A természet egyik legfontosabb törvénye az, hogy minden közösségnek szüksége van vezetőre. Vezetéssel rendelkező közösség ugyanis sokkal hatékonyabban tud reagálni a kihívásokra, mint a vezetés nélküli – így van ez akkor is, ha esetleg hibás, rossz döntéseket hoz a vezető. A hibás döntés, a nem megfelelő reakció is jobb a bizonytalanságnál, vagy a széthúzásból fakadó döntésképtelenségnél. Ezért a közösségek megalakulásánál elsődleges annak az eldöntése, hogy ki legyen a vezető, ki az aki döntéseivel irányítja a tagok tevékenységét. A vezetésről való közösségi konszenzus nélkül feszültség uralja a közösséget, ha viszont eldőlt, hogy ki a vezető, akkor a tagok követő magatartással reagálnak, a vezető igényeit próbálják kielégíteni, a vezetővel való együttműködésük alapvető lesz és egyfajta megnyugvás lesz úrrá a közösségen.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a közösség tagjai időről időre ne ellenőrizhetnék le a vezető kompetenciáját, nem jelenti azt, hogy időről időre ne kérhetnék el a vezető „jogosítványát”. A vezető feladata az, hogy ilyen esetekben felmutassa azt. Így van ez az állatok különböző csoportjainál, az emberek közösségénél, de így van ez a ló és lovas kapcsolatában is.
Persze mielőtt ez utóbbit a bátran kijelentenénk fel kell tenni a kérdést, hogy különböző fajtájú állatok, illetve az ember és az állat kapcsolatában is kialakul-e olyan közösség, ahol fennáll a természet fent jelezett törvénye. A válasz az, hogy igen. A nyájat terelő kutya jelzéseit például habozás nélkül elfogadja a nyáj, mert a birkák a kutyával bizonyos közösséget alkotnak, ahol a birkák ismerik a kutyát, elfogadják közelségét úgy, hogy kapcsolatukban a kutyáé a vezető szerep. Az állatok és az ember kapcsolatára legjobb példát a háziállatok jelentik. A háziállatok tulajdonsága az, hogy természetes számukra az emberrel alkotott közösség, mégpedig olyan módon, hogy általában az emberé a vezető szerep. Nem mindig van ez így, van olyan helyzet, amikor az állat próbálja akaratát érvényesíteni az ember felett, például amikor a kutya – területét védve –megtámadja a postást, stb.
Szóval ember és ló kapcsolatában természetes a vezető-vezetett viszony kialakíthatósága, kialakulása. Háziállatként a ló alapvető jellemzője az engedemesség, hiszen az évezredes tenyésztői munka egyik legfontosabb célja az erős együttműködési készség kialakítása, fenntartása. A gyakorlatban azonban ezt a készséget valósággá kell váltani, a kiképző feladata az, hogy vezető pozíciójának érvényt szerezzen: kialakítsa, majd fenntartsa azt. Ennek a technikája nem különösebben bonyolult, az a csoport vezetője, aki a másik számára meg tudja határozni, hogy a tér melyik részében tartózkodjon.
Szeptember elsején, az általános iskola első osztályában különleges nap van. Új kisdiákok érkeznek az iskolába, huszan, hamincan bemennek saját termükbe, a tanító szintúgy. Az ajtó bezáródása után vajon mi a tanító módszere, ami a rendet, a figyelmes együttműködést kiváltja és fenntartja a diákokban? Egész egyezerűen az, hogy a tanító határozza meg az ülésrendet, mindenkinek a tanító által meghatározott padba kell beülnie és onnan csak engedéllyel állhat fel. Nem mehet ki a táblához, hogy közelről kövesse a tanító munkáját, sőt még mosdóra is csak engedéllyel lehet kimenni. A tanító az ülésrenddel meghatározza azt, hogy az adott diáknak a tér melyik részében kell tartózkodnia. Ez a tanulókból egészen rövid idő alatt fegyelmezett együttműködő magatartást vált ki, tanáruk iránt szeretet és tiszelet generálódik, lesik minden szavát, kéréseit azonnal végrehajták. Ha valaki mégsem lesz együttműködő, ha valaki mégsem fogadja el teljesen a szinte láthatatlan térbeli korlátot, akkor azt a sarokba állítják, a tanító majdhogy nem megalázó módon, nyilvánosan érvényesíti vele szemben saját lehetőségét, azt, hogy ő az, aki meghatározhatja a diákok térbeli helyét. Ha a gyerek bement a sarokba, akkor eldőlt a vezetés kérdése, még akkor is, ha fogcsikorgatva, zokokva, látszólag együttműködés nélkül teszi ezt.
A helyzet teljesen hasonló a ló és ember kapcsolatában. Amikor a ló elfogadja a lovas által meghatározott térbeli keretet, akkor együttműködővé válik. Ezért keződik a ló nevelése a kötőfék felhelyezésével, a ló lekötésével.
Itt kell megjegyezni, hogy a vezetői pozíció kialakítása akkor helyes, ha megmarad, sőt erősödik közben a partneri viszony. A vezető szerep nem parancsuralmi jellegű, bár a két fogalmat sokszor csak vékony határvonal választja el egymástól. Lovaglás során ugyanis sokszor szorul a lovas a ló önálló helyzetfelismeréséből fakadó segítségére, sokszor alakul olyan helyzet, amikor nem állnak a lovas rendelkezésére azok az eszközök, amik szükségesek vezetői helyzetének fenntartására. Ilyenkor „jön jól” a partneri viszony, amikor a ló mindennek ellenére fentartja együttműködését, megsegíti gazdáját, a lovast. De a partneri viszony haverságot sem jelent, annak tiszteletteljes komolysága van. Ez a tiszteletteli partneri viszony az, amiben a ló a biztonság és a bizalom bázisán megtalálhatja önmagát, kifejlesztheti legjobb tulajdonságait.
Az együttműködés, a ló a gazdáját, a kiképzőt követő magatartása tehát térbeli helyzetének meghatározottságából fakad. A lovaglásban mindezt, száronlétnek nevezzük. A ló akkor van száron, ha a lovas által meghatározott keretet önkétn és puhán kitölti. A száronlét kifejezés tehát nem a szárakhoz, pontosabban nem feltétlenül a szárakhoz, hanem a kerethez kapcsolódik. A száronlét a ló együttműködésének jele és záloga, mert az együttműködését a ló a száronlét feladásával szünteti meg. A nem száron lévő ló is lehet (!) engedelmes, a száron lévő viszont biztosan az!
A száronlét szükséges feltétele a keret. Keret meghatározása nélkül nem lehet száronlétről beszélni, hiszen nincs mihez igazodnia a lónak. A keret, viszont ténylegesen keretet jelent, tehát minden oldalról be kell határolnia a lovat. Nem csak előről és hátulről, hanem oldalról is.
A keretet sokféleképpen lehet jelezni a lónak. Előről péládul szárral a legegyszerűbb. De a száronlét és a támaszkodás nem ugynaz a fogalom. A támaszkodásnak nincs köze a kerethez, az csupán azt jelenti, hogy a lovas keze és a ló között olyan kapcsolat van, hogy a száron keresztül információ tud „ide-oda haladni”, a lovas keze ugyanúgy érez, mint ahogyan a ló, a lovas kezeivel információt tud beszerezni a ló állapotáról (érzi az pl. Az elengedettséget, vagy merevség esetén annak helyét, a lendületet, az egyenességet, az egyensúlyt, stb.) és információt tud közölni a lóval (állítás, vállvezetés, keret, stb.) A száronlét azért is eltérő fogalom a támaszkodástól, mert nem csak szárral lehet meghatározni a keret elejét. Például földről pálcával, vagy a kiképző testének pozicionálásával (például a ló elé állással), de nyeregből akár üléssel is.
Hátulról a keret legegyszerűbb meghatározása csizmával történik. De a csizma sem kizárólagos eszköze a keret meghatározásának. Földről szintén történhet pálcával, vagy a lovast testének pozicionálásával és nyeregből is lehetőség van a keret hátulsó oldalának üléssel való meghatározására.
Oldalról a keretet legegyszerűbben szintén a szárak és a csizmák határozhatják meg, de – egyebek mellett – a pálca és az ülés itt is altelrnatíva lehet.
Mindezek mellet még más egyéb módokon is meg lehet határozni a ló térbeli helyzetét, más egyéb módokon is szárra lehet állítani a lovat. A cirkuszidomár például két pálcájával határozza meg a keret elejét és hátulját, a külső keretet a manézs kicsi fala adja, belűről pedig az idomár teste az, ami határt szab a ló elhelyezkedésének. De a szabadidomítók is szárra állítják lovukat, amire a farkiterelés módszere ad nekik lehetőséget első lépésként.
Hagyományos kiképzés során először futószáron kell szárra állítani a lovat. A ló helyzetét oldal irányban a futószár hossza határozza meg: a ló azt se nem húzhatja (nem kerülhet erő a szárba, hiszen ebben az esetben a ló nem fogadja el a keretet), de nem is lóghat (mert akkor a ló a belső oldalon nem fogadja el a keretet), a lónak egy bizonyos távolságban kell mozognia a lovastól. A keret elejét és hátulját a futószár és a ló által meghatározott szög szabja meg. Például a futószárazó a lovat úgy mozgatja, hogy a szár pontosan derékszögben álljon a ló hossztengelyére. Ettől a ló nem térhet el, saját döntéséből kifolyólag, önmagától nem előzheti meg a lovast (nem csökkentheti a szöget) és nem is maradhat le tőle (nem növelheti a futószár és hossztengelye közöti szöget), mert mindkét esetben eltér a lovas által meghatározott helyzettől.
Ha futószáron nem gond a száronlét elérése, a kiképző ugyanezt megkisérelheti nyeregből is. A keretet a ló oldal irányban akkor fogadja el, ha ló azon a vonalon halad, amit a lovas meghatározott. Erre való a lovardai munka, mert a terepen történő munkával szemben a lovardában egészen pontosan ellenőrizhető a ló vonalvezetésének, a precíz patanyomvonal érvényesülése. Például az, hogy kígyóvonal végrehajtása során egyformák-e az egyes ívek, pont érintőlegesen ér-e ki a lovas a falhoz (elmegy-e a ló a falig, de csak érinti-e azt, vagy hosszabb vonalon megy-e a fal mellett), stb. A kiképzés során túl korán követelt hárompatanyomon történő munkának az a veszélye, hogy a ló (és lovas) nem érti meg, az oldalirányú keret elfogadásának fontosságát és csorbát szenved az együttműködés.
Előről és hátulról a keret kitöltése akkor érvényesül, ha a lovas úgy képes lova sebességének kontorllálására, hogy közben lova folyamatosan támaszkodást vesz.
A száron lévő ló engedelmes, a száronlét a lovaglás quintesszenciája. A száron lévő ló figyelme a lovasra irányul, hajlékony, egyenesre igazítható, hátulsó lábaival súlypontja alá lép, ezen keresztül egyensúlyban jár és lendületes.
A száronlét tölti meg tartalommal a lovaglást, a lovas munkáját. A lovaglás száronlét nélkül olyan, mint test szellem nélkül. A ló és lovas fizikai és mentális együttműködése a száronléten keresztül valósulhat meg.
