Lovas nemzet vagyunk. Tegnap egészen világosan és ismételten szembetalálkoztam azzal, hogy nemzeti kultúránkban valahol mélyen, de egyértelműen ott van a lóval való helyes bánásmód ismerete, attól függetlenül, hogy valaki szakértője a lókiképzésnek, vagy sem.

Tegnap reggel a nyersegyensúly fontosságáról írtam. (Az írás ide kattintva olvasható.) Arról, hogy az igényes kiképzés első lépésként meg kell tanítani a lovat egyensúlyban járni a lovas súlyának terhe alatt. Ez a nyersegyensúly, ami kissé leegyszerűsítve arról ismerszik meg, hogy a ló a szárak folyamatos használata nélkül is tartja sebességét és menetirányát. Ebben az állapotban a ló hátulsó lábai az alaphelyzethez képest egyenlő szöggel lendülnek előre és hátra - ez a vállai megkönnyülését eredményezi, amit délceg járása (magasabbra emelkedő lábtöve) jelez. Ennek az egyensúlyi helyzetnek (és szárkezelésnek) azután végig kísérnie az évek hosszú során át tartó kiképzést, hogy az a ló alapjellemzőjévé váljon, amikoris azt már használati, vagy vízszintes egyensúlynak nevezzük.

Délelőtt kint szakadt a hó, bent kisfiammal, Vincével diavetítőn Jankovics Marcell a Só című meséjét néztük. És hát mi jött szembe? Persze hogy a királyfi nyersegyensúlyban/használati egyensúlyban lévő lovával, hiszen másképpen nem is lehet ábrázolni a magasan képzett lovast és lovat. Hogy Jankovics Marcell ezt honnan tudja? Onnan, hogy ő testestől-lelkestől a magyar kultúrában gyökerezik! Kultúránk minden tagja - lettlégyen a kultúra felkent papja, mérnök, ács, zöldséges, vagy akár filosz - szíve mélyén érti és tudja azt, hogy hogyan kell kinéznie a jólképzett lónak, milyen izmainak kel kifejlesztve lennie, milyen tartással kell járnia, miképpen kell ülnie a lovasnak, hogyan kell helyesen használni a szárakat. Ha a diafilm készítője napjaink lovasairól vett volna példát, a fenti mesekép bizonyosan nem így nézne ki. De Jankovics Marcell nem a természettől elidegenedett XX.-XXI. századi megközelítést, hanem ezredéves hagyománunkat, szakmai tudásunkat alkalmazta, ábrázolta - helyesen. És valljuk be! Mégha ilyen stílusú lovaglással negyven-ötven éve nem is lehet találkozni, a mesebeli lovast és ábrázolását mindannyian teljesen helyénvalónak látjuk. Mert ez nem mese, hanem ez a jó és ez a természetes.