Divat a lókiképzés klasszikus és modern változatának összemérése. Nem véletlenül! A modern versenysport kétségtelenül megosztó: az egyik oldalon sohasem látott teljesítményeket látunk, a másik oldalon viszont felmerül a szakma felszínes ismerete, vagy az eredmények akár etikai kérdéseket is felvethető hajszolása. A ló, mint boldog atléta, napjainkban szinte csak a szabálykönyvekben létezik.
Október közepén Bent Branderupnak, az Academic Art of Riding nagymesterének meghívására egy hetet töltöttem Dániában. A tréningek, a beszélgetések, a közös vacsorák során megerősödött bennem, hogy az általa folytatott lókiképzés az egyetlen fejlődő ága napjaink nemzetközi lovaskultúrájának. Bent Branderup a lovak magasiskolai, vagy más szóval akadémiai képzésével foglalkozik. Sem ő, sem a régi mesterek hagyományait követő lovasok helyzete nem egyszerű, mert a lókiképzés elméleti és gyakorlati kérdései évezredeken keresztül szigorú hadititkot képeztek. Olyannyira titkos volt, hogy az egyes szakírások is legfeljebb csak megjegyzéseket tartalmaztak, azokból a lókiképzés legfontosabb kérdéseire nem lehet választ kapni. A szakértelem kizárólag mesterről mesterre szállt tovább. Mindezért a korabeli lovasábrázolásokról, különösen az azokon látható lábsorrendekről azt gondolták még a közelmúltban is, hogy azok a képzelet, vagy a hozzá nem értés, netalán a durvaság szüleményei. Napjaink kutatásai azonban mindennek az ellenkezőjét fedték fel.
De hogyan is juthattunk odáig, hogy a XXI. században a lókiképzés titkos múltjával, egy, a mainál sokkal magasabb kultúra részleteinek feltárásával kell fáradozni? A válaszhoz nekünk, magyaroknak igen sok közünk van!
A XVIII. századig a párviadalok magasiskolai képzettségű lovai voltak a legértékesebbek. A közelharc végletesen együttműködő, rendkívül ügyes, nagy manőverező képességű lovakat igényelt. A sebesség nem volt fontos. A törökök Magyarországról történt kiűzése után, a XVIII. században az európai hadszíntereken megjelenő magyar lovasság teljesen megváltoztatta ezt a helyzetet. A magyar huszárok, mélyen az ellenség területén felbukkanó, terepen is nagy sebességgel, az akadályok leküzdésére is képes lovaskultúrája rendkívüli meglepetést, megrökönyödést és heves szakmai vitákat váltott ki. A harctereken a magyar huszárság harcmodora és lovaglási stílusa mindent elsöpört. Ennek hatására a nyugat-európai országok azonnal újfajta lovak és lovasok kiképzését, a huszársághoz hasonló katonai egységek felállítását kezdték meg. Az így módon kiképzett lovakat champagne (mezei, parlagi, egyszerű) lovaknak, míg a hagyományosan kiképzett lovakat akadémiai, vagy magasiskolai (magasabb iskolai) lovaknak nevezték azért, mert azokat zárt katonai iskolákban, akadémiákon képezték. A kétfajta kiképzési módszerről persze azonnal vita kerekedett és mindmáig tart: ez a modern és klasszikus kiképzők közötti vita (amit persze precízebb lenne akadémiai és champagne stílusú kiképzők közötti vitának nevezni).
A kétfajta kiképzési stílus közötti különbségtétel véleményem szerint a nyugat-európai lovas szakemberek hibás álláspontja! A magyar lovas hagyományok nem különböztetik meg a kétfajta célnak megfelelő ló kiképzését, a lovakat egyszerre képezték a nagysebességű, terepakadályokon keresztül végrehajtott rohamra és a párviadalra. Az első nem kérdés, a huszáros roham nyilvánvalóan része a magyar lovaskultúrának. De a magasiskolai képzettség is! A huszárt, a magyar lovast szinte kivétel nélkül mindig iskolajármódban ábrázolják, ami a magasiskola jellemzője, azt a champagne lovaglás nem használja! Sőt, nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy a török-magyar háború a párviadalok legfényesebb korszaka volt. Hogyne lenne tehát a magyar lovaskultúra szerves része a rendkívül fordulékony, kiválóan képzett magasiskolai ló!
A kétfajta lókiképzés körülbelül száz évig egymás mellett „élt”. A vitára nem lovas, hanem katonai szempontok alapján került pont, ugyanis a katonaság egyre inkább csak champagne lovakat igényelt. Az akadémista stílusban kiképzett lovak háttérbe szorultak, a tömegkultúra legyőzte az elitkultúrát. Ezzel együtt a lókiképzés kultúrája is hanyatlásnak indult. Az akadémista stílusú lókiképzés bécsi (és ezzel együtt magyar) „kivégzője” Maximilian Weyrother volt. Mikor a champagne iskola vezetése mellé megkapta a magasiskola vezetését is (a posztot bátyjától vette át), a két iskola egységesítését kapta feladatául. (A történet pikantériája, hogy maga Weyrother akadémista stílusú lovas volt.) A katonai igényeknek megfelelően a bécsihez hasonlóan mindenhol hasonló folyamat zajlott le, az akadémista kultúra mára gyakorlatilag megsemmisült. Magasiskolai feladatokat ugyan sok helyen lovagolnak, de a vonatkozó kultúra napjainkra felismerhetetlenségig átalakult.
Az elveszett kultúra darabjainak felkutatás és összeállítása, a katonai titkok felfedése nem egyszerű. A vonatkozó írásokból a lényeget, a lókiképzés szakkérdéseit szinte lehetetlen kihámozni. Bent Branderup és iskolája az Academic Art of Riding mindennek ellenére folyamatosan kutatja az akadémista stílus elméleti és gyakorlati kérdéseit, a régi mesterek hagyatékát. Munkájuk azért izgalmas, mert a XXI. század lókiképzője szert tehet a lókiképzés évezredes tapasztalataira, titkaira és megértheti a képzés összefüggéseit. Olyan módszerekhez segít hozzá, ami által boldog lovakat és boldog lovasokat lehet látni a legmagasabb feladatok végrehajtása közben is.
