Minden szakma olyan minőségű, ahogyan annak művelői szakszövegét ismerik, használják és fejlesztik. A legutóbbi évtizedekben a lovas szakma saját szakszövegének talán legerősebb művelője dr. Radnai Imre volt. Megnyilvánulásai, szakfordításai legendásak mindmáig, aki ismerte nem csak szerette, élvezte társaságát, de tisztelte szakmaiságát, hozzáértését. Hogy most miért is emlékezem Imre bácsira? Mert a kantár, kantározás kifejezésről mindig ő jut eszembe! A hagyományos, Imre bácsi által is művelt szakszöveg ugyanis a kantár kifejezés alatt a nagykantárt értette, és csikókantár, vagy kiskantár megnevezéssel a fiatal lovak képzésénél használt szerszámot illette.
A fiatal ló képzésének egyik célja a ló előkészítése a kantár (a nagykantár) használatára. De vajon hogyan és mikor jut el oda ló és lovas, hogy a kantár használat megkezdhesse? A két kérdés közül a mikor kérdésre egyszerűbb a válaszadás. Akkor kell „felkantározni” a lovat, amikor képzettsége (ereje, ügyessége, együttműködő készsége) oda jutott, hogy a feszítőzablára kívülről látható módon nincs szükség. A kantár feszítőzablája ugyanis nem arra való, hogy erősebb segítséget tudjon a lovas adni, hanem arra, hogy a szársegítséget külső szemlélő számára szinte láthatatlan jellé lehessen finomítani. Ha a lovas arra használja a feszítőzablát, hogy annak erős segítségével tudjon úrrá lenni lován, hogy akaratát érvényesíteni tudja, akkor jobb, ha azonnal visszatér a kiskantárhoz. Ellenkező esetben ugyanis a ló a feszítőzablához erősödik és egy idő után már nagykantárral is nehéz lesz lovagolni a lovat, a kiskantárra való későbbi visszatérés pedig szinte lehetetlen helyzetbe hozza a lovast. A ló annyira feszes és merev lesz, hogy kiskantárral való lovaglása szinte képtelenséggé válik.
Másképpen fogalmazva a lovat akkor lehet felkantározni, amikor az mindhárom jármódban száron van. Nem csupán támaszkodik! Száron van: azaz a lovas által meghatározott keretet puhán, a lovas erre irányuló segítségadása nélkül folyamatosan kitölti. Ezért helyes az utóbbi évek változtatása a díjlovas programokban, mármint hogy közép osztályban választható a kantározás. Teljesen ugyanis csak a nehéz osztályban várható el, hogy vágtában is száron legyen a ló.
A ló felkantározásának ideje a fentiekből következően akkor jön el, ha mindhárom jármódban önhordásban tud haladni, hajlékony (képes a hosszhajlítások végrehajtására), a rövidítésekben és átmenetekben gyakorlatilag nincs szükség a szárak használatára, a rövidített iramokban önmagától feligazodik.
A kantár használatának megkezdése, illetve annak elfogadása a ló részéről tulajdonképpen az alapképzést, a ló száronlétét minősíti! A ló felkantározása nem válthat ki a lóból erősebb reakciót, mintha zablát váltanánk. Érdekes viszont az, hogy a kantár használata a lovas részéről bizonyos gyakorlottságot kíván. A két zablától (feszítőzablától és alátétzablától, más néven csikózablától) a lovas kezéhez érkező négy szár (jobb és bal feszítőszár, valamint jobb és bal csikószár) kezelése nem teljesen magától értetődő még a kiskantár rutinos használójának sem. Sőt maga a szárfogás is bizonyos megfontolásokat kell, hogy kövessen! A ló és lovas igényeitől és szokásától, valamint a felmerülő problémák megoldási módjától függően számos szárfogási módozat létezik, melyeket nem kívánok teljes körűen kifejteni, csupán a legfontosabbakat szeretném az alábbiakban megemlíteni.
A klasszikus XIX. századi katonai fogás teljesen eltér a ma megszokottaktól. No, nem a szárak kézben való elhelyezkedése miatt, hanem azért, mert a támaszkodást a lovas kizárólag a feszítőszárakon érvényesítette, a csikószár csupán lógott a ló nyakának két oldalán. Az ilyen szárhasználat rendkívül jól képzett lovast és lovat igényel, helytelen használat esetén a ló vagy túlzottan nekidől a feszítőzablának, vagy teljesen feladja a támaszkodást. Csak helyes használat esetén vesz a ló természetes és könnyed támaszkodást a feszítőzablán.
Fotóhoz: Katonai szártartás
Napjaink, modernista lovasai mindkét zablát „hatásba” szokták helyezni lovaglás közben, úgy, hogy a ló alapvetően a csikózablán támaszkodik, a lovas feszítőzablával való kapcsolata kissé könnyedebb a csikózablán vett kapcsolatnál, a feszítőzablához futó szár kevésbé feszül a csikózablához futónál.
Klasszikusnak nevezhető az úgynevezett fillis féle fogás. Napjainkban általában az orosz lovasoknál látni, de szinte minden klasszikus iskola alkalmazza. Szélesebb körű használatát Philippe Karl iskolája teremtette meg az elmúlt években. A lovas mindkét kezében két szárat tart, úgy, hogy a feszítőszárat a kisujja alatt, a csikószárat a hüvelyk- és mutatóujja között marokra fogja. A szárfogás célja a két zabla határozott megkülönböztetése: a csikózabla (egyebek mellett) a feligazítást, a feszítőzablához futó szár a tarkó hajlítását segíti.
Fotóhoz: Fillis fogás
Klasszikus fogás továbbá az az aszimmetrikus fogás, melynek során a balkézben három szárat fog a lovas: a bal csikószárat és mindkét feszítőszárat, a jobb kézbe csupán a jobb csikószár kerül. A magam részéről ezt preferálom. A különválasztott csikózablába futó szár (egyebek mellett) a ló oldalirányú hajlítását, az egy kézbe fogott feszítőszárak a tarkó hajlítottságát segítik.
Fotóhoz: Klasszikus szártartás
A modern szártartás szintén aszimmetrikus. Jobb kézben a kisujj és a gyűrűsujj közé kerül a jobb csikószár, a gyűrűs- és a középső ujj közé kerül a jobb feszítőszár. A bal kézben mindkét szár „eggyel lejjebb van”: a bal csikószárat marokra fogja a lovas, a bal feszítőszár a kisujj és a gyűrűsujj közé kerül. A szárak „kivezetése” a hüvelyk- és a mutatóujj között történik. Az aszimmetria célja, hogy a lovas könnyen egy kézbe tudja fogni a szárakat (ez természetesen a bal kéz), amikor is a bal szárak tartása ugyanaz, mint az előbb, a jobb csikószár a gyűrűs- és a középső ujj közé, a jobb feszítőszár a középső ujj és a mutatóujj közé kerül. A szárak igazítása így rendkívül egyszerű.
Fotóhoz: Modern szártartás
Szintén modern és talán a praktikumra való törekvést fejezi ki az a szártartás, ami az előzővel megegyezik, ám a lovas a bal kézben ugyanazon a módon fogja a szárakat, mint a jobb kézben, azaz a csikószárat mindkét kézben ugyanúgy tartja, mint a csikókantár esetében, a feszítőszárakat pedig eggyel feljebb fogja.
A fenti két modern szárfogás esetében a feszítő- és csikószárak a ló nyakán keresztezik egymást. Megjegyzendő, hogy a segédszárak fogása kiskantár használata esetén a két utolsó szártartással egyezik meg.
A klasszikus lovasok a teljesen kiképzett katonalovat (a tökéletes száronlét kialakításával) csupán feszítőszárral (alátétzabla használata nélkül) lovagolták. Ez azonban nagyfokú szakértelmet kíván. A tökéletes száronlét kialakítását hagyományosan a kantár (a nagykantár) egy változatával a kapicánnal kombinált feszítőzablával alakítják ki. A felszerelés annyiban tér el a kantáról, hogy hiányzik a csikózabla, annyiban hasonlít hozzá, hogy a lovas kezébe szintén négy szár kerül, kettő a feszítőzablába csatlakozik, kettő a kapicán oldalsó karikáiba. (A klasszikus mesterek közül sokan azt állították, hogy helyes száronlétet kapicán nélkül kialakítani nem lehet. Az állítás igazságtartalmát könnyen megérezheti az, aki kipróbálja a kantár kapicános változatát.) Ennek a kantárnak a szárfogása szintén a 3:1-es szárfogást követi: a jobb kézbe csupán a kapicán jobb oldali karikájához futó szár kerül, a másik három a balkézben van.
Keresztes Ákos igen széles lovas tapasztalattal rendellkezett:
.jpg)
