Sokszor szegezik nekem, hogy sokkal hatékonyabb lenne a nemzeti lovaskultúra megújítását célzó munkám, ha elmennék versenyezni és megmutatnám, hogy mire vagyok képes. Sokkal könnyebben tudnék követőket, támogatókat magam mellé állítani, ha lennének versenyeredmények. Első nekifutásra logikusnak hat a felvetés, a probléma azonban az, hogy nem sportlovat, hanem hátaslovat képzek. És a kettő összehasonlíthatatlanul nem ugyanaz.

A hátasló nem sportló

A hátasló és a sportló közözött elsősorban a kiképzés céljában lehet különbséget megfogalmazni. A hátasló képzésének legfőbb célja a feltétlen engedelmesség és a hosszú használati élettartam, míg a sportlónál a teljesítmény. Ha a sportló nagyot ugrik, gyorsan teljesít egy pályát, vagy látványosan mozog, akkor minden rendben van, még akkor is, ha izgatott, nyugtalan, vagy akár nehezen kezelhető. Az úgymond „nehéz lovagolhatóság” a versenysportban szokványos, ugyanez a hátasló esetében értelmezhetetlen. Ennek megfelelően a sportlóval szemben az elvárás a versenyeredmény, míg a hátasló lovaglása kapcsán az öröm, valamint nem csak a lovak, hanem általában a természet törvényeinek minél jobban történő megismerése. 

Mindezeknek megfelelően a sportló használati időtartama általában hároméves korától tizennégy-tizenhat éves koráig tart (a rendkívüli és viszonylag hamar elért teljesítmény gyorsabb elöregedést eredményez), míg a hátaslóé öt éves korától bőven húsz éves kora felett, akár huszonöt-huszonnyolc éves koráig is eltarthat. Milyen gyönyörűség volt látni Sabiene Oettel, a dán magasiskola lovas mesterének magyar származású lovát, huszonnyolc évesen magasiskolai gyakorlatok végzése közben.

Különbség van abban is, hogy ki az, aki minősíti a lovat: a sportló esetében külső szemlélő (a bíró) véleménye vagy mérése, másik lóval való összehasonlítgatása a mértékadó, míg a hátasló esetében a minősítést maga a ló hátán ülő lovas végzi, így a sportló teljesítménye inkább formai kérdések, míg a hátaslóé tartalmi kérdések mérlegelésével történik. Pont ez az egyik legfőbb gond például napjaink díjlovaglásával, hogy általánosan elfogadott az, hogy olyanok bírálják (látvány alapján) a lovak teljesítményét, akik soha életükben nem szereztek kiképzési tapasztalatot az általuk bírált feladatokról! Ezért a forma a lényeges, hiszen a minősítőknek többnyire fogalmuk sincs az általuk bíráltak belső tartalmáról.

Így, míg a hátasló kiképzési módszere természetazonos, addig a sportlóé teljesítménycentrikus és ez az oka annak, hogy a teljesítményfokozók, a drogok, a fájdalomcsillapítók, vagy éppen fájdalomfokozók, a különböző, ravaszabbnál ravaszabb lovasfelszerelések a sportló kiképzés általánosan bevett eszközeivé váltak, az abúzus pedig olyannyira a mindennapok részévé, hogy az elvesztette – egyébként – nyilvánvaló voltát és az erőszak természetessé vált.

Továbbá a sportló kiképzése a kiugró alapadottságokra épít és amelyik ló már három-négy évesen nem mutat különleges adottságot én nem várható a csúcsteljesítmény elérése néhány éven belül, az komoly sportolónál a munkára érdemtelen kategóriába kerül, míg a hátasló képzése ugyan hosszadalmasabb, de az adott ló különböző adottságaival szemben elfogadóbb és azokat a tanítással, képzéssel kívánja korrigálni, fejleszteni.

A sport teljesítményszemlélete mindennek eredményekét visszahat a lovak tenyésztésére is. A sportolók a szakágra jellemző speciális adottságokban kiugró képességekkel rendelkező lovakat keresik. A hátasló esetében viszont a szervezeti szilárdság, a mentális stabilitás, az együttműködési képesség és hajlam a döntő. Ennek megfelelően, ha valaki sportlovat szeretne, akkor a német, holland, dán, svéd fajták között kell keresgélnie, ha viszont valaki hátaslovat szeretne magának, akkor bátran ajánlhatók a hagyományos magyar fajták. Véleményem szerint hibás a magyar fajták sportlóvá való átalakításának szándéka. Persze az érthető a kísértés: hogy a piac a sportlovat igényli és napjainkban a sportló a könnyen eladható ló, de csak azért, mert a sportlópiac működő, a hátaslópiac viszont nincs felépítve, azt meg kell teremteni, meg kell alkotni. A sportlópiac (a német, holland, stb. tenyésztők piaca) az, ami azt a közkultúrát tárja elénk, amiben a sport egyenlő a minőséggel, a minőség pedig a sporttal. Azonban ez messzemenően nincs így. Szeretném hangsúlyozni, hogy mindez nem sportellenesség, hanem a lóval való foglakozás egy másik dimenziója, másfajta kultúrája. A sportlovat nem lehet összehasonlítani a hátaslóval – ezért nem versenyzem.

Lovas nemzet vagyunk

Már sokszor kifejtettem, de itt is szeretném hangsúlyozni, hogy lovas nemzet vagyunk. Persze ez napjainkban nehezen látható, hiszen mindenki sporteredményekben gondolkodik. De ez hibás megközelítés. Azért vagyunk lovasnemzet, mert Magyarországn a lókiképzés legösszetettebb fogalmai is nyilvánvalók még a nem szakemberek számára is. Hogy példát említsek: nálunk mindenki számára nyilvánvaló, hogy az engedelmes lovat lovasa „segítségek közé” veszi. Ez a száronlét, melynek során a szár és a csizma egyidejűleg hat, a lovas képes felállítani a segítségek „összevágó”, azaz egymást kiegészítő hatását. (Lovaglás és hajtás, III. fejezet) Ezzel szemben mindez még a legelismertebb kortárs mesterek számára is csak részben megértett kérdéskör. Így le kell szögezni, hogy nemzeti kultúránk hátaslóban és nem sportlóban gondolkodik.

Elődeink hátaslovat tenyésztettek

A ránk hagyományozódott kultúrából továbbá világosan következik, hogy elődeink hátaslovat tenyésztettek – nem mást. A jó hátasló olyan, mint a tízpróbázó. Egyik diszciplinában sem kiugró, de mindegyikben masszívan jó. A jó hátasló jellemzője a könnyű lovagolhatóság, az ügyesség, valamint a bátor, barátságos, nyugodt és kiegyensúlyozott együttműködési hajlam. Ez napjainkban egyre nagyobb értéket jelent, ezért tévedés a magyar fajták sport irányba történő átalakítása, ráadásul elődeink munkájának elherdálásán túlmenően esélytelen a próbálkozás.

A modern világban a ló családtag

Nem kétséges, hogy a XXI. században megváltozik a ló szerepe. Míg a XX. században a lótartást a sport jellemezte (és ennek örülnünk kell, hiszen a sport nélkül Európából már kipusztult volna a ló), ám napjainkban a ló egyre inkább családtaggá válik. „A ló az utolsó kapocs az ember és a természet között.” – állítja Tóth Bettina a Nemzeti Lovasakadémia tanára. És ez így is van. A ló a maga természetességével, a természetből való kiszakíthatatlanságával egyszerre tanár és tanuló. A lóval való foglalkozás a XXI. században a boldogság forrása.

Állatvédelem

És végezetül nem lehet megkerülni az állatvédelem kérdését. A hátasló, illetve annak divatja, bár a lókiképzésnek teljesen más útját jelenti, mint a sportlóképzés, mégis visszahathat a sportot is magába foglaló közkultúra etikai normáira. Nem lehet senki sem lehet olyan naív, hogy meg célozhatná a csúcsversenyek teljes tisztaságát (ez más sportágakban is lehetetlenség lenne), ám a hátaslóképzés előtérbe kerülése az „átlagos” versenyzői hozzáállást és a lovardák napi munkájának rutinját állatvédelmi szempontból mindenképpen javítaná.