A ló elengedettsége, pontosabban a lovas különböző nyomásainak megfelelő, ellenállásmentes reakciója maga az együttműködés. Ezt nevezzük átengedőségnek.

A lókiképzés célja az átgengedőség

A lókiképzés célja az átengedőség, azaz az engedelmesség kialakítása. Átengedő például a gazda fogat elé kötött lova, amikor nyugodtan áll, míg ő a fogattól néhány méterre szomszédjával beszélget. De átengedő akkor is, amikor szénát villáz a kocsira a réten, és időről-irdőre a ló előrelép néhány lépést a gazda kérésének megfelelően, majd majd megáll és várja a további utasításokat. Szóval átengedő az a ló, amelyik a lovas szándéka szerint bármelyik irányban, bármely jármódban, bármilyen iramban megkezdi, vagy folytatja mozgását, vagy ha kell egy adott helyen nyugodtan áll. Átengedőség esetén a lovas segítségei a külső szemlélő számára szinte láthatatlan jelekké finomodnak.

Az átengedőség feltétele az együttműködési képesség és az együttműködési szándék megléte. Ha valamiért a ló nem a lovas szándéka szerint reagál, akkor a lovas első feladata az, hogy el kell döntenie, vajon a ló a képessége, vagy a szándéka miatt nem együttműködő, azaz képtelen együttműködni, vagy csak nem akar. A két helyzetben ugyanis teljesen más típusú hozzáállás szükséges a kiképző részéről. Ha a képességgel van probléma, akkor nagyon megértőnek, elfogadónak kell lenni, ha viszont a szándékkal van gond, akkor harározott és azonnali beavatkozásra van szükség.

Az átengedőség és a ló képessége

A ló képessége két dologban áll: testi ügyességében, azaz abban, hogy a sokszor igen összetett és bonyolult mozgásokkal járó elvárásokat fizikailag képes-e végrehajtani, másrészről, hogy megérti-e lovasa kéréseit.

Az ügyesség és a mozdulatok precizitása lassú mozgás közben fejleszthető. A dolog hasonló a diszkoszvetőhöz, aki még az olimpiai bajnokság döntöjében is többször elgyakorolja lassú mozdulatokkal azt, amit a dobás során végül gyorsan és erőteljesen kell végrehajtani. De a lassú mozgás nem csak a ló számára hasznos, hanem a lovas számára is. A lovasnak is rendkívül összetett mozgássorokat kell végrehajtani szinte gondolkodás nélkül. Ez a motoros mozgás. A motoros mozgás kialakításának problémájával mindenki találkozik, amikor autót tanul vezetni. A különböző kapcsolók használata csak idővel válik a sofőr számára automatikussá, a vezetés kezdeti időszakában szinte a vezetés gátló tényezője az, hogy bizonyos tevékenységeket, bizonyos mozdulatokat csak tudatosan, erősen koncentrálva tud végrehajtani a vezető. Idővel azonban ezek a mozdulatok, szinte automatikussá válnak, a motoros mozgás kialakul. Az autóvezető addig beszűkült látótere kiszélesedik, figyelmét másra is tudja fordítani az automatikussá vált mozgása közben.

A kommunikáció két síkon zajlik ló és lovas között. Az elsődleges a testbeszéd. A testbeszéd természetes módon érthető mindkét fél számára. A küldés, behívás, a nyomás, engedés egyből érthető lónak, lovasnak. A testbeszéd a harmadik fél számára is érthető. A testbeszédet nem kell tanulni. Kis pontosítást kell itt beszúrni. A testbeszédet senkinek sem kell tanulni, kivéve a természettől elszakadt embernek. Ami még száz évvel ezelőtt is természetes volt, az mára, a modern ember számára idegen, tanulásra váró dolog. Ez az oka annak, hogy a természetes lókiképzésről csak igen keveset lehet olvasni a klasszikus szerzőktől, számukra és kortársaik számára minez magától értetődő, magyarázatra nem szoruló tudás volt. A lovaglás közben az elsődleges segítség az ülés.

Könnyen előforul azonban, hogy a ló az elsődleges segítségre nem reagál. Ilynekor az elsődleges segítségnek az úgynevezett másodlagos segítségekkel kell érvényt szerezni. A másodlagos segítség a szár-, csizma-, hang-, és pálcasegítség. A másodlagos segítségben az a nehéz, hogy az “tanult nyelv, mégpedig mindkét fél számára”. (Bent Branderup) Annak megértése például, hogy csizmsegítségre előre kell indulni, az a ló számára csak bizonyos tanulási folyamat eredményeként lesz érthető és elfogadható. És hát a lovas is csak hosszú-hosszú gyakorlással jut el odáig, hogy a másodlagos segítségeket, ezt a ló és lovas közötti különös nyelvet precízen alkalmazza, azaz az adott helyzetben tévedhetetlenül használja a kommunikáció vonatkozó fogásait, “ragozása” jó legyen, akcentus nélkül “beszélje” a nyelvet. 

Az átengedőség és a ló szándéka 

A ló hatezeréves tenyésztésének legfőbb célja az együttműködési szándék erősítése. Azonban a gyakorlatban végül minden egyes egyedet, minden egyes lovat engedelmessé kell formálni, engedelmessé kell nevelni. Rövid távon többféle módon lehet elérni, hogy a ló a kiképző akaratának alávesse magát. Az egyik - szélsőség - az, hogy a lovas erőt alkalmaz: durva segítségeket, vagy szerszámzatot, felszerelést használ. Ez hosszú távon nem működik, mert ennek a módszernek csak két végeredménye lehet. Az egyik az, hogy az erőszak természetellenességéből fakadóan ló testileg, vagy lelkileg olyan sérüléseket szenved, amelyek alkalmatlanná teszik komoly feladatok végrehajtására, teste idő előtt elhasználódik. A másik az, hogy a ló az erőszakba beleerősödik és egyre ellenállóbbá és ellenállóbbá válik. Az erőszak útja járhatatlan. Az ennél már sokkal jobb, ha a lovas dominanciája hat. Ugyan ez sem jó teljesen, mert domináns társ mellett a ló nem fejlesztheti ki a benne lévő lehetőségeket. Az ideális az, ha a lóban követő magaratás alakul ki, permanens szándékává válik a lovassal való együttműködés. Ezt a lovas nyomásokkal, illetve a nyomásokra való engedtetéssel tudja elérni.

Nyomások különböző irányokból

A nyomások - kissé egyszerűsítve - érhetik a lovat: oldalról, hosszirányban és felűről. Oldalról a nyomás érheti a csípőjét. A ló a nyomásra való engedés esetén a csípő oldalra mozdul, ha a vállakat nem éri nyomás, akkor a ló az eleje körül megfordul. A nyomás érheti a vállát, ilyenkor a ló válla tér ki oldalra, ha a ló csípőjét nem éri nyomás, akkor a hátulja körül fordul meg. Ha ennek a két nyomásnak már fesztelenül enged a ló, akkor a kiképző megkisérelheti a vállak és a csípők egyidejű nyomását. Ilyenkor oldalirányban fog megindulni a ló. Ha a vállakra és a csípőkre ható nyomás a hajlitás belső oldaláról érkezik, akkor a mozgást vállat be feladatnak nevezzük, ha kívűlről, akkor farat be feladatnak.

A nyomások érhetik hosszirányban is a lovat. Ha előről éri a nyomás, akkor hátrafelé mozdul, ha hátulról akkor előre. Amikor ezeknek a nyomásoknak már készségesen enged a ló, akkor ezeket a nyomásokat is meg lehet kísérelni kombináltan adni. Ha előről nyomás éri a lovat, de a kiképző jelzi, hogy nem léphet hátra, akkor csak a súlypontját fogja hátra venni, ez a felvétel. Ha a nyomás hátulról érkezik, de a kiképző jelzi, hogy nem léphet előre a ló, akkor ez szárraállításként fog hatni.

A lovat felűről is érheti nyomás a farbúbon és a marjánál. Mindkét nyomásra az adott testrész sűlyesztésével kell reagálnia.

A hármas szabály

A nyomások kapcsán három szabályt kell betartani.

• A nyomásra engednie kell a lónak. Ez az izmai ellazítását és a nyomás elől való kitérést jelenti.
• Ha a ló a nyomásra nem enged, akkor a nyomást addig kell fenntartani, ameddig a ló nem enged. Azonban mindeközben meg kell fontolni, hogy megfelelő-e a nyomás mértéke, esetleg erősíteni, vagy éppen gyengíteni kell azt. Meg kell jegyezni, hogy legtöbbször pont az a probléma, hogy túl erős a nyomás és a ló magától a nyomás intenzitásától feszül be, a túl erős segítség az oka annak, hogy nem tud helyesen reagálni.
  Itt kell megjegyezni, hogy a ló csak nagyon kis intenzitású nyomást képes elfogadni, csak igen kis nyomásokra tud helyesen reagálni, így jóval kisebb nyomásokat (pl. szár és csizmasegítségeket) kell alkalmazni, mint amit az átlagos lovas gondol. A segítségek mértéke, amivel a közkultúrában találkozni lehet olyan erős, hogy azt a ló szinte kocsmai verekedésnek tekinti. Mindez különösen áll a fiatal lóra. A fiatal lovat sok esetben nem is lehet nyomásra engedtetni, inkább csak terelgetni kell a nyomásokkal, sőt gyakran tanácsos inkább engedéssel  kitérni mindenféle konfliktus elől, mint minden áron az elvet, a nyomásra való engedtetés elvét szigorúan érvényesíteni. A nyomások és az azokra való engedés elvárását olyan lassan kell fokozni a kiképzés első hónapjaiban, hogy azt szinte észrevétlen maradjon a fialtal ló számára.
• Ha a ló engedett, akkor a lovasnak is engednie kell. Az engedés maga az, ami jelzi a lónak, hogy a lovas kérésének megfelelően reagált. A lovas elégedettségét más módon is ki tudja fejezni, de a legfontosabb az engedés, a nyomás befejezése.

Engedni nehéz

Ez utóbbi a legnehezebb. A ló hátán a lovas legnehezebb feladata a fesztelen ülés. Feszíteni könnyű, lazának lenni nehéz.

Nehéz azért mert a fesztelenséghez a lovasnak tökéletes egyensúlyban kell lennie a ló hátán. Kellő egyensúly nélkül vagy kezével kell testét a nyeregben tartania, vagy lábai feszességével kell ugyanezt elérnie. A fesztelen ülés azt jelenti, hogy mindenfajta, szó szerint mindenfajta izomtevékenység nélkül tudjon a lovas a ló hátán ülni, pozícióját a ló hátán csupán az biztosítja, hogy középen ül.

Másrészről a lovasnak igen sokat kell azt is gyakorolnia, hogy figyelmetlenségből ne feszítse meg testének egyes izomcsoportjait. Az ilyen lovas, bár egyensúlyban ül, nem képes annyira kontrollálni saját testét, hogy az feszességmentes legyen. Be kell vallani, hogy a lovas testének kontrollja igen nagy gyakorlatot igényel, a ló hátán olyan sok dologra kell figyelni, a lovas olyan összetett mozgásokra kell, hogy képes legyen, amelynek során - kellő gyakorlat hiányában - óhatatlanul ilyen-olyan feszességgel reagál. Ez viszont a ló számára félreérthető, zavaró.

Az engedést nagyon sokat kell gyakorolni, de el kell minden kiképzőnek fogadnia, hogy az elengedett fesztelen helyzet a lovas alaphelyzete. A feszítés, a nyomásgyakorlás a különös helyzet, ez csak azokban a pillanatokban kell használni amikor a ló alajkát, iramát, vagy mozgásirányát akarja megváltoztatni a lovas.