljön. A probléma persze az, hogy először nehéz az iskolaegyensúly és a lendületesség egyidejű fenntartása: hol az egyensúlyon, hogy a lendületen kell „reszelnie” a kiképzőnek. A kéznek azért kell közben folyamatosan „figyelnie”, hogy ellenállás esetén a kiképző azonnal a lendület visszaállítását kezdeményezze.

A hátulsó lábakat akár külön is lehet iskolázni: a belső hátulsó láb előrelendülésekor előrehajtó segítséget ad a lovas, míg a külső hátulsó láb előrelendülésekor felvesz. A vállat be feladat a lendületet fokozza, a farat be feladat a súlypontot hátrafelé mozdítja.

A hátulsó láb tevékenységét hang és pálcasegítséggel fokozhatja a kiképző. A csánk alá, vagy az alcomb hátulsó részére adott pálcasegítség a hátulsó láb felemelését, a csánk és a térdizület hajlékonyságát fokozza. A felcomb hátulsó részére, vagy ülőgumó környékére adott pálcasegítség az előrelendítést, a lendületet, a csípőizület hajlítását fokozza. A farokrépa fölé adott pálcasegítség a csípő elfordítását javatja. A farbúbra adott segítség a hátulsó láb összes izületének hajlítását fokozza. Célszerű a különböző helyre adott pálcasegítségeket először kézen gyakorolni és azokat különböző hangsegítségekkel összekötni. Így a kiképző a későbbiekben a ló hátáról is különböző helyekre tud hangjával „segítséget adni”, akkor amikor egyébként fizikailag nehezen fér a pálcájával az adott helyhez.