Nemzeti lovaskultúránk felélesztése során az egyik legnehezebb probléma az lesz, hogy a megmaradt töredékek általában a katonai egyszerűsétéseket hordozzák és félreértésekre adhatnak okot. A katonai lovasképzés ugyanis kétszintű volt. A kampányiskolában (Bécsújhelyen, majd Trianon után Örkénytáborban) olyan kiképzőtiszteket neveltek ki, akik bizonyos egyszerűsítésekkel, a katonaság egyéb szempontjait (pénz, időráfordítás) figyelembe véve, az ideálisnál rövidebb idő alatt képeztek ki lovat és lovast. Ezek az egyszerűsítések a német és az osztrák-magyar katonaságnál az 1914-től bevezetett lókiképzési utasításokban kerültek megfogalmazásra. A kultúra töredékeiben azért ezek a katonai egyszerűsítések maradtak fenn, mert ezek a szabályzatok mindmáig fellelhetőek, másrészről a második világháború után az altisztek "kerültek helyzetbe", ők pedig felsőfokú képzettség, ezzel együtt az összefüggések részletes iemereteinek hiányában csak ezekre a szabályzatokra támaszkodhattak. Ők csak látták a felsőfokú képzettséggel rendelkező tiszteket, de képzettségük nyilvánvalóan töredékes volt.
A kampányiskolában szerzett képzettség ezzel szemben akadémista tudás volt: arra képesített, hogy az ló- és lovasképző tisztnek kellő elméleti és gyakorlati tudása legyen, mérlegelési helyzetben legyen: az adott helyzetben
alkalmazható-e és ha nem, akkor miért nem alkalmazható a katonai egyszerűsítés. Az akadémista kultúra a lovaglás felsőfokú ismerete.
Az akadémista kultúra teljeskörű művelése és a kultúra fenntartása zajlott a lovasakadémián, más néven a magasiskolában (high school). A magasiskola nem az a hely, ahol földfeletti munkát végeznek - persze az itt végzett lovasok arra is képesek - hanem a magasikola az a hely, ahol lovaskultúrát évezredes teljességében, anyagi és időkorláttól függetlenül művelik. Pont azért korlátok nélkül, hogy a kultúra változatlan módon és a maga teljességében adódjon át nemzedékről nemzedékre. (Ócska és beképzelt hozzáállás, a hozzá nem értés végletes vaksága az, hogy a lovaglás, a lókiképzés bármit is fejlődött volna az elmúlt évtizedekben, az elmúlt száz év alatt.)
A magasikola időkorlátjának hiánya arra vonatkozik, hogy a teljes képzettségű lovat hagyományosan tíz (!) év alatt képezték ki, majd tíz (!) évig használták. Ennek a gyakoltatnak a töredékes maradéka az a hit, hogy a lipicai és a shagya lassan érő lovak. Valójában nem lassabban érő fajták, mint a többi, csak ezek a fajták részesei lehettek a teljeskörű kiképzésnek, ami hosszabb ideig tartott! Ugyanilyen lassú, de mindenre kiterjedő képzést kaptak a magasiksolában a lovasok is.
Szóval a pipálás, a lábfej felfelé történő feszítése katonai egyszerűsítés. A lábfej és a vádli izmainak megfeszítése ugyanis jelzésértékű a ló számára, ezért azokat izmokat (is) alapvetően laza állapotban kell tartani. Ha a lovas nem lazítja el izmait lovaglás közben (ez a régiek úgy fejezték ki, hogy a lovas nem ül fesztelenül), akkor izmainak megfeszítése nem jelet információt a ló számára. A lábfej megfelelő állását nem "izmból" kell kialakítani, azt a kengyel tartja vízszinteshez közeli helyzetben. Ezt mutatják a mellékelt képek: Széchenyi István, hun herceg, II. László magyar király a Képes Krónikában, I. világháborús huszár a komáromi emlékművön (ő még nem ismerte az új szabályzatot)