"Kedves István! A szár nélkül száron lévő ló kérdése nálunk a TF Lovaskultúrán szinte vérre menő vitákat váltott ki. :) Jól értem, hogy Te a végletekig átengedő, önhordásban lévő lovat (amelynek nem feltétele a szárra állítás) nevezed száronlévőnek? Kókay értelmezésében a száron lévő ló puhán kitölti a keretet, azaz a zabla után nyúl, azaz (persze minden oldalról keretezve) van - finom... - összeköttetés a kéz és a zabla között a szár által. Nem adnál ennek a gőblyösi száronlétnek valami más nevet, és hagynád meg Kókaynak a sajátját? Mert félre viszi a gondolkodót, hogy benne van a "szár" szó, és közben nem is kell hozzá szár... Persze ez csak a szavakon való lovaglás... :)" Nikoletti Petra

Kedves Petra!

Félreértésben van! A száron létről ugyanazt gondolom és mondom, mint Kókay Pál. Nem mondhatok mást. Ő sem mondott mást, mint mestere Josipovich és Josipovch is csak azt mondta, mint mesterei. A lókiképzésben nincs új a nap alatt.

Száron akkor van a ló, ha önként és puhán kitölti a lovas által meghatározott keretet. A száron lét nemzeti lovaskultúránk központi (legfontosabb) fogalma. A száron lévő ló biztosan engedelmes. Persze a nem száron lévő ló is lehet (!) engedelmes, de a száron lévő biztosan (!) az. Ezt talán a kisiskolások példájával tudom alátámasztani. Szeptember elseje - első osztály - 20-30 gyerek reggel nyolckor bemegy a terembe - bemegy a tanár is és magára zárja az ajtót: mitől lesz rend? Attól, hogy a tanár megkövetelheti a gyerekektől azt, hogy a padba üljenek. Ülésrendet készít, mindenki meghatározott helyre ül. A gyerekek nem állhatnak fel, nem sétálhatnak ide-oda a teremben, nem mehetnek ki a mosdóra, csak engedéllyel. A tanár minden tanuló esetében meg tudja határozni, hogy a tér melyik részében legyen. A természet rendje az, hogy a gyerekek erre együttműködéssel reagálnak, a tanár iránt tisztelet alakul ki bennük. Ha valamelyik gyerek mégsem együttműködő, a padban ülés, a szinte láthatatlan keret nem vált ki belőle kellő együttműködést, akkor a keretet nyilvánosan, szinte megszégyenítő módon is meghatározzák neki - beállítják a sarokba. Ha a gyerek beáll, hiába zokog, hiába hisztizik, előbb-utóbb a sorba is be fog állni, elfogadja a tanár vezető szerepét. A száron lét hasonló. Ha a ló elfogadja a lovas által megszabott keretet, azaz elfoglalja a számára meghatározott térrészt, akkor együttműködővé válik. A száron lévő ló ezért biztosan együttműködő.

A keret az keret, tehát minden oldalról kereteznie kell a lovat, és persze a keret meghatározásának sokfajta módja van: elölről és a vállaknál oldalról lehet például a szárakkal. A keret meghatározásának egyik módja ezért a támaszkodás. A lókiképző azonban más módszerrel is meghatározhatja a keretet. A ló elé tartott pálca például ugyanúgy meghatározhatja a keretet. A cirkuszban az idomár a keretet úgy határozza meg, hogy az kívülről a manézs fala, belülről a kiképző teste, elölről és hátulról egy-egy pálca. A cirkuszidomár lova száron van - ezért engedelmes. A száron lét és a támaszkodás tehát nem ugyanaz a fogalom, a száron létnek nem szükséges feltétele a támaszkodás, de a támaszkodó ló lehet száron. Azonban a száron támaszkodó ló nem biztos, hogy száron van, mert a támaszkodás nem jelenti például azt, hogy a lovas hátulról is megszab keretet (az pl. a csizmák feladata lehet) és ha nincs keret, akkor nem beszélhetünk száron létről. A száron lévő ló tehát nem biztos, hogy támaszkodik, a támaszkodó ló nem biztos, hogy száron van. A száron lét és a támaszkodás két független fogalom.

A mellékelt képen Zrínyi Miklós lova száron van (a passage jármódból lehet erre következtetni). Zrínyi lovas ábrázolásán az látszik, hogy a hadvezér, mint kora egyik legképzettebb magyar lovasa, képes a keretet a ló hátáról, az ülésével megszabni. A kép azt "meséli" a nézőnek, hogy a lovas és a ló is olyan végletesen képzett, hogy a lovas képes a testével (testbeszéddel) kommunikálni, a ló pedig érti és el is fogadja ezt. A keret "elejét", a feligazítást a hátravett vállak mutatják a lónak, a keretet oldalról a szárak és a lovas combjai jelzik, hátulról pedig a keret a ló lendülete. Kókay ezt szorgalomnak nevezi. A ló egyébként támaszkodik (a lovas másodlagos segítségként ebben a lógó helyzetben is hatásba tudná helyezni a szárakat) hiszen - Kókay szavaival - a támaszkodás mértéke a szár súlyával kell, hogy megegyezzen. Ennél egyébként a támaszkodás mértéke nem lehet nagyobb, hiszen akkor a ló elvesztené az egyensúlyát: ez egyszerű fizika. Az erők párosával lépnek fel, a szár csak akkor feszülhet, ha a ló nincs egyensúlyban. A támaszkodás éppen ezért a semmi és a feszülés közti olyan helyzet, amin "átmegy" a lovas jelzése. A jelzés pedig a lovas izmainak tónusba helyezése. Zrínyi képén azért nincs hatásban a szár (a támaszkodás ellenére) mert karjának izmai lazák.

A tökéletes lovaglást mutatja egyébként az is, hogy Zrínyi úgynevezett jobb ülésben van (jobb váll hátul, jobb csípő és ezzel együtt a csizma elöl), melynek eredményeként lova jobb hajlításban halad - jobb oldalról is látszik lova bal szemboltja. De ez már egy másik történet, amit csak azért jegyzek meg, hogy elkerüljük azt a vitát, hogy a kép készítője nem értett a lovagláshoz, stb. és bármi szakmai hiba lenne az ábrázoláson. Pontosan ugyanezt a száron létet, támaszkodást (és jobb ülést) mutatja Bocskai István képe is, aki szintén a maga korának egyik legképzettebb magyar lovasa volt.

Hogy lovas elődeink mit gondoltak a száron létről és a támaszkodásról, azt legjobban Bent Branderup álláspontja világítja meg. Szerinte a napjainkban látható száron lét és támaszkodás Josipovich Zsigmond (!) félreértése. Érdekes, hogy az egyik legnagyobb kortárs mester Dániából ezt így látja.

És hát Kókay Pál Zalavár nevű lovával fennmaradt fotója is ugyanezt az ideális helyzetet mutatja nekünk (az utókornak) a száron létről és a támaszkodásról. Zalavár száron van, támaszkodik, a szárak enyhén lógnak, a lovas testéből pedig látszik, hogy a szárak hatáson kívül vannak. A keret világos, a ló puhán kitölti azt, a konc hajlított, a vállak könnyedek, az ültetettségtől Zalavár végletesen feligazított, az alsó nyakél a függőlegest közelíti. Zalavár és Kókay számomra az ideális páros, az ideálisan képzett ló és a szakmát legmagasabb szinten művelő lovas. Hogyan is gondolhatnék, vagy mondhatnék mást, mint Kókay?!

Végezetül pedig csatolom a hétvégén a lovardámban vendégeskedő és kurzust tartó Christofer Dahlgren fotóját, aki ugyanezeket mondja és ennek megfelelően lovagol (a fotón a mester lova, Saxo száron van és támaszkodik), illetve iskolalovam, Fióna munkáját, Szabó Emese lovaglásával. Fióna száron van és támaszkodik.

Kedves Petra! Örülnék, ha egyetemi hallgatótársaival együtt meglátogatna, hogy a lovak mellett, gyakorlatban is megmutassam ezeket a fogalmakat. Az írás az írás, a beszéd az beszéd, a gyakorlat meg gyakorlat - és hát a lovaglás végül is nem írás és nem is beszéd. :)

Üdvözlettel: István

Régi adósságom annak a közzététele, hogy Szirtes Bence barátom és társam sikeresen bemutatta a lépés és ügetés hosszhajlítások tesztjét. Bence ugyanakkor a piaffe tesztet is kiválóan teljesítette.

Szirtes Bence lovaglását ide kattintva élvezhetitek.

Szombat:

09:00-12:00 Munkák a lovasokkal
12:00-13:00 Ebédszünet
13:00-15:00 Christofer Dahlgren előadása
15:00-18:00 Munkák a lovasokkal

Vasárnap:

09:00-12:00 Munkák a lovasokkal
12:00-14:00 Christofer Dahlgren előadása

Helyszín: Kajászó-Szentpéterpuszta Lovarda

Már csak pár nap és bárki személyesen is találkozhat korunk egyik legnagyobb lovas mesterével, Christofer Dahlgrennel: Jövő hévégén (február 3-4) kurzust tart a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovardában. A kurzuson Christofer a résztvevő lovasokkal végzett munka mellet szombaton is és vasárnap is elméleti előadást tart. A nézők számára folyamatos fordítás biztosított. A látogatók betekintést kaphatnak abba, hogy milyen technikákkal él a mester az összeszedettség, a hajlítottság és az elengedettség iskolázása során.

Kérlek ide kattintva jelezd részvételi szándékod a szervezés megkönnyítése érdekében. Ajánld az eseményt barátaidnak is!

"Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának."
Kodály Zoltán

Sokan tagadják, de mégis van!

A lovaglás harmonikussá válásához több feltételnek kell egyszerre teljesülnie és ezek egymástól nem függetlenek. A lónak lendületesnek kell lennie. A lendületet elvileg csak olyan lovon lehet kialakítani, amelyik felvehető, hiszen felvétel nélkül a ló nem lendületessé, hanem elsietőssé válik. A felvételhez a lónak egyenesnek kell lennie, mert egyenesség nélkül a felvétel nem fog végighaladni a ló testén. Az egyenességhez a lónak hajlíthatónak kell lennie, mert a hajlítással lehet a ló vállait a csípője elé lovagolni. A hajlításhoz viszont lendület kell, mert a lendület miatt fogja a ló előrenyújtani a nyakát a toroktáj megnyitásával, ami a ló állításának és ezzel hajlíthatóságának előfeltétele. A gondolat, a feltételrendszer így saját farkába harapott: logikailag oda jut a lovas, hogy a lendület előfeltétele a lendület. Ez nyilvánvalóan teljesíthetetlen.

A nagy kérdés az, hogy az "ördögi körben" melyik feltételt kezdje először megteremteni a lovas. A hagyományos magyar megközelítés az, hogy a lendület kialakítása az elsődleges. Ezt a ló előrelovaglásával, a campagnelovaglással érjük el, mi magyarok. Ha a lendületet sikerül kialakítani, akkor - a fentiek szerint - a ló hajlíthatóvá válik, a hajlítható ló egyenessé tehető, az egyenes ló pedig felvehető - a lovas útja nyitottá válik az összeszedés felé.

A lendület kialakításáról további részleteket ide kattintva olvashatsz!

A február 3-án és 4-én megtartandó kurzus programja mindkét napon reggel 9 órakor kezdődik a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovardában. Szombaton a lovasok fél órás váltással kétszer dolgoznak: délelőtt és délután. Déltől egyig szünet. A délutáni program Christofel elméleti előadásával kezdődik, amit a hidegre való tekintettel nem a lovardában, hanem a kajászói kultúrházban tervezünk megtartani. A lovasokkal való munka második részére ezt követően kerül sor. Este közös vacsora Martonvásár Postakocsi nevű éttermében. Vasárnap ismét kilenckor kezdődik a kurzus, amit dél körül elméleti előadással zár a mester. Részvételi szándékodat kérlek ide kattintva jelezd!

Lovas résztvevők:
Balla Ráchel
Csizmadia Gabi
Gallai Bea
Gőblyös István
Kovács Fanni
Mészáros Eszter
Szmrecsányi Márton
Trieber Anna

Ha harc, hát legyen harc! :)

A campagnelovaglás kifejezést két értelemben lehetséges használni. (Lovas szaknyelvünkben a kettős értelem nem különös. A hosszhalítás kifejezés például egyrészt a ló oldalirányú hajlítását jelenti, másrészről a három patanyomon végzett feladatok összefoglaló neve.)

Szóval a campagnelovaglás is kettős értelmű. Jelenti egyrészt az iskolalovaglás katonai egyszerűsítését, amelynek során a lovasok csak a három alapjármódot (a lépést, az ügetést, és a vágtát) használják, szemben az iskolalovaglással, amikoris ezek iskolajármódjait (az iskolalépést, a piaffe-ot, passage-t, az iskolavágtát, a redoppot és a terre a terre jármódot) is lovagolják.

Másrészt a campagnelovaglás a fiatal lovak kiképzési szakaszát is jelenti (mondhatnánk az alapfokú és középiskolai képzést), melynek során a ló felkészítést kap az akadémiai színtű iskolalovaglás megkezdéséhez. A campagnekiképzés lényege a lendület kifejlesztése: az, hogy a ló lendületének képességét és szándákát is minden körülmények között önállóan fenntartsa. Hátulsó lábainak izmai és inai kellően nyújthatóak, ízületei kellően hajlékonyak legyenek a súlypont felé lépésre, másrészről kellő szorgalommal rendelkezzen, hogy azt meg is tegye. Lendületesség nélkül ugyanis nem lehet iskolalovaglást kezdeni, a ló alkalmatlan a "felsőfokú" képzésre, mert lendület nélkül (a csípőízület hajlítása nélkül) a felvétel csak ellenállásba ütközik, a ló nem fogja meghajlítani térd- és csánkízületét, a ló és lovas páros képtelen a konchajíltásra.

Manapság divat klasszikus stílusú lókiképzőnek lenni és még a legképzettebb sportlovasok is gyakran klasszikus stílusúnak gondolják munkájukat. Holott ez tévedés! De vajon, mit is jelent pontosan, mit takar a klasszikus stílus kifejezés?

Beszélgetések során rendszeresen találkozom azzal, hogy a legképzettebb sportlovasok klasszikus stílusúnak minősítik saját munkájukat. Jól hangzik, és bár megértem, miért mondják, állításuk tartalmilag mégis tévedés. Munkájukat edzőik tanítása alapján végzik, tartják magukat az általuk ismert hagyományokhoz, tisztelik elődeiket, de nem ez jelenti a klasszikus stílust!

Ahhoz, hogy tisztán lássuk, mit is takar a klasszikus stílus, nézzük először a modern sítlus jellemzőit.

A modern stílus

A lovaglás és a lókiképzés a XX. század elejétől kezdve alapvetően megváltozott. A lovaglás elvesztette katonai és gazdasági jelentőségét, és különösen az 1950-es évektől a sportlovaglás jelentette a lótenyésztés, a lóval való foglalkozás legerősebb mozgatóerejét, és a lókiképzők gondolkodásának középpontjába a teljesítményfokozás került. A modern ugrólovas a lehető legnagyobbat akarja ugratni, a lehető legerősebb technikai kihívásokat jelentő kombinációkat szeretné minél nagyobb sebességgel teljesíteni. A modern military lovas lehetetlennek tűnő terepakadályokat és nagy távolságokat kíván rendkívül rövid idő alatt leküzdeni. A díjlovas a lehető legtökéletesebben szeretné az előírt feladatokat végrehajtani csodálatos mozgás bemutatása közepette. A teljesítmények a “hétköznapi” lovas, vagy ló számára mára szinte elérhetetlenek, a nézők számára felfoghatatlanok. A teljesítményfokozás megengedhetetlen edzésmódszereket eredményez, rendszeres a lovak bántalmazása, a dopping, a különböző tiltott szerek használata. A versenyeken a Nemzetközi Lovas Szövetség szabályzataiban boldog atlétának leírt ideális sportlóval még elvétve sem találkozni, a modern versenysport pedig az akarnokok sportja lett. Az etikai határokat átlépni nem kívánó “lovasember” kiszorult a lovassportból.

A klasszikus stílus

A modern stílus újdonság a lókiképzés történetében. A XX. századot megelőzően nem a teljesítmény fokozása, hanem az együttműködési készség kialakítása és a hosszú használati élettartam volt a lókiképzők számára a legfontosabb cél. Ennek megfelelően a kiképzési módszerek is eltértek napjaink gyakorlatától. A lókiképzéshez kapcsolódó széleskörű ismeretek hosszú éveken át tartó bővítése, az élethosszig tartó tanulás, a mesterről mesterre szálló ismeretek rendjéből és a ló tiszteletéből fakadó alázat, az együttműködés kialakításának kompromisszumokat is felvállaló útja nevelte a lókiképzőt lovasemberré, lovasmesterré. Ezt tükrözi Maximillian Weirother mondása, miszerint olyan lovas mestert még nem látott a világ, akinek a haját még nem őszítette meg a kor.

Mindemellett nem lehet az sem vitás, hogy a modern versenysport válságban van, a lovasteljesítmények tovább nem fokozhatók, egyre hangosabbak a lovakkal való megengedhetetlen bánásmódot kritizálók hangja. Továbbá azt is meg kell állapítani, hogy a modern elvárások hatására a lókiképzés évezredek alatt felhalmozott tudása, a régi mesterek gondolatai, módszerei, technikái feledésbe merülnek. Napjaink lovaskultúrája nem ismeri az évezredeken keresztül természetes módon gyakorolt iskolajármódokat, lovas feladatokat. A válságból kivezető út keresését mi sem jellemzi jobban, mint a természetes lókiképzők, a szabadidomítók egyre népesebb tábora, akik nem a teljesítményben, hanem teljesen más minőségű ló és lovas kapcsolatban találják meg örömüket.

És ez egyre inkább csak erősödni fog. Meggyőződésem, hogy a lókiképzésben és a lovaglásban a boldogságkeresés, a lóval közösen megélt örömteli együttlét, a harmónia keresésének kora kezdődik, és a szakemberek ismét fel fogják fedezni a XX. századot megelőző mesterek lókiképzési ismereteit, az iskolalovaglást, más néven az akadémista stílust.

A klasszikus stílus fogalom tehát az iskolalovaglást jelenti, míg a modern, vagy más néven campagne stílus a teljesítményszermléletű XX. századi lovast írja le. A két különböző stílus határozottan elkülönül egymástól. Mindez persze nem jelenti, hogy ez, vagy az a stílus jobb, és az egyik előrébb való lenne a másiknál - egyszerűen különbözőek.

A klasszikus stílust azért nevezik iskola vagy akadémista stílusnak, mert annak művelése zárt iskolákban, katonai akadémiákon zajlott. Az akadémista stílus, illetve annak művelése a XVIII. századig a lovaskultúra csúcsát jelentette. Ezek az iskolalovasok az 1700-as években az európai hadszíntereken megjelenő magyar könnyűlovasság, terepen is nagy sebességgel, akadályokat is leküzdeni képes lovaglását, kissé lenézően és tévesen mezei, vagy campagne lovaglásnak nevezték el. Megközelítésük tévedést és szakmai zavart tükröz. A magyar lovasok stílusa az általuk művelt akadémista stílustól csupán abban “különbözött”, hogy az iskolalovaglást nagy sebességgel is képesek voltak végrehajtani. A magyar könnyűlovasság nemcsak katonailag került fölénybe és késztette megújulásra az európai lovaskultúrát, hanem alapja lett a XX. századi sportlovaglásnak is.

A modern és klasszikus stílus különbsége

Miben különbözik tehát a két stílus, miben különbözik a klasszikus stílus és a modern stílus?

Míg a modern stílusú lovaglás csak a három alapjármódot használja - a lépést, az ügetést és a vágtát -, addig a klasszikus stílusú lovas az iskolajármódokat is: a kétütemű iskolalépést, az ügetés iskolajármódjait, a lebegési fázis nélküli piaffe-ot és a megnyújtott lebegési fázissal rendelkező passage-t, valamit a vágtához hasonló iskolajármódokat, a négyütemű iskolavágtát és a kétütemű redoppot, a terre a terre-t és a carriere-t.

Míg a modern stílusú lovas puhán követi lova súlypontváltozásait (ez az elv legjobban a military terepversenyén érvényesül), addig az iskolalovaglásban a lónak kell reagálnia a lovas súlyponti helyzetének változásaira.

Míg a modern stílusú ugrásoknál a ló elülső lábai érnek először földet, addig az iskolaugrásoknál (magasiskola) a ló vagy négy lábra érkezik, vagy a hátulsó lábai érnek először talajra.

Míg a modern stílus a teljesítményszelektált hibrid lovakat részesíti előnyben, addig az iskolalovaglás a fajtatiszta lovakat preferálja.

Nemzeti hagyományaink

Az öröm, a harmónia, a lóval megélt közös boldogság keresésében részben szerencsés a XXI. század lovasának a helyzete. Szerencsés egyrészt azért, mert nem kell új dolgot kitalálnia: a lókiképzés évezredek óta mesterről mesterre szálló kultúrája teljes egész, az nem szorul kiegészítésre. Másrészt azért szerencsés, mert a klasszikus lókiképzés nem kíván különleges adottságú, drága lovat, erre szinte minden ló alkalmas. A lókiképzés eredménye nem a ló átlagon felüli alapadottságaiból, hanem a lovas munkájaként megjelenő hozzáadott értékből következik.

De azért állítom, hogy csak részben szerencsés a mai kor lovasa, mert bár az iskolalovaglás a klasszikus lovaglás, mégis művelői napjaikban deviánsnak, az átlagostól eltérőnek látszanak. Sokszor úgy tűnik, hogy a klasszikus lovas, az iskolalovas “ül fordítva a lovon, holott a modernisták azok, akik az hagyományos lókiképzéstől eltértek.

Nekünk magyaroknak különös helyzetünk van mindebben, hiszen az iskolalovaglás művelésére nemzeti hagyományainkból, elődeink munkájából fakadó kötelezettségünk is van. Csak halkan jegyzem meg, hogy a világszerte ismert örkénytábori lovas szakemberek erőssége pont abban állt, hogy munkájuk az iskolalovaglásra alapult, ami világosan tetten érhető még a XX. század ötvenes évtizedeiben megjelent írásaikban is. Utána azonban tudásuk feledésbe merült, az őket követő lovas generációk tudásukat csak részben tudták átvenni, ismereteik, szakmai gyakorlatuk csak a campagne lovaglás területére terjedt ki. Mindezért nem kérdéses, hogy nemzeti lovaskultúránk emelése csak az iskolalovaglás széles körű elterjesztésével és művelésével lehetséges.

És a legfontosabb: a magyar lófajták alkalmasabbak a klasszikus stílusú lovaglásra, mint a jelenleg divatos nemzetközi hibrid fajták, ezért az iskolalovaglás divattá válásával a magyar fajták ismét közkedvetté válhatnak.

A mozdulatok tökéletes végrehajtását, hibátlan begyakorlásukat, motorizációjukat minden sportágbanlassú mozgás közben gyakorolják. Az elv nem a modern kor találmánya, évszázadok, évezredek óta így csinálják. A régi lovas mesterek éppen ezért tekintették a lépést a kiképzés legfontosabb jármódjának.

A hibátlan mozdulat igen sok gyakorlást, ügyességet és megfelelő erőnlétet kíván. A mozdulat tökéletesítésének régóta ismert elve, hogy a mozdulatot először lassan gyakorolják. A kívánt mozdulatsort a diszkoszvető például még az olimpán is többször elgyakorolja dobást előtt, hogy gyosan, a kívánt sebességgel végrehajtva az tökéletes legyen. Más sportágakban, többek között a küzdősportokban szintén gyakral láni a mozdulatok lassú gyakorlását. De a mozgáskultúra csiszolása a sportokon túlmenően is a lassú mozgás igénybevételével zajlik. A tánctanulás például egyedül, lassú ütemre zajlik. Ha lassan és egyedül már sikeres a mozdulat, vagy a mozgássor, akkor lehet gondolkodni az ütem gyorsításán, vagy a páros végrehajtás megkisérlésén.

A lókiképzésben is ezt az elvet használják évezredek óta, ezért dolgoznak a legnagyobb mesterek kézen és lépésben. Ha a mozgássor, a feladat végrehajtása kézen, lépésben már megy, akkor lehet azon gondolkodni, hogy ugyanazt a feladatot megpróbálja a ló lovassal lépésben, vagy megpróbálkozzon a kiképző ugyanazzal a feladattal kézen ügetésbnen. Ha ügetésben is megy, akkor vágtában is lehet próbálkozni.

Érdekes, hogy ez az egyszerű elv a modern lókiképzésben kevésbé érvényesül. A díjlovas feladatok szinte egyáltalán nem tartalmaznak lépésben történő feladatvégrehajtást, ennek megfelelően a lókiképzők nem fektetnek hangsúlyt a ló lépésben történő képzésére. Csak annyit gyakorolják, mint amekkora súllyal szerepel a lépés az egyes díjlovas feladatokban. A sportolók reakciója érthető: hogy ha egyszer nem kívánalom a lépésmunka, akkor minek is gyakorolják! A helyzetet mi sem mutatja kifejezőbben, mint az, hogy a modern lovasok bibliájának számító Irányelvek a lovaglás és hajtás számára című könyv tizedannyi teret szentel a lépés jármódnak mint az ügetésnek, vagy a vágtának!

És hát valljuk be, a folyamat öngerjesztő. Minél kevesebbet gyakorolják a lókiképzők lépésmunkát, annál több helytelen lábsorrenddel lehet lépésben találkozni az egyes versenyeken - még a nemzetközi versenyeken is! Sőt, mi több, a kérdéskörben a bírók is elnézőek, és nem csak külföldön, de hazánkban is. Az elmúlt években nemegyszer lett lépésben tisztátalanul járó  magyar bajnok díjlovaglásban. Ez elfogadhatatlan még akkor is, ha a többi feladatot látszólag tökéletesen végrehajtotta. Látszólag! Mert hát, hogyan is beszélhetnénk a feladat tökéletes végrehajtásról, ha azt a ló  képtelen lassan végrehajtani? Hogyan beszélhetnénk az ügetés és vágta feladatok tökéletes végrehajtásról, ha a ló még lépésben sem elengedett? Hogyan beszélhetnénk tökéletes összeszedettségről, ha a lovat lépésben sem lehet összeszedni? A probléma olyannyira napirenden van a nemzetközi díjlovaglásban is, hogy nemrégen hallottam olyan elképzelést, miszerint a Nemzetközi Lovas Szövetség gondolkodik a lépésmunka eltörléséről a legmagasabb feladatokban.

Az egyes feladatok lépésben történő végrehajtása nemcsak a ló ügyességéről, mozgáskoordinációjáról, mozgáskultúrájáról tesz tanúbizonyságot, hanem arról is, hogy megértette a feladat lényegét. Ráadásul mindez lépésben rendkívül látványos! Látványos azért, mert a ló legapróbb ügyetlensége is látványosan jelentkezik a lábsorrend tisztátalanságában. A nem kellően ügyes, vagy merev, vagy egyensúlyhibás ló hátulsó lábai lelassulnak: a tiszta négyütemű járás helyett (amikor is egyenlő időközönként hallatszanak a patadobbanások) egy rövidebb és egy hosszabb időköz hallatszik, és az egyoldali lábak hajlandóságot mutatnak az egyidejűség közelítésére. Megszűnik az egyoldali lábak oldalról látható V alakot formáló mozdulata, az egyoldali lábak párhuzamosságukat megtartva lendülnek előre, szélső esetben kétütemű mozgás alakul ki, az egyoldali lábak egyszerre érnek talajra. Mindez hibás lábsorrend, azonnali beavatkozást igényel.

A kellő egyensúlyban és elengedettséggel járó ló hátulsó lábai viszont felgyorsulnak. A ló az iramváltoztatások során sem veszti el tiszta négyütemű jellegét, ha igen, akkor azért, mert a rövidítés során hajlandóságot mutat az átlós lábak egyidejű lépésére, az összeszedettség önálló felajánlására. Ez az iskolalépés, ez minden iskolajármód alapja. A kétüteműség kialakulásával - ami az iskolalépés szélső esete - a lovas a piaffe határára kerül! Ekkor a ló összeszedetté és nem összepréseltté válik!

De az iskolalépés kialakulásával nemcsak a hátulsó lábak lépnek kicsit hamarabb, hanem ennek eredményeképpen a ló jobb egyensúlyi helyzetbe kerül, vállai megkönnyebbülnek. Ez az elülső lábak mozgásán szintén azonnal látszik. A ló az elülső lábainak lábtövét határozottabban emeli, járása délceggé válik. Ugyanez lesz majd tapasztalható ügetésben a passage meglovaglásánál. A helyesen piaffe-ozó ló ezért ajánlja fel lovasának önmagától a passage-t: az összeszedettségből és az iskolaegyensúlyból fakadóan a ló vállai megkönnyülnek, a lábtövek emelése, az eleváció fokozódik. Ekkor van lehetősége a lónak a tolóerő hordozóerővé való átfomálására. Ezért van az, hogy a hagyományos magyar szakszöveg a passage-t délcegügetésnek nevezte. Persze csak akkor délcegügetés a passage, ha a megkövetelt ütemlassulást a ló nem a földön, hanem az iskolaegyensúyból és a megnövekedett hordozóerőból következően a levegőben tölt el.

Azonban a lépés gyakorlása nem csak a ló mozgáskoordinációjának javítását szolgálja! Lépésben a lovas is könnyebben gyakorolhatja a segítségadást, lépésben a lovas is könnyebben alakíthatja ki motorikus (automatikus) mozgását: a jobb és bal ülést, a vállainak, csípőinek elhelyezését, testsúlyának szabályozását, keze elhelyezését, annak legapróbb mozdulatait.

Ám a lépés gyakorlása közben sohasem szabad feledni, hogy mindez a magasabb jármódok tökéletes végrehajtását szolgálja. A jó lókiképző nem lépésben kíván dolgozni egész életében! A cél az, hogy a lépésben elért állapotot, az elengedettséget, az egyensúlyt és az egyenességet a ló ügetésben, legvégül vágtában is produkálni tudja. Ennek eredményeképpen pedig a ló képes legyen arra, hogy minden, lépésben begyakorolt feladatot vágtában is végrehajtson: minden hosszhalítást, azaz a vállat be, farat be, olaljárást, és mind az eleje, mind a hátulja körüli fordulatot a hajíltás irányától függetlenül. Ezt erősíti Moys Elemér is, aki a következőket írja: “Egyedül csak az iskolalépés által tudja a lovas elérni azt, hogy az ügetés minden fajtájában a ló helyes, szabályos, de emellett szép, lendületes, könnyed mozgást fejtsen ki. Hasonlóképpen a vágtatásban is a 3-as ütemű és a 4-es ütemű (iskolagalopp, galoppád), valamint a 2-es ütemű (redopp) vágtatást az iskolalépés érleli meg. Ugyancsak az iskolalépés iskolázása eredményezi azt, hogy a ló állandóan hátból járjon, ami már azért is döntő tényező, mivel rugalmasan és biztosan jármi csak hátból járó ló tud.”

Kézen a hosszhajlítások végrehajtására 36 verzióban kell képesnek lennie a kiképzőnek. Ezek a:
- Vállat be
- Farat be
- Farat ki
- Oldaljárás
- Perdülés
- Repulon (farat be perdülés az eleje körül)
Mindezt
- jobb kézre és bal kézre,
- a kiképző pozícióját tekintve pedig előről, a belső, valamint a külső oldalról.

Az, hogy az adott pillanatban melyiket, melyik pozícióból hajtja végre a kiképző, az pedagógiai kérdés - a kiképző tapasztalatára (élettapasztalatára is!), intuíciójára kell bízni. De maga a kiképzői képesség, illetve annak kialakítása megkerülhetetlen.

A feladatok persze nem csak lépésben, hanem ügetésben és végül vágtában is végrehajthatók. Ebből ad ízelítőt az alábbi videóban Marijke de Yong.

Február 3-án és 4-én Christofer Dahlgren, az Academic Art of Riding mestere kurzust tart a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovardában. Az esemény elméleti és gyakorlati részei nyilvánosak, érdeklődők számára megtekinthetők. A fenti kép mellett az alábbi videót csatolom kedvcsinálónak.

A lovaglás csúcsfeladata nem a piaffe és a passage, hanem a vágta iskolajármódjai, ezek között is a redopp és a terre a terre. Hatezer éve, mióta a ló háziasítása megtörtént a minőségi ló- és lovasképzés arra megy ki, hogy ezeket a feladatokat képes legyen végrehajtani ló és lovas párosa, képesek legyenek vágtában is a végletes összeszedettségre. És persze mindez az emberiség általános kultúrájába is olyan erősen beivódott, hogy a komoly lovas ábrázolása mindig ezekben a jármódokban történik, mert ez a jellegzetessége. És ezt még a játékkészítő is tudja... :)

Nemzeti szakirodalmunk nem egy helyen ír a jó lovas azon képességéről, amellyel a ló súlypontjának helyzetét tudja megváltoztatni. E képesség hijján komoly lovaglásról nem lehet beszélni

De vajon hogyan kell ezt elképzelni? Azt viszonylag könnyű, hogy a lovas súlypontjának változása a ló súlypontjának elmozdulása nélkül is megváltoztatja a közös (!) súlypontjuk helyzetét. Ám hogyan lehet magának a lónak a súlypontját jobbra-balra, előre-hátra mozdítani?

A szituáció hasonló a nagy labdán álló artistáéhoz. Ha a súlypontok egymás fölé kerülnek, ha az artista a gömb súlypontja fölé helyezkedik, akkor súlypontjának egészen kicsiny változtatása a labda súlypontjának hasonló elmozdulását eredményezi: ha az artista előre billenti magát, a labda is előre mozdul, ha hátra, akkor hátra, ha oldalt, akkor oldalt. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, hiszen túl erős mozdulat esetén a gömb az ellenkező irányba mozdul. Az artista súlypontelmozdításának mértéke limitált, ha azt túllépi, a labda szándékával ellentétesen fog mozogni.

Az ügymenet teljesen hasonló a lovaglásban is. Mindenek előtt a ló súlypontját kell megfelelő viszonylatba hozni a lovaséval. Világosan írja le ezt a Irányelvek lovaglás és hajtás számára című könyv: „A testsúlysegítségek különösen akkor hatékonyak, ha a lovas súlypontja lehetőleg közel és függőlegesen a ló súlypontja felett helyezkedik el. A ló mozgása követésének művészete abban a képességben rejlik, hogy a lovas saját súlypontját a ló mindig változó helyzetű súlypontjával összhangban tudja tartani. Így tudja a ló is legkönnyebben a súlyt hordani. Az a lovas, aki a ló mozgását követni nem képes, helytelenül elhelyezett súlyával zavarja a ló mozgását és tartását.” Klasszikus lovasként az idézett gondolatokat annyiban kell kiegészítenem, illetve magyaráznom, hogy első modata minden lovasra vonatkozik, a többi viszont modernista szemlételet tükröz, a hagyományos megközelítésben nem a lovas igazodik a ló súlypontjához, hanem az az elvárás, hogy a ló igazodjék a lovas súlyponti helyzetéhez, annak változásaihoz. Ez a klasszikus lókiépzés alapelvárása.

A ló és lovas súlyának helyes viszonylatba hozása szárraállítással történik. A szárraállítás során a ló egyrészt hátulsó lábaival súlypont felé mozdul, másrészről a szárraállítás által megkövetelt mértékben feligazodik – a szárraállítás mindkét mozzanata a ló súlypontjátnak hátramozdítását eredmnyezi. A száraállíással tudja a lovas a ló súlypontját saját súlypontja alá igazítani. A ló súlypontjának megfelelő helyre való elmozdulását a lovas úgy érzi, hogy a ló szinte olyan lesz mint a mérleg, a lovas súlypontjának bármely irányban való elmozdítására a ló határozottan reagál. A lovas súlypontjának előremozdítására a ló is előre helyezi sajátját, amit nyakának előre és lefelé való nyújtásával kezd meg. (A nyak előrenyújtását és ezzel együtt a támaszkodás kialakítását a vonatkozó szakirodalom döntő része előrehajtó lábszársegítséghez köti, ami természetesen igaz, de csak másodlagos segítségként. A nyak előrenyújtásának elsődleges segítsége az üléssel, ezen belül a lovas súlypontjának (köldökének, vállának, stb.) előremozdításával történik.) A súlypont hátramozdítására a ló hátrahelyezi súlypontját, csípője hátra és lefelé mozdul, ennek eredményeként válla megkönnyül, a mar megemelkedik, nyaka feligazodik.

A lovas ez utóbbi képessége az alapja a hátulról előre lovaglásnak. Az előrelovaglás uganis nem feltétlenül jelent nagy iramú lovaglást. Az előrelovagás kifejezés nem a ló teljes testére vonatkozik, hanem csak a hátulsó lábak előrelovaglását jelenti. De honnan tudja a ló, hogy a lovas az iramot akarja növelni, vagy csak a hátulsó lábakat akarja előrelovagolni, azaz a hátulsó lábakat akarja erőteljesebben a súlypont felé léptetni? Hát a lovas súlyponti helyzetéből! Kissé egyszerűen megfogalmazva csizmasegítség a lovas előremozduló testsúlyával a nagyobb sebességet kéri a lótól, csizmasegítség mozdulatlan, vagy akár enyhén hátrevett súlyponttal csak a hátsó lábak akitvitását fokozza. Mindez persze csak akkor működik, ha a lovas súlypontjára a ló hasonló súlypontváltással reagál.

Az egész „játékot” az nehezíti, hogy a lovas csak nagyon kis mértékben mozgathatja súlypontját. Nagy súlypontváltásra a ló pont ellenkezőleg fog reagálni, mint ahogyan azt a lovas elvárja. Bár sokszor látszik az, hogy pont ezt az ellentétes hatást használja ki a lovas. Hányszor látni oldaljárást a külső oldal terhelésével. Jobbra való oldaljárásnál a lovas súlypontját jobbra kell helyezni. De akkor is jobbra indul el a ló, ha a lovas erőteljesen balra dől, a ló (mint az artista alatt a labda) jobbra fog megindulni. De számtalanszor látható a közép-, vagy nyújtott ügetés lovaglása a lovas súlypontjának hátravételével. A lovas súlypontjának túlzott hátravételével kiszalajtatja maga alól a lovat. Az ilyen lovaglás persze hibás. A helyzet hasonlít ahhoz az anyukához, aki nem tudja magához hívni gyerekét és pont az ellenkezőjére kéri, a gyerek ellenkezésére apellál, hogy bizonyos célokat elérjen. Az ilyen nevelés természetesen káros, hiszen ellenkezésre neveli a gyekeret/a lovat.

Nehézség persze, hogy ha a testsúlysegítségre nem reagál a ló, akkor a lovasnak nem szadad növelni a segítségadás mértékét, bármennyire is erős vágy indul fel benne. A limitált üléssegítséget ilyenkor másodlagos segítséggel (a szárakkal, vagy a csizmákkal) kell érvényesíteni.

A két súlypont helyzetének összehangolását és a lovas súlypontjának mozgatását először állóhelyben célszerű gyakorolni. Ha állóhelyben a lovas előre-hátra, jobbra és balra is el tudja mozdítani lova súlyontját, ha képes állóhelyben vállat be és farat be pozíciókat változtatni mindkét kézre, akkor érdemes ugyanezt a gyakorlatot mozgásban is megkisérelni. Először persze lassú lépésben, majd ügetésben, végül vágtában. Mindez azonban igen fáradságos és hosszadalmas munka. Ne rettentsen senkit vissza az, hogy lovasként az első időben nem csak lova, hanem saját ügyetlenségével, testének esetlenségével szembesül. Módszeres gyakorlással bárki képes ülésre venni lovát.

A lovas a segítségeken keresztül kommunikál lovával: segítségekkel jelzi szándékát, lovával szemben támasztott elvárásait. A lovas segítségei évezredek tapasztalatai alapján alakultak ki, azok egységesen, minden lovon “működnek”.

A ló átengedősége, vagyis az, hogy végrehajtja-e a lovas szándékát, az együttműködési szándékán és képességén múlik. A képesség pedig az ügyességén, és azon múlik, hogy megérti-e a lovas szándékát, elvárásait. Ha nem érti meg, vagy félreérti, akkor nem fog úgy reagálni, ahogyan azt a lovas szeretné. Mindez a lovas kommunikációján, jelzésein, a jelrendszer helyes alkalmazásán múlik. A lovas segítségeit két csoportra szokás osztani: az elsődleges és a másodlagos segítségekre.

Súlypont - fej, váll, csípő - ülőcsontok

Az elsődleges segítségeket az üléssel adja a lovas, amellyel egyrészt a saját súlypontját helyzetét tudja megváltoztatni. Míg a campagne lovas (a sportlovas) súlypontjával követi a ló súlypontjának változását, addig az iskolalovas azt várja el, hogy lova kövesse a lovas súlypontjának változását. A lovas - felsőtestének elmozdításával- súlypontját előre, hátra és oldalra tudja mozdítani. Az előre helyezett súlypont gyorsítja a lovat, a hátra helyezett súlypont lassítja, az oldalra helyezett súlypont oldal irányú mozgásra készteti a lovat. A helyesen kiképzett ló mindig a súlypont irányába fog lépni. Ha a lovas nem kíván változtatni lova sebességén és menetirányán, akkor súlypontját középre kell helyeznie. (Ez az előbbi logikából következően akkor is áll, ha a ló oldal irányban mozog. A lovas oldalra helyezett súlypontja csak az oldal irányú mozgás megkezdetéséhez szükséges, fenntartásához már nem! Elsőre talán ezt nehéz elfogadni, de aki megnézi Harry Boldt fotóit a Das Dressurpferd című könyven, az megbizonyosodhat a fenti állítás helyességéről.)

Másrészt a ló oldal irányú hajlítását a lovas testének torziójával, fejének és vállainak a csípőihez viszonyított elfordításával jelzi. A ló feje a lovas fejét, vállai a lovas vállait, a ló csípői a lovas csípőit fogják követni, azokkal mindig párhuzamosak maradnak.

Az ülés segítségei mindezeken felül még az ülőcsontok segítségeivel egészülnek ki. A lovas tehermentesítheti mindkét ülőcsontját, megterhelheti mindkét ülőcsontját, de megteheti azt is, hogy csak egyik ülőcsontját terheli a másik egyidejű tehermentesítése mellett. Mindkét ülőcsont tehermentesítése a combok zárásával törénik. Ez a zárt ülés. A zárt ülés a lovat (a lovas súlypontjának egyidejű előremozdítása mellett) hosszabb lépésekre, illetve ugrásokra készteti. A combok közelítőizmainak lazításával a lovas súlya fokozottan terhelődik ülőcsontjaira. Ez a nyílt ülés. A nyílt ülés, az ülőcsontok hátizmokra gyakorolt erőteljesebb nyomásával rövidíti a lovat (a lovas súlypontjának egyidejű hátrahelyezésével együttesen) csökkenti a ló iramát, a lovat akár meg is állíthatja, sőt állóhelyzetben a segítséget tovább folytatva hátraléptethet a lovat. Mindezt bárki megtapasztalhatja, aki az ülésére veszi a lovat. A ló ülésre vétele nem bonyolult. Lépésben célszerű gyakorolását megkezdeni. Először a lovasnak meg kell éreznie azt, hogy a ló melyik hátulsó lábával lép: azzal, amelyik oldalon a lovas csípője mélyebbre kerül, amelyik oldalon a csizmája a ló “oldalához lendül”. Ha a felváltva lesüllyedő csípővel ezek után ritmikusan erősebb nyomást gyakorol a lovas a ló hátára (az adott oldalon erősen beletapos a kengyelbe), akkor a ló lassulását, megállását fogja tapasztalni. Azt fogja érezni, hogy ülésével meg tudja határozni lova sebességét, azaz lovát ülésére vette.

Az ülőcsontok kizárólagosan egyoldali terhelése (illetve a másik oldali ülőcsont felemelése) a lovas testének torziójával együttesen hatva, a ló hajlítását eredményezi. A hajlítás során a belső oldalon a nyereg lesüllyed, a lovasnak olyan érzése van, mintha azon az oldalon eltűnt volna alóla a ló, mintha azona az oldalon szinte nem lenne ló alatta. Itt kell megjegyezni, hogy a hosszhajlítás során nem a testsúlyt kell befelé mozdítani, hanem a belső ülőcsontot kell megterhelni. A két dolog nem azonos!

Szárak, öklök, combok, csizmák

Amennyiben az elsődleges segítségekre nem reagál a ló, azokat azonnal másodlagos segítségekkel kell megerősíteni.

A szárak a vállak vezetéséért felelősek, a szárak alapvetően indirekt módon hatnak, az egyik oldalon a ló nyakára tett szár a másik oldal irányába vezeti a vállakat, a szárak oldal irányban hatnak. A képzett lovat egykézbe vett szárakkal könnyedén lehet vezetni, mert az egymáshoz közelítő szárak a lovat egyenesen tartják, megakadályozzák a vállak egyik, vagy másik irányba történő kiesését. A mar fölött egy kézbe fogott szárakkal lovagoló lovasnak olyan érzése van, mintha joystick lenne a kezében, amerre mozdítja az öklét, a ló arra fog fordulni.

Az öklök a tarkó és a nyak feligazítottságát, illetve mélységét határozzák meg. A mélyreigazítás az izmok nyújtását, a lazaságot célozzák, ezzel együtt a ló súlypontját előrefelé mozdítja. A feligazítás az izmok tónusba helyezését, a ló súlypontjának hátrafelé mozdítását szolgálja.

A lovas combjai a ló csípőinek vezetéséért felelősek, azokat az ellenkező irányba tolják, vagy megakadályozzák azok oldalirányú mozgását.

A csizmák a ló szorgalmáért felelősek, iletve az előrehajtást, vagy az oldaltsléptetést erősíthetik.

A pálca

Amennyiben a másodlagos segítséges sem hatnak kellőképpen, azokat pálca segítséggel lehet fokozni. Az iskolalovas azért lovagol állított pálcával, hogy a vállhoz és a csípőhöz, valamin a farbúbhoz mindkét oldalról könnyen és egyszerűen hozzáférjen. A pálcasegítség lehet optikai, vagy fizikai. Legtöbbször elég a csak a megfelelő helyre mutatni, vagy csak arra felé közelíteni a pálcával, hogy a kellő hatást elérje vele a lovas. Ez az optikai segítség. Ám néha elkerülhetetlen, hogy meg is érintse a pálcával a lovat a lovas. Ez a fizikai pálcasegítség.

A másodlagos segítségeket legegyszerűbb kézen megtanítani. Ha ezt megértette, akkor lóra ülve a másodlagos segítségeket össze lehet kötni az elsődlegesekkel, hogy a ló azokra is megfelelően reagáljon.

A ló kiképzése során a kiképző az erős segítségadás felől a gyengébb segítségek adásának irányába halad, az együttműködő ló egyre kisebb és kisebb segítségeket igényel. Végül, az átengedő ló jellemzőjeként, a segítségek a külső szemlélő számára láthatatlan jelekké finomodnak.

A napokban Hirka Zsófia, Szirtes Bence tanítványa sikeresen letette a Junior Akadémia elméleti és gyakorlati vizsgáját. Teljesítményéhez ezúton is szívből gratulálok!

A Junior Akadémia részleteit ide kattintva lehet elolvasni.

Ha ma és holnap megrendeled, karácsonyig odaér! Én még szerdán is kockáztatnék! :)
Katt ide a rendeléshez!

A hosszhajlítások lovaglása a lókiképzés központi feladata – segítségével lehet a lovat véglegesen elengedtetni, egyenessé tenni és egyensúlyba hozni. Magáról a feladatok segítségadásáról tengernyi szakirodalom található, tanításukról azonban jóval kevesebb szó esik

És a tanítás leírásának hiánya valójában napjaink díjlovaglásának leglényegesebb hiányosságát mutatja -  a hosszhajlítások (vállat be, vállat ki, farat be, farat ki, oldaljárás, eleje körüli fordulat, hátulja körüli fordulat) a modern lókiképzésben csupán megtanulandó feladatként és nem a kiképzés legfontosabb eszközeként szerepelnek a lovas közgondolkodásban. A ló- és lovasképzés ennek megfelelően zajlott már a nyolcvanas és kilencvenes években is a Nemzeti Lovardában. A fiatal lovasokat (mindannyiunkat) a hosszhajlítások végrehajtását már elsajátított lóra felültetve megtanították az egyes feladatok segítségadására, majd fiatal lovakra ültetve ügetésben (!) egyszerűen elhangzott a vezényszó és addig kellett húzni-vonni a lovakat míg valahogy azok is képesek lettek az egyes feladatok végrehajtására. Megtanulták a feladatokat a lovak? Röviden válaszolva: igen. Részletesen válaszolva: nem. A kellő pedagógiai hozzáállás hiányában a lovak értetlenül álltak a lovas „kérésével” szemben és ezért arra csak merevséggel tudtak reagálni, ami persze a lovasokat is elmerevítette. Végeredményben így pont a hosszhajlítások lényege veszett el, hiába lettek a lovak képesek a hosszhajlításokhoz formailag hasonló mozgások bemutatására, tartalmilag azok köszönő viszonyban sem voltak azokkal.

Ha valamely szakirodalomban mégis szó esik a hosszhajlítások tanításáról, akkor a vonatkozó leírások praktikussága erősen megkérdőjelezhető. Mi sem jellemzőbb példa erre, mint az, hogy az Irányelvek a lovaglás és hajtás számára című könyv, ami az elmúlt évtizedek európai lovaskultúrájának szinte megkérdőjelezhetetlen alapműve, a farat be típusú feladatok tanítását a farat ki (renvers) feladat tanításával javasolja kezdeni mégpedig vállat be, röviden hátra arc feladatkombinációból! Elvileg persze lehetségesnek tartom ezt a módszert, de még életemben nem láttam alkalmazását és egyébként eszembe sem jutna ezt az utat választani. „A kiképzéskor a renvers tanításához célravezető az alábbi sorrend: vállat be – röviden hátra arc – renvers. A lovas vállat be-ben lovagol a hosszú fal második sarka előtti átváltási pontig, ott hátra arcot csinál és anélkül, hogy át kellene a lovat állítania, lovagol a patanyomon vissza.”

De hát akkor hogyan kell hozzáfogni a hosszhajlítások tanításához. Sokféleképp lehet, a magam részéről kézen és nagyon lassú mozgásban, vagy álljban próbálkozom először.

A lassú mozgás alkalmazásának elve

Az ügyesség, a mozgáskultúra fejlesztésének legfontosabb módszere a lassú mozgás közben történő gyakorlás. Mindezt legjobban talán a tánctanulás példázza. A tánclépéseket először egyedül és lassú ütemre kell elsajátítani. Ha ez megy, akkor két irányban lehet továbhaladni: vagy az ütemet kell gyorsítani, vagy lassú ütemben párosan kell a lépéseket megkisérleni. Hasonló a helyzet a lókiképzés során. A feladatokat célszerű állóhelyben, vagy lassú lépésben és kézen elsajátíttatni a lóval. Ha ez megy, akkor ügetésben, végül vágtában lehet próbálkozni kézen, vagy a lassú mozgásnál maradva, meg lehet kísérelni a feladatvégrehajtást lóra ülve is.

A részfeladatokra osztás elve

A problémamegoldás alapmódszere a részproblémákra való osztás. A hosszhajlítás során a lovasnak tulajdonképpen két elvárást kell teljesítenie: a lónak oldalirányban kell mozognia, valamint biztosítania kell a feladatvégrehajtás során a ló gerncének oldalirányú hajlítását. Az oldalirányban való mozgás is két mozzanatra osztható: a vállak és a csípők olalirányú vezetésére.

A hosszhalítások tanítása során persze felvethető a kérdés, hogy hajlításban kell-e a vállakat és a csípőket oldalra vezetni, vagy a csípők és vállak oldalravezetése birtokában kell-e a lovat hajlítani. Pedagógiai szempontból úgy vélem, hogy mindegy, tartalmi szempontból viszont talán az előbbi javasolható inkább, bár ahhoz egy picivel nagyobb rutin és magabiztosság szükséges, ezért az előbbit iskkola módszernek, az utóbbit campagne módszernek javaslom nevezni.

Váll-csípővezetés, majd hajlítás (campagne módszer)

Első lépésként a csizmasegítségeket kell a lónak megtanítani eleje körüli fordulattal. A ló vállától kissé hátrébb álva, combjára nézve és pálcával ugyanoda mutatva a csípő a kiképzőtől távolodva kitér, a ló válla elé állva a külső csípőre nézve és pálcával ugyaoda mutatva a csípő a kiképző felé közelítve kitér.

Második lépésként az idirekt szársegítséget kell a lónak megtanítani hátulja körüli fordulattal. A ló válla elé állva, vállára nézve és pálcával ugyanoda mutatva a váll a kiképzőtől távolodva kitér, a ló vállától kissé hátrébb állva a marra nézve és a mar fölött a külső vállra mutatva a váll a kiképző felé kitér.

Ha a vállak és csípők oldalirányú vezetésében a ló-lovas páros bizonyos magabiztosságot szerzett, akkor a nyomást a vállon és a csípőn egyszerre is meg lehet kísérelni, melynek eredményeként a ló lépésben a lovastól távolodva, vagy hozzá közeledve oldalirányú mozgásba kezd.

Negyedik lépésként az oldalirányú mozgás során a ló fejének elfordításával (állítás) a ló hajlítását kezdeményezi a kiképző.

Hajlítás, majd váll-csípővezetés (iskola módszer)

Első lépésként állóhelyben a ló fejének oldalrafordításával (állítás) a ló gerincoszlopának hajlítását kell kiiskolázni.

Második lépésként, még mindig állóhelyben, a ló hajlításának fenntartásával a hajlítás szerinti belső vállat direkt szársegítséggel kissé befelé és előre kell vezetni. Ez az állóhelyben végzett vállat be feladat. Ha ezek után a vállat a kiképző, a hajlítás fenntartása mellet indirekt szárral, vagy azt helyettesítve pálcával kifelé és hátra vezeti, akkor az a csípő befelé történő mozgását eredményezi, a ló állóhelyben farat be helyzetbe kerül.

Az állóhelyzetű gyakorlás után ugyanezt lépésben is meg lehet kezdeni – hajlítás belső oldalát (harmadik lépésként) a ló fejének állításával és a pálca belső vállra való mutatásával jelzi a kiképző. A feladatot felváltva mindkét kézre kell gyakorolni.

Negyedik lépésként meg lehet kezdeni a vállak befelé, majd kifelé történő vezetését ugyanúgy, mint ahogyan azt a ló állóhelyben már megtanulta: célszerű először a hosszúfal mentén kígyóvonal szerűen úgy vezetni a lovat, hogy a lovarda belső oldalának irányába való hajlítottság végig fennmarad. Azt lehet tapasztalni, hogy a váll befelé való vezetése során a csípő kifelé mozdul, a ló három patanyomon, vállat be helyzetben kezd járni, a váll kifelé való vezetése során pedig a csípő befelé mozdul, a ló három patanyomon, farat be helyzetben kezd járni – a kiképző pálcával „megtalálja” a ló farat be pontját (a váll megérintéséra a far befelé mozdul). Meg kell jegyezni, hogy a hajlítás eredményeként a vállak befelé és kifelé történő vezetése a csípők ellenétes irányban történő vezetésével is lehetséges.

Ötödik lépésként a falnál már bizonyos gyakorlatra szert tett lóval a faltól távolabb is meg lehet próbálni a vállat be és farat be gyakorlatokat.

Ha ló a campagne, vagy iskolamódszer eredményeként kézen már elsajátította a vállat be és farat be feladatokat, akkor ugyanezt nyeregből is meg lehet kísérelni.

Sajnos a magyar szaknyelvnek nincs tömör kifejezése a groundwork/bodenarbeit fogalomra. A földről történő munka kifejezés kissé körülményes, mégis magában foglalja a hosszabb és rövidebb szár használatával történő futószárazást és a vezetőszáron, valamint a kantár használatával történő kézen végzett munkát.

A lovat lehet nyeregből és földről is idomítani. A földről történő munka során megkülönböztetjük a kézen történő munkát és a futószárazást. A kétfajta munka között az a különbség, hogy a futószárazás során a ló körön dolgozik, a kézen történő munka során nem, a kézen történő munka során a lónak a kiképző sebességéhez kell igazodnia, a futószárazás során nagyobb sebességgel is haladhat. 

A ló földről való képzése egyidős a lókiképzéssel. Erre vonatkozólag már a görögöknél találunk feljegyzéseket. Ők oszlop körül jártatták lovaikat. Az első részletes írás a pilárról Pluvinel könyvében van, de a földbe vert oszlop használata annyira természetes, hogy a pusztai népek mindenhol, akár egyástól kultúrálisan függetlenül is használták a lovakkal való munka megkezdéséhez. Oszlopot leverni, vagy egy erősebb fát találni ugyanis sokkal egyszerűbb, mint karámot készíteni a kiképzés kezdeti lépéseihez, a bizalom megteremtéséhez, a kiképző ménesvezéri pozíciójának kialakításához.

De a földről végzett munka nem csak a kiképzés legelső, úgynevezett szoktatási szakaszban segítség a lókiképző számára. A földről végzett munka során kell kialakítani a ló és lovas közötti kommunikáció alapjait, megtanítani a lónak a későbbiekben, a lóháton alkalmazott segítsgeket. Ez azt jelenti, hogy a különböző szár is csizmasegítségeket már a felülés előtt el kell sajátíttattni a lóval. Sőt! A földről végzett munka tulajdonképpen a teljes kiképzést végig kell, hogy kísérje. A mozgáskultúra, a ló ügyesebbé és ügyesebbé tétele szinte megkerülhetetlenné teszi azt, hogy a képzés minden szakaszában az újabb és újabb feladatokat először lovas súlya nélkül, földről végzett munka során próbálja végrehajtani a ló. Tovább menve, a földről végzett munka változatosságot tud biztosítani, valamint alkalmas a képzés folytonosságának fenntartására a ló, vagy lovas bizonyos sérülései esetén is.

Felszerelés

A kézen történő munka alapfelszerelése a kapicán. Kezdetben lehet ugyan kötőféket használni, de a koponya precíz oldalirányú hajlításához nem lehet megkerülni a kapicán használatát. A ló koponyáját ugyanis csak előről lehet precízen oldalra hajlítani, a kötőfék áll alatti csatlakozása erre nem alkamas, az a koponyát pont az ellenkező irányban hajlítja. A zablakarikában csatolt vezetőszár, vagy furószár az állat csak oldalirányba mozdíja, az szintén alkalmatan a ló koponyájának oldalirányú hajlítására.

Az oldalirányú hajlítás eredmnye az, hogy a külső oldalon a ló izmai megnyúlnak a belső oldal izmaihoz képest. A fix kikötőszár ezt megakadályozza. Továbbá, a hajlítás hatására, a lókiképző szándéka szerint hol tágabb, hol szűkebb keretet vesz fel a ló, amit a változatlan hosszúságú kikötőszár szintén nem enged meg. Ezért a kikötőszárak használata inkább ellenjavallt, mint ajánlatos. Alkalmazásuk minden esetre nagyon nagy szakértelmet kíván. A kikötőszárakat a magam részéről a ló lehetőségeinek korlátozására, balesetvédelmi okokból tudom javasolni. Például egy erős egyéniségű ló kiképzésének kezdetén, amikor felmerülhet, hogy a lovas nyomására a ló visszanyom, akár visszatámad. Az biztos, hogy a ló nyakának ilyen, vagy olyan formába való rögzítése kifejezetten káros a ló számára. Ha valaki mégis kikötőszárat használ, akkor azt a felsőhevederen minél magasabbra rögzítse!

A kézen törétnő munka során ugyan azt a kantárt kell használni, mint amit majd lovaglás során használni akar a kiképző. Ez nyilvánvaló, hiszen nem szabad feledni, hogy a fölről történő munka nem lehet öncélú, az a hátasló kiképzését, a nyeregből történő munkát kell, hogy előkészítse.

A futószár nem kell, hogy különösebben hosszú legyen. A futószárazó munkát ugyanis olyan közelről kell végezni, hogy a lovas fenntarthassa befolyását a ló fölött. A lovaglás során mindenki számára evidens, hogy ha elfogyott a lovas befolyása a ló fölött, akkor rövidebb szárat fog. Ugyan ez az elv a futószárazás során is. Ha kevés a befolyás, akkor rövidíteni kell a szárat. Sokan félnek a megfelelően rövid szártól a futószárazás során, mondván, hogy a túlzottan kis körön tönkre megy a ló lába. Részben igazuk van: a kör sugara meghatároz egy bizonyos iram maximumot. A kis körön egyszerűen lassabban kell mennie a lónak és akkor fel sem merülhet a sérülésveszély. Azonban, ha valaki még tovább kételkedne a futószáras kör szűkíthetőségében, legyen elég itt csak arra hivatkozni, hogy a díjlovasoknál már A (!) osztályban, lovassal együtt kell ügetésben 10 m-es kiskört végrehajtania a lónak, L osztályban pedig az átváltásban, vágtában kell ugyan ezt a fordulatot végrehajtania!

A magam részéről általában nem használok ostort a futószárazáshoz, csak pálcát. A pálca a lovas kezhosszának, illetve testméretének megnövelésére való. Az a ló, amelyik megértette a pálcasegítseket és arra enged, annak elegendő optikai segítséget adni, elegendő messziről a pálcával oda mutatni, ahol segítséget szeretnénk a lónak adni. Az ilyen lónál fölösleges az ostor haszálata. Ha az optikai segítség nem elegendő, azaz a ló nem reagál úgy, ahogyan a kiképző szeretné, akkor csökkenteni kell a ló és lovas távolságát. A kézen történő munka során viszont különböző hosszúságú pálca használatára kerülhet sor. A pálcahosszat annak megfelelően kell változtatni, hogy a kiképző elérje a ló külső csípőjét, ezért ha a ló vállánál állva folyik a kiképzés, akkor egészen rövid pálca használata a célszerű.

Az elsődleges segítség

Ugyan úgy, ahogyan a lovaglás során, a földről történő munka során is megkülönböztetünk elsődleges és másodlagos segítséget. A lovaglás során az elsődleges segítség az ülés. Azért, mert a többi segítsggel ellentétben azt nem lehet abbahagyni. Ehhez hasonlóan a földről végzett munka során a testbeszéd az elsődleges segítség. A testtel történő kommunikációt leegyszerűsítve úgy lehet megfogalmazni, hogy a segítségadás során lehet a ló felé lépni, illetve távolodni tőle. Ilyenkor a kiképző belső energiája az, ami eldönti, hogy a lónak kell-e tartani a távolságot, növelni kell-e azt, vagy csökkenteni. A segítségadás során lehet a ló válla elé és mögé helyezkedni. Míg az előző lassítja a lovat, az utóbbi általában előrehajtólag hat. A segítségadás során nem mindegy, hogy a kiképző válla milyen irányban áll, mert a kiképző vállainak előre, vagy hátra fordításával erősíteni tudja az előzőekben leírt segítségeket. Negyedszer megállapítható, hogy amelyik testrészére néz a lónak a kiképző, a segítség arra a testrészre fog elsődlegesen hatni.

Másodlagos segítség

A vezetőszár és a futószár a nyeregből végzett munkához hasonlóan sohasem feszülhet meg. A ló az erőhatásra erővel válaszol, izmait megfeszíti, merevebbé válik. A ló és kiképző közötti helyes kapcsolat a szár súlyának megfelelő. A kiképző öklének határozott mozdulatával hullámmozgást indít a száron. A szár enyhe előrelendítése előrefelé, hátralendítése rövidítőleg, vagy megállítólag hat. A szár hosszirányába szaladó hullám a lovat távolítja.

A hátra és lefelé mutató pálcasegítség a lovas felé eső, azaz belső csizma segítségét jelzi, az csípőt kifelé vezeti. A hátra és felfelé álló pálcasegítség a külső csizma segítségét jelenti, az a csípőt befelé vezeti. Ezekben az esetekben a pálca mutathat úgy a csípő és mind a csizma helyére. A belső vállra mutató pálca a belső szár idirekt segítségét jelzi és a ló vállát kifelé vezeti, míg a mar felé mutató pálca, végét felfelé állítva a külső szár indirekt segítségét jelzi, a ló vállát befelé vezeti.

A teljes képzés lehetősége

A belső oldal “birtoklása”, azaz a ló vállainak és csípőjének kifelé való vezetése viszonylag könnyen érthető a ló és lovas számára. Ám, ha a kiképző a külső oldalt is “birtokolja”, a vállakat és a csípőt maga felé is tudja vezetni, akkor lovának teljes képzést tud adni földről. Olyan, mintha lovát lovaglás közben a két csizmája és a szárak között tudná tartani. Ilyenkor a legbonyolultabb feladatok és átmenetek végrehajtásárais  képes, mind futószáron, mind vezetőszáron, mind a kézen végzett munka során. A külső és belső oldal “birtoklására” először kapicánon, rövid vezetőszáron álljban, vagy lépésben lesz képes a kiképző, majd egyre magasabb jármódokban, egyre távolabbról.

A magyar lovaskultúra megújítása során előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznie magasiskola, vagy más szóval lovasakadémia létrehozásának szükségességével. A kultúra nivellál - lehúz, illetve felemel. Ezért lovaskultúra színvonalas műveléséből nem hiányozhat a magaskultúra sem. Anélkül céltalan és legfeljebb középszerű lehet.

A magasiskola és a lovasakadémia kifejezések egymás szinonímái. A lókiképzés legmagasabb színtjének helyszíneit hagyományosan a katonai lovas- és lókiképző központok, a katonai főiskolák, más szóval magasiskolák, akadémiák jelentették. A magasiskola kifejezés így nem a föld feletti munkára, az iskolaugrások betanításának helyszínére utal, hanem a lovas- és lókiképzés felsőfokú iskolai helyszínét fejezi ki.

A minőségi lovasképzés Magyarországon hagyományosan kétszintű volt. Az egyes katonai egységek lovaskultúráját úgy tartották fönn, hogy az egységek legjobb lovasait a bécsújhelyi campagne iskolába vezényelték. Itt a legjobb szakemberektől kaptak néhány féléves továbbképzést, majd egységesnek nevezhető tudásukkal visszakerültek csapattestükhöz, ahol gondoskodtak a kultúra terjesztéséről. A campagne iskola legjobbjai viszont a lovas- és lókiképzés csúcsát jelentő magasiskolába, a Bécsi Spanyoliskolába kerültek.

Ez a rendszer a Monarchia felbomlásáig állt fenn. Az első világháború után a katonai szakemberek az eredeti struktúrát állították vissza: a campagne iskola megfelelője az örkénytábori lovasbázis, a magasiskola megfelelője pedig a Budapesti Spanyoliskola lett. Ehhez igazodva Örkénytáborban campagnelovaglás zajlott, a lovasok a három alapjármódot, a lépést, az ügetést és a vágtát használták, valamint itt készültek a legkiválóbb sportlovasok, a Budapesti Spanyoliskolában pedig az akadémista stílusú lovaglást művelték, a campagnejármódok mellett az iskolajármódokat, az iskolalépést, az ügetés iskolajármódjait és a vágta iskolajármódjait is lovagolták. Mindez világosan látszik a fennmaradt, sajnos igen szerény mennyiségű mozgóképfelvételből, valamint a kor szakcikkeiből, szakírásaiból. A lókiképzés kétszintű sturuktúráját meglepően pontosan mutatja be Ernst József kétkötetes, napjainkra felbecsülhetetlen értéket képviselő cikkgyűjteménye, a Gondolatok a lovaglásról és a Lovastanárok a lovaglásról. Míg az előző az örkénytábori, campagne stílusú lovasok írásait gyűjti össze, addig az utóbbi az akadémista stílusban lovagló és gondolkodó mesterek - mások mellett - Josipovich Zsigmond, Burián Mihály, Moys Elemér, Szerdahelyi Tibor szerzeményeit adja közre. Az előzőek az ünnepelt sportlovasok, az utóbbiak a mindannyiuk által tisztelt lókiképző mesterek voltak.

Mindebből következik, hogy a magasiskola a lókiképzés magaskultúráját képviseli és csak közvetetten hat a sportlovaglás színvonalára. Míg a sportlovaglás alapvetően teljesítményszemléletű, addig a magasiskola ettől gyökeresen eltérő megközelítéssel folytatja a lovak kiképzését: a végletes együttműködési készség kialakítását és a hosszú használati élettartam biztosítását célozza. Míg a teljesítményszemlélet óhatatlanul a megengedhetetlen eszközök igénybevételére sarkallja a résztvevőket (drogok, teljesítményfokozók, durva bánásmód), addig az akadémista megközelítéstől mi sem áll távolabb. Míg a teljesítményszemlélet alapvető ellentétben áll a versenysport szabályzataiban megfogalmazott “boldog atléta” elvárással, addig az akadémista megközelítésben a ló jóléte, szellemi és fizikai képességei kiteljesítése és annak hosszú időre való biztosítása alapvető és megkerülhetetlen.

A magasiskola megalapítása így nem a Magyar Lovas Szövetség feladata, mert a lókiképzés kultúrájának magas szintű művelése eltér a versenysport megközelítésétől. Így volt ez a két világháború között is, amikor a Budapesti Spanyoliskola szervezete független volt a lovassport vezetésétől. De a gyakorlat is a szétválasztást példázza. A magyar lovassport talán legnagyobb méretű intézménye, a kaposvári Lovasakadémia hiába viseli nevében az akadémiai jelzőt, az elmúlt évtizedek hatalmas állami szerepvállalása ellenére megmaradt a campagneiskola színvonalán, az akadémista stílust nem tudta magáévá tenni. Ez az oka annak, hogy az erőfeszítések ellenére érdemben nem tudott változtatni nemzeti lovaskultúránk mélyrepülésén.

A magasiskola, mint lovaskultúránk megújítója

Lovaskultúránk jelenlegi helyzetét minden résztvevő pontosan érzékeli. A kiút keresése jóideje megkezdődött. Mi sem támaszja alá ezt jobban, mint a különböző lovaglási stílusok térnyerése, a hagyományőrzéstől, a westeren és a lovasíjjászaton keresztül egészen a szabadidomításig. Az előrelépés azonban saját gyökereinkhez való visszatérés nélkül, az elődök, a magyar lovas mesterek munkájának megismerése és az akadémista stílusú lókiképzés újraélesztése nélkül nem lehetséges! A magyar lovast mindig is iskolajármódban ábrázolták, a magyar lovasnak ősidők óta az akadémista stílus a sajátja! Ehhez kell visszatalálnunk, az akadémia ezt a célt szolgálja.

Ha ezt valaki elfogadja, akkor azon nyomban értelmet nyernek a magyar lófajták: a furioso, a north star, a gidrán, a nóniusz, a shagya arab, stb. Aki sportolni akar, az teljesítményre szelektált hibrid fajtákat használjon. De aki együttműködő készséget, intelligenciát, ügyességet és ellenállóképességet keres, aki akadémista stílusban szeretne lovat képezni, az lovagoljon hagyományos magyar fajtát. Így teszik ezt egyébként a legnagyobb lovasakadémiák mindegyikében: mindenhol a sikeres versenyfajtáktól eltérő, hagyományos, tiszta fajtákkal dolgoznak.

A magyar magasiskola jellegzetességei

A nemzeti magasiskolák hagyományosan nemzeti lófajtákat használnak. Szintén megkerülhetetlen az, hogy saját lovas hagyományainkban az egészen világos szürke (fehér) szín szakrális jelleggel rendelkezik. A különböző magyar lófajtákat figyelembe véve ezért a magasiskolai munkára javasolható fajták a lipicaira és a shagya-arabra szűkíthetők. A Budapesti Spanyoliskola felállítása során annak idején lezajlott polémia a lipicai fajtát favorizálta, de a Bécsi Spanyoliskolától való karakterisztikusabb megkülönböztethetőség, valamint a régebbi hagyományok a shagya arab fajtát, annak tömegesebb változatát teszik a magasiskolai használatra alkalmasabbá, és hát valljuk be, a magyar könnyűlovas hagyományoktól mi sem áll távolabb, mint a lipicai fajta. Végül meg kell jegyezni, hogy Magyarországon magasiskolát művelni külföldön képzett, külföldi fajtájú lovakkal tragikomikus, az közös impotenciánk nyilvános bevallását jelenti!

Minden magasiskolának saját arculata van. A portugálok rendkívül egyszerűen lovagolják az iskolaugrásokat. A franciák viszont osztályban tudják az ugrásokat bemutatni. Minden lovat lehetőleg minden ugrásra kiképeznek. A spanyolok tűzzel teliek, ők már inkább csak kézen mutatják be az iskolaugrásokat. Az osztrákok megkeresik, hogy melyik magasiskolai feladatot hajtja végre legszívesebben az adott ló és abban csiszolják a tökéletességig.

A magyar magasiskolának nem az iskolaugrások területén kell saját arcot találni. Az iskolaugrások katonai jelentősége tévhit. Az iskolaugrásoknak nincs se harcászati, se lókiképzési jelentősége, azok csak lovasbravúrok. Az igazi jelentősége az iskolajármódoknak van. Ezt támasztják alá azon rövid felvételek, amelyek a Budapesti Spanyoliskola munkáját örökítik meg: a lovasok osztályban lovagolnak piaffe feladatot, pontosabban fél lépést és passage feladatot. A magyar magasiskola jellegzetessége az osztályban végrehajtott iskolajármódok bemutatása, különösen a vágta iskolajármódjai lehetnek.

Josipovich magyar hangja Gőblyös István. :)

Annak idején, amikor a Nemzeti Lovardában ifi lovas voltam, a Budapesti Lovas Klub lovasedzői gyakorlati lovas ismereteink fejlesztése mellett nagy hangsúlyt fektettek - életkorunknak megfelelő - elméleti ismereteink bővítésére is. Úgy az ugrólovas ifik, mint mi díjlovasok rendszeresen összegyűltünk és teszteket kellett kitölteni, aminek során számot adhattunk elméleti ismeretinkről. Ezt a hagyományt felelevenítve Junior Akadémiát indítok - elméleti és gyakorlati vizsgalehetőséget biztosítva fiatal lovasok számára.
Az elméleti tudás megfelelő színtű számadásáról, a lovas teszt megfelelő színten való bemutatásáról oklevelet adok. A vizsgákat külön-külön is le lehet tenni.

Elméleti tananyag:
Irányelvek lovaglás és hajtás számára I. könyv 1.4, 1.5, 1.6, 2., 3., 4. fejezetek

Gakorlati teszt:
20x40-es négyszögben X és B között féltávon a négyszög hossztengelyében földre fektetett négy rúd, ügetés lépéshosszára állítva.
1. A-nál belovaglás ügetésben, tisztelgés nélkül
2. C-nél balra, kígyó vonal három ívben
3. A-nál nagykör bal kézen
4. Ismét A-hoz érve könnyű ügetés, fordulat a járóiskola felé, járóiskola
5. A rövid falnál balkézre, C-nél lépés
6. H-F átló váltás
7. A-nál ügetés, kígyó vonal három ívben
8. C-nél nagykör jobb kézen
9. Ismét C-hez érve könnyű ügetés, fordulat a járóiskola felé, járóiskola
10. A rövid falnál jobb kézre, A-nál vágta, nagykör
11. Ismét A-hoz érve ügetés, K-M átló váltás
12. C-nél vágta bal kézre, nagykör
13. Ismét C-hez érve ügetés
14. A-nál fordulat a középvonalra
15. X-nél állj, tisztelgés

Szombaton, délután egy órai kezdettel rendezem idén a Magyar Lovaskultúra Ünnepét a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovardában. Az eseményen Szirtes Bence piaffe tesztet, valamint a lépés-ügetés hosszhajlítások tesztjét mutatja be.

Szirtes Bence a magyar lovasszakemberek fiatal generációjánk egyik legigéretesebb tehetsége. Motiváltsága, munkaszeretete, szellemi nyitottsága, a szakmával szemben mutatott alázata példaértékű. Számomra megtisztelő, hogy a tesztek nyilvános bemutatásával is kifejezi együttműködésünket.

De hát mit is mutat be? Azt, amit már ezerszer bemutatott mindannyiunk előtt, azt, amit álmából fölkeltve is tud. Számára és Zénó számára ezeknek a feladatoknak az előlovaglása kb. olyan, mint egy diáknak nyilvánosan felolvasni egy verset, vagy levezetni egy untig ismételt matematikai bizonyítást.

A tesztek azonban mindezzel együtt nem egyszerűek. A piaffe teszt során álljból, majd valamilyen jármódból (ügetés, lépés, vagy hátralépés egyikéből) kell piaffe feladatot kezdeni, majd álljba és az adott jármódba visszatérni. A lépés és ügetés hosszhajlítások tesztjében lépésben és ügetésben vallat be, farat be, farat ki, oldaljárás feladatokat kell bemutatni, lépésben ezen felül perdülést és repulont is. Minden feladatot mindkét kézre teljesíteni kell. Az egyes feladatokat többször is be lehet mutatni. A tesztek minősítése során nem a feladatok tökéletes bemutatásán van a legnagyobb hangsúly, a tesztek a kiképző hozzáértését hivatottak tanusítani, így a tesztek során az a legizgalmasabb, hogy adott szituációkban milyen kiképzői, pedagógiai megoldásokra képes, szakmai eszköztárából miket alkalmaz. Másrészről a tesztek nem különleges látványosságok, hiszen a természetes, magától értetődő dolgok jellemzője az egyszerűség. A legjobb teszt az, amiről a szemlélő azt gondolja, hogy ő maga is meg végre tudná hajtani, a legjobban kiképzett hátasló olyan, amiről a szemlélő azt gondolja, hogy ilyen lóval gyerekjáték a feladatok végrehajtása.

Fenti képen Szirtes Bence látható Zénó nevű lovával iskolaállj feladatban a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovardában.

Szombatn délután egy órai kezdettel ünnepeljük a magyar lovaskultúrát a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovardában. Az eseményen Szalontai Zoltánnak a magyar lovaskultúra lovagja címet adományozom.

Westernlovas magyar lovaskultúra lovagja? Hogy hogyan lehet ez? Sheriff elmondja! Az adományozási ünnepség részeként előadást tart életútjáról, valamint a western stílus és a magyar lovaskultúra kapcsolatáról. Persze lóra is ül - megmutatja, hogy napjainkban mivel foglalkozik és hát ehhez bockat is hoz! :)