"Kedves István! A szár nélkül száron lévő ló kérdése nálunk a TF Lovaskultúrán szinte vérre menő vitákat váltott ki. :) Jól értem, hogy Te a végletekig átengedő, önhordásban lévő lovat (amelynek nem feltétele a szárra állítás) nevezed száronlévőnek? Kókay értelmezésében a száron lévő ló puhán kitölti a keretet, azaz a zabla után nyúl, azaz (persze minden oldalról keretezve) van - finom... - összeköttetés a kéz és a zabla között a szár által. Nem adnál ennek a gőblyösi száronlétnek valami más nevet, és hagynád meg Kókaynak a sajátját? Mert félre viszi a gondolkodót, hogy benne van a "szár" szó, és közben nem is kell hozzá szár... Persze ez csak a szavakon való lovaglás... :)" Nikoletti Petra

Kedves Petra!

Félreértésben van! A száron létről ugyanazt gondolom és mondom, mint Kókay Pál. Nem mondhatok mást. Ő sem mondott mást, mint mestere Josipovich és Josipovch is csak azt mondta, mint mesterei. A lókiképzésben nincs új a nap alatt.

Száron akkor van a ló, ha önként és puhán kitölti a lovas által meghatározott keretet. A száron lét nemzeti lovaskultúránk központi (legfontosabb) fogalma. A száron lévő ló biztosan engedelmes. Persze a nem száron lévő ló is lehet (!) engedelmes, de a száron lévő biztosan (!) az. Ezt talán a kisiskolások példájával tudom alátámasztani. Szeptember elseje - első osztály - 20-30 gyerek reggel nyolckor bemegy a terembe - bemegy a tanár is és magára zárja az ajtót: mitől lesz rend? Attól, hogy a tanár megkövetelheti a gyerekektől azt, hogy a padba üljenek. Ülésrendet készít, mindenki meghatározott helyre ül. A gyerekek nem állhatnak fel, nem sétálhatnak ide-oda a teremben, nem mehetnek ki a mosdóra, csak engedéllyel. A tanár minden tanuló esetében meg tudja határozni, hogy a tér melyik részében legyen. A természet rendje az, hogy a gyerekek erre együttműködéssel reagálnak, a tanár iránt tisztelet alakul ki bennük. Ha valamelyik gyerek mégsem együttműködő, a padban ülés, a szinte láthatatlan keret nem vált ki belőle kellő együttműködést, akkor a keretet nyilvánosan, szinte megszégyenítő módon is meghatározzák neki - beállítják a sarokba. Ha a gyerek beáll, hiába zokog, hiába hisztizik, előbb-utóbb a sorba is be fog állni, elfogadja a tanár vezető szerepét. A száron lét hasonló. Ha a ló elfogadja a lovas által megszabott keretet, azaz elfoglalja a számára meghatározott térrészt, akkor együttműködővé válik. A száron lévő ló ezért biztosan együttműködő.

A keret az keret, tehát minden oldalról kereteznie kell a lovat, és persze a keret meghatározásának sokfajta módja van: elölről és a vállaknál oldalról lehet például a szárakkal. A keret meghatározásának egyik módja ezért a támaszkodás. A lókiképző azonban más módszerrel is meghatározhatja a keretet. A ló elé tartott pálca például ugyanúgy meghatározhatja a keretet. A cirkuszban az idomár a keretet úgy határozza meg, hogy az kívülről a manézs fala, belülről a kiképző teste, elölről és hátulról egy-egy pálca. A cirkuszidomár lova száron van - ezért engedelmes. A száron lét és a támaszkodás tehát nem ugyanaz a fogalom, a száron létnek nem szükséges feltétele a támaszkodás, de a támaszkodó ló lehet száron. Azonban a száron támaszkodó ló nem biztos, hogy száron van, mert a támaszkodás nem jelenti például azt, hogy a lovas hátulról is megszab keretet (az pl. a csizmák feladata lehet) és ha nincs keret, akkor nem beszélhetünk száron létről. A száron lévő ló tehát nem biztos, hogy támaszkodik, a támaszkodó ló nem biztos, hogy száron van. A száron lét és a támaszkodás két független fogalom.

A mellékelt képen Zrínyi Miklós lova száron van (a passage jármódból lehet erre következtetni). Zrínyi lovas ábrázolásán az látszik, hogy a hadvezér, mint kora egyik legképzettebb magyar lovasa, képes a keretet a ló hátáról, az ülésével megszabni. A kép azt "meséli" a nézőnek, hogy a lovas és a ló is olyan végletesen képzett, hogy a lovas képes a testével (testbeszéddel) kommunikálni, a ló pedig érti és el is fogadja ezt. A keret "elejét", a feligazítást a hátravett vállak mutatják a lónak, a keretet oldalról a szárak és a lovas combjai jelzik, hátulról pedig a keret a ló lendülete. Kókay ezt szorgalomnak nevezi. A ló egyébként támaszkodik (a lovas másodlagos segítségként ebben a lógó helyzetben is hatásba tudná helyezni a szárakat) hiszen - Kókay szavaival - a támaszkodás mértéke a szár súlyával kell, hogy megegyezzen. Ennél egyébként a támaszkodás mértéke nem lehet nagyobb, hiszen akkor a ló elvesztené az egyensúlyát: ez egyszerű fizika. Az erők párosával lépnek fel, a szár csak akkor feszülhet, ha a ló nincs egyensúlyban. A támaszkodás éppen ezért a semmi és a feszülés közti olyan helyzet, amin "átmegy" a lovas jelzése. A jelzés pedig a lovas izmainak tónusba helyezése. Zrínyi képén azért nincs hatásban a szár (a támaszkodás ellenére) mert karjának izmai lazák.

A tökéletes lovaglást mutatja egyébként az is, hogy Zrínyi úgynevezett jobb ülésben van (jobb váll hátul, jobb csípő és ezzel együtt a csizma elöl), melynek eredményeként lova jobb hajlításban halad - jobb oldalról is látszik lova bal szemboltja. De ez már egy másik történet, amit csak azért jegyzek meg, hogy elkerüljük azt a vitát, hogy a kép készítője nem értett a lovagláshoz, stb. és bármi szakmai hiba lenne az ábrázoláson. Pontosan ugyanezt a száron létet, támaszkodást (és jobb ülést) mutatja Bocskai István képe is, aki szintén a maga korának egyik legképzettebb magyar lovasa volt.

Hogy lovas elődeink mit gondoltak a száron létről és a támaszkodásról, azt legjobban Bent Branderup álláspontja világítja meg. Szerinte a napjainkban látható száron lét és támaszkodás Josipovich Zsigmond (!) félreértése. Érdekes, hogy az egyik legnagyobb kortárs mester Dániából ezt így látja.

És hát Kókay Pál Zalavár nevű lovával fennmaradt fotója is ugyanezt az ideális helyzetet mutatja nekünk (az utókornak) a száron létről és a támaszkodásról. Zalavár száron van, támaszkodik, a szárak enyhén lógnak, a lovas testéből pedig látszik, hogy a szárak hatáson kívül vannak. A keret világos, a ló puhán kitölti azt, a konc hajlított, a vállak könnyedek, az ültetettségtől Zalavár végletesen feligazított, az alsó nyakél a függőlegest közelíti. Zalavár és Kókay számomra az ideális páros, az ideálisan képzett ló és a szakmát legmagasabb szinten művelő lovas. Hogyan is gondolhatnék, vagy mondhatnék mást, mint Kókay?!

Végezetül pedig csatolom a hétvégén a lovardámban vendégeskedő és kurzust tartó Christofer Dahlgren fotóját, aki ugyanezeket mondja és ennek megfelelően lovagol (a fotón a mester lova, Saxo száron van és támaszkodik), illetve iskolalovam, Fióna munkáját, Szabó Emese lovaglásával. Fióna száron van és támaszkodik.

Kedves Petra! Örülnék, ha egyetemi hallgatótársaival együtt meglátogatna, hogy a lovak mellett, gyakorlatban is megmutassam ezeket a fogalmakat. Az írás az írás, a beszéd az beszéd, a gyakorlat meg gyakorlat - és hát a lovaglás végül is nem írás és nem is beszéd. :)

Üdvözlettel: István