Az alábbi cikkrészletben Josipovich Zsigmond fejti ki véleményét a minden egyes vágtaugrásra ("egy ütemre") történő ugrásváltásról. A klasszikus lovasok még a XX. században is végletesen ellenezték a feladat végrehajtásának követelményét a magas színtű versenyeken. Josipovich Zsigmond 1926-ban megjelent cikke megerősíti Moritz Herold, a bécsi spanyoliskola oberbereiterének levélben kifejtett álláspontját, amelyben a bécsi mester elutasítja a minden egyes vágtaugrásra történő ugrásváltás feladatként való szerepeltetését az olimpiai programokban.

"...Mindenek előtt arra akarok rámutatni, hogy az egy ütemre történő ugrásváltás követelése ellen úgy szóban, mint írásban én is ismételten állást foglaltam, azonban szavaim mindeddig mág válaszra nem találtak.

Ugyanazon a nézeten vagyok, mint Herold főlovászmester, vagyis, hogy a minden vágtaugrásra történő ugrásváltás már nem tartozik az idomítottsági vizsgához, de nem azért, mintha ez nem lenne művészet, vagy mert ez a klasszikus lovaglóművészet felfogását szállítaná le, hanem egyszerűen azért, mert a minden vágtaugrásra történő ugrásváltás nem tartozik a lovaglóművészet alapelemei közé. Amint a lovas ezt a gyakolatot nyeregből és a lónak a klasszikus lovaglóművészet alapelvei szerint fejlesztett kiképzésnek befejezése után hajtja végre, éppen úgy művészi teljesítménynek kell ezt tekinteni, mint a pirouette-t, a piaffe-t és a passage-t és minden, a magas iskolának a lovaglásművészete régi mesterei által ránk örökül hagyott, földön végrehajtható gyakorlatait. De, amíg a klasszikus iskolától átvett gyakorlatoknak bizonyos céljuk van, vagyis ezek vagy a ló gyakorlati alkalmazásába, mint pl. a hátralépés, a röviden hátra arc, a pirouette, fontos szerepet játszanak a ló teljesítőképességének fokozására, vagy a tökéletes engedelmesség elérése és a járás kifejlesztése - mint az olajárások, a piaffe, a passage - szolgálnak, s ló természetadta képességét fokozzák, addig a minden vágtaugrásra való ugrásváltás tisztán mutatvány, amely sem gyakorlati, sem - mint a fent említett gyakorlatok - speciális kiképzési értéket nem jelent.

Az olimpiász idomítottsági vizsgájának a lovaglást is a legtökéletesebb formájában kell kifejezésre hozni és csak olyan követelményeket szabad a ló elé állítani, amelyek az ismert, régi mestereink által felépített lovaglásművészetének alapelvei szerint történő idomítottság kifejlesztéséhez szükségesek.

A minden vágtaugrásra való ugrásváltás tehát sem az idomítottság vizsgához - mert ott azok a mozgások és gimnasztikai gyakorlatok képezik az elbírálás tárgyát, amelyek a ló teljesítőképességének tökéletesítéséhez szükségesek -, sem a teljesítmény elbírálásához tartozik, mert még nem fordult elő, hogy egy lovas a folyékony vágtát minden vágtaugrásra való ugrásváltással kényszerülve lett volna félbeszakítani.

Sok évtizednyi lovas és oktatói működésem alatt sohase fordult elő, hogy a minden vágtaugrásra történő ugrásváltást idomítás céljára kellett volna alkalmaznom. Ezzel szemben sok olyan lóval volt dolgom, amelynek járásgépezete csak piaffe és a passage által volt teljesen kifejleszthető..."

A megújulás, az egyről kettőre való haladás egyik legfontosabb feltélete a nyitottság és a befogadókészség. Bármilyen szakma művelése során, ha valaki nap-nap után csak "ugyan azt az utcát járja", akkor, bár csinálja azt akár egy egész életen át, nem fog előrehaladni, fejlődése egy bizonyos színten megragad. Így van ez a lovaglásban, a lókiképzésben is.

Persze nagy adag, jóértelemben vett alázat szükségeltetik a sajátunkon túlmenő, mások által megfogalmazott gondolatok elfogadásához. Még inkább így van ez az érzésekkel. Sokszor nagyon nehéz, nagyon-nagyon nehéz nem elutasítónak lenni akkor, ha valaki más érzésekről, más tapasztalatokról számol be, mint amit mi magunk is megéltünk.

Az elutasítás, az érzelmi zártság sokkal könnyebb álláspont - de nem vezet sehová.

A január Bad Füssinget jelenti számomra. Úgy járok már ide, Sabine Oettel lovas mesterhez, mintha haza járnék. Sabine Oettel nem csak lovas mester, hanem olyan a kortárs mesterek közül, akinek lovaglási stílusa nagyon közel áll szívemhez.

A fenti és lenti képen bokrétaszúrás közben látható. A feladat igen képzett lovat igényel. Négy posztamenst helyeznek el a lovardában, mindegyik tetejére egy-egy csokor kerül. Az első két posztamenst jobb kézről, a második kettőt bal kézről kell meglovagolni. Az oszlop párok közül az elsőt hátulja körüli fordulattal (perdüléssel), a másodikat eleje körüli fordulattal (repulonnal) kell megkerüllni. A fordulat után a lovasnak "joga van" kardjára szúrni a posztamensen elhelyezett csokrot. Azért jobb kézen kezdődik a feladatsor, mert fegyverrel jobb kézre egyszerűbb dolgozni. (Persze a jobbkezeseknek.)

A képzettebb lovak magasabb jármódokban hajtják végre a feladatot, bár eleinte még lépésben is kihívás bokrétaszúrás. A teljesen kiképzett lovak a vágta iskolajármódjában, a támadó harci lovas jármódjában, redoppban is végre tudják hajtani feladatsort. A bokrétaszúráshoz a rövid jármódokból kifolyólag a kard használata illik, szemben a nagyszebességű magyaros lovagláshoz, amihez szablya.

A fenti képen úgynevezett bal ülés látszik. A lovas a bal ülőcsonját terheli, bal válla a bal csípője mögött, jobb válla a jobb csípője előtt. Mindez a szárak használata nélül hajltja balra lovát. A ló végletes elengedettségét, izmainak végletes kitornáztatottságát mutatja az, hogy a tarkó belső oldala méylebben van a külsőnél. A merev lónál ez pont fordítva van.

Az alsó képen terre a terre jármód látszik. A terre a terre során egyenesre kell állítani a lovat, ezért a redoppal ellentétben a ló hátulsó és elülső lábai egymás mellett érnek a földre. A terre a terre lovaglása során a két ülcsont terhelése közt nincs különbség, a lovas vállai és csípői egymással párhuzamos vonalat képeznek. A terre a terre a vágta iskolajármódja, a végletes összeszedettséget nem csak a hátulsó láb ízületeinek hajlítottsága, hanem a ló feligazítottsága is mutatja - a ló alsó nyakéle szinte függőleges!

A ló száron van, de a képen is látszik, hogy a száronlétnek nem feltétele a támaszkodás. A száronlét feltétele a lovas által meghatározott keret puha kitöltése.

A Magyar Lovas Szövetség honlapján megjelent a Díjlovagló Szakbizottság tísztújítására jelöltek névsora. Az elnöki pozícióra Berényi Miklós kapott jelölést.

Berényi Miklóst évtizedek óta ismerem, nagy munkabirású, széles látókörű, igen tisztességes ember. Amikor neve felmerült először meglepődtem, mert a tisztújítás kapcsán arra gondoltam, hogy a magyar lókiképzést, a díjlovaglást megújítani, az évtizedes válságból kimozdítani csak lókiképzéssel foglalkozó ember képes. Elképzeléseit elolvasva azonban megváltozott a véleményem, írása teljesen világos: a szakmai megújulás előtt morális megújulásra van szükség. Márpedig erre a feladatra Berényi Miklósnál keresve sem találhatna jobb elnököt a szakág.

Munkája, vállalásának beteljesítése nem lesz egyszerű feladat, hiszen meg kell haladnia a leköszönő elnök tevékenységét. Mindezzel együtt Vági László munkáját is elismerés és köszönet illeti, de az érdekek kiegyensúlyozására, a konfliktusok elsimítására irányuló erőfeszítései, csak a szakág folyamatos működésének fenntartását biztosították, a megújulást nem. Vági László kísérlete helyes volt, jó célokat szolgált, de nem vezetett eredményre. Most karakteresebb vezetés kell és erre a feladatra Berényi Miklós személyisége reményt nyújt.

A magyar díjlovaglás, a nemzeti lókiképzés ugyanis megújulásra, megújításra szorul. Ezt annak ellenére kell evidenciának tekinteni, hogy a szaksajtóban csak győzelmi jelentéseket lehet olvasni. A lókiképzés alacsony színvonalát mi sem támasztja jobban alá, mint az, hogy magyar csapat utoljára 1981-ben vett részt világversenyen, a magyar lovaskultúra közel 35 (!) éve nem volt arra képes, hogy egy ugyanazon évben három, az elvárások legalsó színtjét megütő lovat kiállítson nagydíj kategóriában.

Az elődök tiszteletének hiánya

Mindez elsősorban az elődök tiszteletének hiányára vezethető vissza. Ezredéves lovaskultúránkat, amelyet a XX. században az örkényi lovasok fémjeleznek, a múlt század ötvenes éveiig művelték. Bár a résztvevő lovas mesterek még tovább éltek, de a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években őket követő lovasok kézlegyintéssel küldték őket szellemi karanténba és kultúrájuknak nincs örököse, nincs olyan lókiképző, aki a folytonosságot képviselné - évezredes lovaskultúránk a múlté lett.

Mesterek nélkül

Ez nem csak a nemzeti lovaskultúránk feladását jelenti, hanem elvi hibát is, megszűnt szaktudás mesterről mesterre szálló folyamata, napjaink lovas szakemberei autodidaktáknak mondhatók, tudásukat nem szakemberektől, hanem saját tapasztalataikból, megfigyeléseikből merítik. Így semmilyen szakmát, a lókiképzés mesterségét sem lehet folytatni.

Becstelen lovasképzés

Mindez szakmai hiányosságot és bizonytalanságot szül. A hiányosságot, bizonytalanságot és a lovak kiképzésére való képtelenséget pedig külföldről vásároltatott lovakkal pótolják, hihetetlen anyagi erőfeszítésre kényszerítve a sportágat fiatalon kezdő lovasokat, illetve azok családjait. A lovakkal történő munka során hozzáadott érték nem keletkezik. Ezt egészíti ki a sportágat fiatalon hittel kezdő lovasok hitegetése, a korosztályos versenyeken való részvétel kétes, valódi szakmai tartalom nélküli dicsőségével. De a szakmai előrehaladás hiánya néhány éven belül világos lesz a fiatalok és családjaik számára és szinte kivétel nélkül elhagyják a sportot. Az edzők persze nem is nagyon bánkódnak, hiszen saját konkurenciájukat kellene kinevelniük. Ez "valahogyan" évtizedek óta nem sikerül. Szintén a szakmaiság hiányát, annak elfedését szolgálja a lovasok érzelmi befolyásolása, az egyes lovas közösségek szembeállítása. Csak az edzők céljait szolgálja, ha lovasaik nem állnak szóba más edzők lovasaival, saját sporttársaikkal. Mindez becstelenség, a fiatalok álmainak tönkretevése, rövid távú anyagi előny szerzése érdekében.

Morális megújulásra van tehát mindenek előtt szükség: az elődök tiszteletére, munkájuk felkutatására és megismerésére, napjaink lovas mestereivel való szakmai kapcsolatok kialakítására, a problémákkal való szembenézésre. Az új elnök feladata nem lesz egyszerű.

Írásommal nem akarok senkit sem megbántani. De a díjlovaglás jelenlegi helyzete kötelezi a körül állókat, a tisztújítás pedig lehetőséget ad a számvetésre. Dixi et salvavi animam meam. (Szóltam és ezzel megmentettem a lelkem.)

Napjainkban egyre inkább divat a két világháború közötti magyar lovaskultúra, elsősorban az Örkénytáborban működő lovasok elismerése. A tisztelet, a hajdani lovasok méltatása mellett azonban nem lehet teljes, ha nem tesszük fel a kérdést, hogy mitől voltak sikeresek elődeink, miért váltak az európai és a nemzetközi lovaskultúra meghatározóivá.

Ha a XX. századi magyar lovaskultúrát egy szóval kellene kifejezni, az egyértelműen Örkénytábor, vagy röviden Örkény lenne. Azt, hogy pontosan milyen gondolatokkal és hogyan lovagoltak az akkori tanárok és lovasok mára már igen nehéz rekonstruálni, kultúrájuk elveszett, elsüllyedt a múltban. Pedig Örkénytábor fennállása alig 60-80 év “távolságra” van napjainktól. Sajnos szaktudásukat, elődeik által évszázadok alatt felhalmozott ismereteiket nem csak az intézmény formális bezárása száműzte a feledés homályába, hanem a XX. század második felének agyonhallgatása, a 70-es, 80-as, 90-es évek lovasainak, elődeink kultúráját karanténba záró, az akkor még élő örkényieket kézlegyintéssel elintéző hozzáállása is. (Tisztelet a kivételnek!) Az örkényiek munkájának megismerése ezért napjainkban nem egyszerű, nincs senki, aki az akkori és napjaink lovasai közötti szakmai kapcsolatot megteremthetné, aki a folytonosságot képviselné. Örkény kultúráját kutatni kell.

Persze Örkény csak fémjele a kor lovaskultúrájának és nem szabad elfeledkezni azokról a szakemberekről sem, akik nem nevezhetőek örkényieknek, mégis ugyan azt a szellemiséget, ugyan azokat a nemzeti hagyományokat képviselték hozzáértésükkel. Többek között például Keméry Pár huszár ezredesről, Szerdahelyi Tibor huszár ezredesről, vagy Moys Elemér huszár ezredesről. Sokszor tőlük, írásaikból, mintegy tükörből lehet “rálátni” koruk magyar lovaskultúrájára és így Örkénytábor kultúrájára.

Olasz és német stílus keveréke?

Örkénytábor történetét mindenki szorosan összekapcsolja azokkal a lovastisztekkel, akiket a két világháború között külföldi tanulmányútra küldtek. (Pinerolo, Tor di Quinto, Samur, Bécs, Hannover, Gruziacz) Ezért sokan azt gondolják, hogy az 1930-ban átadott lovardában a külföldi iskolákban megismert stílusok “szerencsés vegyítésével” alakítottak ki speciális lovaglási, lókiképzési módszert, hogy az örkénytábori stílus tulajdonképpen a könnyed olasz és a precíz német stílus ötvözete. Nagyon nagy tévedés! Természetesen nem tagadható az a radikális változás, amit a XX. század technikai forradalma hozott, azaz, hogy a ló elvesztette katonai és gazdasági szerepét, melynek eredményeként egyre inkább a sportcélú felhasználás került a gondolkodás középpontjába. Szintén tagadhatatlan, hogy az első világháború vesztes államaként a sportversenyekbe lassabban integrálódtak a magyar lovasok, de már a húszas évek közepén megkezdődtek lovasaink nemzetközi szereplései és a teljesítményekből, az eredményekből világosan látszik, hogy szakmai téren egyáltalán nem szorultak segítségre. Ki kell jelenteni, hogy nem zajlott olyan folyamat, amelynek eredményekét a külföldi ösztöndíjasok által hazahozott ismereteket kellett volna felhasználni a hazai lovaskultúra erősítésére! Sőt, a vonatkozó írásokból pont az ellenkezője olvasható ki!

De maga az ösztöndíjas rendszer sem tekinthető előzmény nélkülinek, nem ők voltak az elsők, akik nemzetközi kapcsolatokat építettek ki. A lovas elődeink határokat átívelő élő szakmai kapcsolata mindig is élő része volt nemzeti lovaskultúránknak. Elég legyen itt csak utalni Josipovich Zsigmond és a hannoveri iskolát vezető Hans von Heydebreck szakmainál jóval túlmenő baráti kapcsolatára, vagy az egy generációval korábban tevékenykedő Louis Seegerre, a XIX. századi osztrák-magyar lovaskultúra egyik legjelesebb tagjára, aki bár szakmailag nem értett egyet Francois Bauche-val, mégis olyan közeli viszonyban álltak, hogy Párizsban személyesen kipróbálhatta Baucher lovát! Ezek a kapcsolatok nyilvánvalóan nem működtek alá-fölé rendeltségi hanem csak partnerségi viszonyban. Ezek a kapcsolatok nem jelentettek mást, mint a lovaskultúra közösségben való művelését, ápolását!

Klasszikus vagy akadémista stílus

Mindezzel együtt (legalább is a magyar perspektívából) rendkívül érdekes Bent Branderup gondolatsora a klasszikus és akadémista stílus különbségéről. Ő azt állítja magáról, hogy nem klasszikus lovas, mert számára az klasszikus stílusú, aki az elődök által ránk hagyományozott stílusban lovagol. Aki úgy lovagol, mint lovas mestere. Branderup nem így szeretne lovagolni, hanem úgy, ahogyan két-háromszáz évvel ezelőtt lovagoltak. Ezt nevezi a katonai lovasakadémiák lovas- és lókiképzési rendszere után akadémista stílusnak, vagy iskolalovas stílusnak. Branderup tehát különbséget tesz a klasszikus és az akadémista stílus között!

Példaként az iskolalépést, illetve annak ábrázolásait hozza. Azt állítja, hogy a XX. század lovasának nagyon nehéz volt elhinnie, hogy a két-háromszáz évvel ezelőtti lovas könyvek képei az átlós lábak egyidejű mozgásának ábrázolása mellett lépést (iskolalépést) mutatnak, hiszen az átlós lábak egyidejű mozgása az ügetésre jellemző. Ennek kapcsán kifejti, hogy az Academic Art of Riding közösségével azon dolgozik, hogy az elfelejtett lovaskultúrát, az elfelejtett jármódokat (például az iskolalépést) ismét a lókiképzés részévé emelje, a XVII-XVIII. század, napjainknál sokkal alaposabb lókiképzési módszereit ismét használatba és divatba hozza.

Itt kell határozottan kiállni amellett, hogy a XX. század a teljesítményeket a sportlovaglás terén ugyan fokozta, de a lókiképzés lényegét tekintve semmit sem változtatott az évezredek alatt kialakított kiképzési alapelveken! A XX. század lovasa semmivel sem jobb elődeinél. Sőt! A kultúra egyértelműen laposodott, egyszerűsödött, sematikussá, felületessé vált! Ma is van jó lovas és rossz lovas, mai is van olyan lovas, aki lovaglásával kultúrát művel, van, aki csak hátalja a lovát!

Klasszikus és akadémista stílus

Branderup gondolata kapcsán az a legizgalmasabb, hogy a magyar lovaskultúrában még a XX. század első felében is világosan beszélnek az iskolalépésről és például a vágta iskolajármódjairól, a négyütemű iskolavágtáról, illetve a kétütemű redoppról. Nekünk nem kell évszázadokra visszamenni, hogy ezeket a feladatokat saját kultúránkban megtaláljuk. Moys Elemér az 1920-as és 30-as években több helyen és világosan foglalkozik az iskolalépéssel, sőt azt állítja, hogy az iskolalépés gyakorlása a lókiképzés kulcsfeladata! De ugyan ezt lehet állítani Keméry Pálról, aki még az ötvenes években is (!) arról értekezik, hogy a jó vágtaperdülést nem három, hanem négyütemű vágtában kell végrehajtani. Erre pedig csak az a ló képes - folytatja gondolatát -, amelyik képes nagykörön kétütemű vágtára. A szerzők egyértelműen a mára már a feledés homályába veszett iskolajármódokról értekeznek! És ez alig néhány évtizede volt! A magyar lovaglási kultúrában a klasszikus stílus az akadémista stílus! A magyar lovaglási kultúrában a klasszikus és akadémista stílus összeér, egy és ugyan az! Az örkénytábori generáció azért volt olyan sikeres, mert kultúrájukban megőrizték elődeik hozzáértését és ezért mind lovagláselméletben, mind technikában kortársaik fölé nőttek! Az örkénytábori generáció tagjai nyilván tartottak szakmai kapcsolatokat külföldi szakemberekkel, de nehogy már az gondolja bárki, hogy Josipovich Zsigmond tanítványai bármi újat láthattak volna Németországban, Olaszországban, vagy másutt! Az örkényi stílus nem ötvözet, az örkényi stílus maga az élő ezredéves hagyomány. Ezt a hagyományt kell napjaink lovasainak megismernie, kutatnia, ennek a stílusnak az elsajátítása az, amivel ismét erőre kaphat a magyar lovaskultúra.

Közkultúra

De nem csak a legképzettebb lovasok ismerték az akadémista stílust, hanem a közkultúra is ehhez igazodott. A budapesti Kossuth téren nemsokára ismét felálltásra kerülő, eredetileg 1906-ban felavatott Andrássy szobor lova iskolalépésben jár. Amikor felállították, mindenki értette, hogy a hajdani miniszterlelnököt lovának iskolajármódjával tisztelik meg. Az 1937-ben ugyanerre a térre felállított Rákóczi szobor kétütemű vágtát, redoppot ábrázol. A Nagyságos Fejedelem a támadó harci lovas iskolajármódjával került megformálásra. A legegyértelműbb jele a közkultúra színvonalára a komáromi huszárok első világháborús emlékműve. Az 1930-ban felállított dombormű a mai szemlélő számára talán egy megijedt lovat mutat, holott a mű iskolaállj feladatot ábrázol. Az alkotó az iskolaállj feladattal egyrészről a huszárezred kultúráját szándékozott bemutatni, másrészről egyértelműnek tekintette az iskolaállj, mint feladat felismerését az emlékmű átalgos szemlélőjénél. Az iskolajármódok a két háború közötti lovaskultúra természetes részei voltak! Ezt kell a XXI. századi magyar lovaskultúra számára ismét feleleveníteni!

Marius Schneider vállat be és farat be gyakorlatokat, illetve iskolaállj és levade feladatot mutat be felvételekkel és iskolafelvételekkel - álló helyzetben.

Bent Branderup idén háromszor jön "elérhető" távolságba a magyar lovasokhoz, hogy hétvégi kurzust tartson. Március 14-15-én és október 10-11-én Sabine Oettelhez, Passau mellé, Wendlmuthba érkezik, július 4-5-én Éva Stixhez Grazba.

A hétvégi kurzusok három részből állnak (szombat délelőtt, délután, vasárnap délelőtt), mindegyik elméleti előadással kezdődik, majd nyilvános edzésekkel folytatódik.

A részleteket itt és itt olvashatjátok.

Mráz Edina volt múlt héten a vendégem. Edina nem csak fotózásban, hanem lókiképzésben is jeleskedik. (Még, ha ezt néha magának sem hajlandó elismerni és akkor is ha úgy tesz, mintha nem hallaná vizsgára hívó felszólításaimat.)

Három napig Tászler Melinda is csatlakozott hozzánk Patással. A lányok kiválóan kiegészítették egymást.

Sokan furcsán néznek rám, hogy miért lovagolok pantallóban. A válaszom egyszerű, azért mert nekem kényelmesebb érzést ad, mint a lovaglónadág csizmával. És miért ne lehetne kényelmesen lovagolni? Ráadásul bizonyos hagyományt is megtestesít. Mert hát, ha a Legnagyobb Magyarnak jó volt, akkor nekem is az lesz.

Így tehát tartalma is van. Pont az amit szeretnék: a hagyomány, a nemzeti hagyomány XXI. századi formában való felkarolását!

Az átengedőség a lókiképzés legfontosabb fogalma. Talán túlzottan leegyszerűsítőnek hathat a kijelentés, de mégis azt lehet állítani, hogy a lóval való foglalkozás minden pillanatában, mindannyian az átengedőséget várjuk el társunktól.

Átengedő ugyanis a gazdaember lova például akkor, amikor a réten villázgatja a szénát a lovaskocsijára és rászól befogott lovára, hogy néhány lépést húzza előrébb a kocsit, majd álljon nyugodtan tovább, míg megint egy-két lépést tovább kell haladnia. Átengedő a tereplovas, vagy az ugrólovas lova például minden akadály leküzdésekor. Átengedő a díjlovas lova például minden átmenet meglovaglásakor. Mindez magától értetődőnek hathat, ám ha valaki a kezébe veszi és figyelmesen végigolvassa a Magyar Díjlovagló Szabályzatot, akkor a tárgykörben nagy meglepetések érik!

Az nyilvánvaló, hogy a modern díjlovaglás számára is fontos az átengedőség: erre mi sem utal jobban, mint az, hogy a legfontosabb programok, díjlovas tesztek végén, az összbenyomás pontszámai között szerepel az átengedőség külön álló minősítése, felhívva ezzel minden lókiépző, lovas és bíró figyelmét az átengedőség fontosságára. Mindennek ellenére a díjlovagló szabályzatban szinte nem is szerepel az átengedőség fogalma. Az, hogy a szabályzat nem határozza meg azt, hogy mit is ért az átengedőség alatt, az csak egy dolog, de maga a közel 20.000 (húszezer) szóból álló szabályzat is csupán 5 (öt!) alkalommal használja az átengedőség, vagy átengedő kifejezést! (Ebből egy a bírói lapok összbenyomásra vonatkozó szempontok között történő felsorolás!)

Sőt tovább megyek! Míg minden vonatkozó szakirodalom az idomítási skálát tekinti a modern kiképzés legfontosabb alapgondolatának és a kiképzési skála céljaként, vagy eredményeként az átengedőséget fogalmazza meg, addig a szabályzat érdemi része a következő mondatokkal kezdődik (Magyar Díjlovagló Szabályzat, I. fejezet, 1. cikkely): CÉL ÉS ÁLTALÁNOS ELVEK (FEI 401. Cikkely) A díjlovaglás célja a ló kiegyensúlyozott atlétává történő fejlesztése a harmonikus idomítás által. Ennek eredménye, hogy a ló egyidejűleg nyugodttá, hajlékonnyá, elengedetté és hajlíthatóvá, ugyanakkor engedelmessé, figyelmessé és élénkké válik, így a lovas és a ló között tökéletes összhang valósulhat meg. Nem tévedés! A díjlovagló szabályzat a lókiképzés célját a ló atlétává történő kifejlesztésében fogalmazza meg és szót sem ejt az átengedőségről. Talán a magyarázó mellékmondatban használt engedelmesség kifejezés utal az átengedőségre, de az ellentmondás ennek ellenére világos. Ehhez azt lehet hozzátenni, hogy amíg a kiképző nem tisztázza magában az átengedőség mibenlétét, annak fontosságát önmaga és lova számára, addig komoly eredményt elérni nem fog. A klasszikus lókiképzés célja nem több és nem kevesebb, mint a teljes átengedőség! Ezért lehet azt állítani, hogy az átengedőség a lókiképzés legfontosabb fogalma.

Az átengedőséget legegyszerűbben a végletes engedelmességgel lehet meghatározni. (Az angol lovas szaknyelvet, kifejezéskincsét tekintve, nagyon sokszor le szokták szólni, különösen a német szaknyelvvel való összehasonlításban, azonban az engedelmesség, együttműködés kapcsán nagyon érzékletesen fejezi ki fordulatuk a lovas, vagy lókiképző elvárását: nem az obedience, hanem a willing obedience kifejezés az ami az elvárásokat pontosan leírja.) Átengedő tehát az a ló, amely lovasa jelzéseire együttműködően, a lovas szándékainak megfelelően, ellenállás nélkül reagál. Átengedő az a ló, amely mozgását lovasa akaratának megfelelően - átmenet esetleges közbeiktatásával - bármikor, bármely irányban, bármilyen jármódban és iramban megkezdi, vagy folytatja. Átengedő az a ló, amely a feladatokat lovasa akaratának megfelelően hajtja végre mindenfajta ellenállás nélkül. Végül: átengedő az a ló, amelyen a segítségek külső szemlélő számára láthatatlan jelekké finomodnak.

Az átengedőség lényege ellenkezik az "izzadságszaggal". Nem lehet megfelelő minőségű átengedőségről beszélni, ha a lovas tudása látványosan "diadalmaskodik" a ló akaratán. Az átengedőség egyszerűséget, harmóniát takar. Az átengedőség partnerséget jelent ló és lovasa között, az alá-fölérendeltség érzete eltűnik. Ló és lovasa egy lesz, közös fizikummá, egységes akarattá válnak.

Az átengedőségnek két feltétele van: az együttműködési szándék és az együttműködési képesség. Az együttműködési szándékot talán nem kell nagyon magyarázni, de annyit meg kell jegyezni, hogy azt a legkönnyebb kézen dolgozva kialakítani. Ezért van az, hogy a klasszikus lókiképzők nem csak az egyes feladatok tanítása során dolgoznak kézen, hanem akkor is, ha a nyeregben végzett munka során gyengül a ló együttműködési szándéka. Ilyenkor azonnal lóról szállnak, a ló és lovas viszonyát „szemtől-szemben rendezik le”: a követő magatartás kialakítását, a lókiképző „ménesvezéri” pozícióját földről alakítják ki. Természetesen ez nyeregből is működik, kőbe vésett szabályok ezen a területen sincsenek, de a probléma megoldása földről egyszerűbb.

A másik feltételként megfogalmazott az együttműködési képesség bizonyos fizikai és értelmi képességet takar. Azt jelenti, hogy a ló ne csak akarja, de képes is legyen lovasa akaratának végrehajtására, azaz elég erős, elég ügyes legyen, hogy saját és lovasa tömegét lovasa elvárásának megfelelően mozgassa, fordítsa, vagy megállítsa (fizikai képesség), valamint megértse lovasát, értse a közös nyelvet (értelmi képesség).

"A helyesen lovagolt ló a szár súlyának megfelelő erőssággel támaszkodik." - a régi mesterek szerint. A nyílt szakmai napon a támaszkodás, a keret, a száronlét, az elengedettség kérdéseit tárgyaljuk és mutatjuk be a western lovaglás és klasszikus idomítás formájában talán különböző, de tartalmában szinte teljesen megegyező megközelítésével. Vendégeim Dörnyei József, Pollák Tamás, Szalontai Virág és Szilágyi Rita lesznek.

Dörnyei Józsefet azért hívtam meg, mert mindamellett, hogy kiváló lovasember, egyedül tőle láttam, a leggyorsabb iskolajármódot a carriere-t! A carriere a vágtához hasonló, kétütemű jármód. A carriere gyorsabb mint a vágta. Ábrázolását mindenki ismeri, a ló elülső két lába előre, a hátulsó két lába hátrafelé mutat. Dödét arra kértem, hogy a nyílt napon mutassa meg nekünk élőben.

A program kezdő időpotja: 2015. február 7., 15:00 óra

Helyszín: Kajászó-Szentpéterpuszta Lovarda

Program:

15:00 Száronlét és elengedettség (Elméleti előadás: Gőblyös István)

15:40 Szilágyi Rita (reining)

16:00 Szalontai Virág (western pleasure)

16:20 Pollák Tamás (trail)

16:40 Gőblyös István :)

17:00 Dörnyei József

Belépési díj: 1.500 forint

"A hagyományos lovasoktatás sokszor dogmatikus, mindent fekete-fehér kérdésre egyszerűsít le: "Mindig így kell csinálni és soha nem úgy"! Ennek a hagyománynak a gyökerei a katonai kiképzésre vezethetők vissza. A katonaságnál ugyanis nagyszámú lovat és lovast kellett egységesen és viszonylag alacsony szinten hadrafoghatóvá tenni. A valóság viszont az, hogy a lovak igen különbözőek, ugyan úgy ahogyan a szürkének igen sokfajta árnyalata van. A lovak nem olvasnak lovas tankönyveket. Ezért sokszor nem úgy viselkednek, mint ahogyan azt azok leírják. Ezért a régi mesterek azt mondják, hogy minden lóhoz külön-külön kell tankönyvet írni.

Ezért fontos, hogy a lovas mindenfajta előfeltevés nélkül kísérletezzen és hagyja, hogy a ló megmutassa a kiképzés helyes útját. Vesztenivaló nincs, a lovast csak saját megrögzöttsége akadályozhatja. A ló az ülés és a segítségek, valamint a feladatok legkisebb változtatására reagálni fog - kicsit jobbá, vagy kicsit rosszabbá válik. Ha rosszabb lesz, az sem tragédia, hiszen az ismételt változtatásoknak nincs akadálya.

Sok lovasból hiányzik a játékosság, hiányzik a szándék, hogy minden alkalommal tanuljon valamit lovától. Sok lovas annyira el van foglalva lova tanításával, hogy megfeledkezik arról, hogy saját maga is tanulhat. Sok lovas annyira retteg attól, hogy valami rosszat tesz, hogy elveszti kísérletezőkedvét. De aki nem kísérletezik, aki nem vét hibát, az nem is tanul.

A magam részéről az edzéseket egy bizonyos kérdéskör mentén szeretem megközelíteni. Szeretném mélységében megérteni az okokat és a kiképzési elveket. Az a célom, hogy lovammal egyre közelebb kerüljünk egymáshoz, egyre jobban és jobban megértsük egymást. Ellenkező esetben a lovaglás nem kielégítő számomra. A ló és lovas egymást tanítják. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kiképző nincs külső nyomás alatt, kizárólag a saját munkatempójának megfelelően dolgozhat. Felszínes előrehaladást ugyan el lehet érni a dolgok lényegi megértése nélkül is, de ha a lovas játékos és kísérletező, akkor hosszú távon messzebbre fog jutni."

Dr. Thomas Ritter

Statisztikát olvasni unalmas dolog. Mégsem tudom megkerülni, hiszen az év vége a számvetés ideje is.

182 szakcikk, 19.480 lájk (dec. 28., 20.00 óra) a 2014-es "termés". Az olvasók hozzávetőleg két százaléka lájkol, ez közel egymillió (1.000.000) cikkolvasást jelent! Becs' szóra büszke vagyok!

És továbbra is elkötelezett a nemzeti lovaskultúránk ápolására, megújítására. Rögtön hozzáteszem, hogy minden egyes cikkolvasó (hozzászóló, lájkoló, a bejegyzéseket saját falán megosztó, vagy csak az egyes cikkeket magában latolgató) ugyanezt teszi. Egy közösség vagyunk - leginkább ezt, a közösség élményét, a tenniakarást, a lovaskultúra közös művelését köszönöm mindenkinek.

Itt szeretném megköszönni a nyílt napokon való, nagyszámú részvételeteket és az egyes alkalmakkor résztvevő lovasok segítségét is: Fábri Nórának, Bóta Andrásnak, Gulyás Eszternek, Koltai Pollynak, Lezsák Leventének, Nyárasdi Mariannának, Pénzes Gábornak, Szirtes Bencének, Tászler Melindának.

Az előző cikkekben (ide, ide és ide kattintva találhatod) határozottan állást foglaltam amellett, hogy általában nem tanácsos kikötőszárakat használni. A cikksorozat azonban nem lenne teljes ha a szakirodalom és igen komoly lovas szakemberek ellentétes véleményét ne mutatnám be a teljesség igénye nélkül.

A kérdés vizsgálata során nem lehet megkerülni a Bécsi Spanyoliskola gyakorlatát. Ők legalább a XIX. század végétől használják a kikötőszárakat, mint ahogyan azt az alábbi kép is mutatja.

A pilárok közt lévő ló kétségtelenül kikötőszárakkal dolgozik. Érdekes, hogy nem csak fix kikötőszárakat használtak, hanem például a festmény közepén látható, kézen dolgozó Johann Meixner csúszó kikötőszárakat is használt:

Johann Meixner: levade

A festményen látható kikötési módszertől eltérő a bécsiek mai gyakorlata, manapság jóval lejjebb, a nyereg alső részével egy magasságban kötik ki lovaikat:

Itt kell megemlíteni gróf Erdődy Pálffy Zsigmond, A lovaglás vezérfonala című könyvében megfogalmazott álláspontját, miszerint: "Távol állok attól mintha a magas lovasművészet egyedüli intézményének - a bécsi spanyoliskolának - kiváló teljesítményét felülbírálni akarnám, de meg kell jegyeznem, hogy a fiatal lovak melyeket ott egy fél éven át futószáron láthattam, nézetem szerint szintén túl rövidre voltak kikötve és a kikötőszárakat nem a kéz, hanem a lovas térdmagasságában erősítették a hevederhez. Ennek ésszerű megindoklására a mai napig nem találtam megfelelő magyarázatot."

A kikötés gyakorlatával ellentétes szemléletnek hat, hogy a hosszú száron végzett munka során a bécsiek nem használnak kikötőszárakat, azaz az egyik fajta kézen végzett munka során megkerülhetetlennek tartják a kikötőszárakat, a másiknál viszont sohasem használják:

Munka hosszú száron a bécsi spanyoliskolában

Dr. Reiner Klimke is javasolja futószárazáshoz a kikötőszárak használatát. De ő nem használja a futószárazást a ló komolyabb kiképzésére, azt csak a fiatal ló nyereg alá szoktatásához, a ló bemelegítéséhez, mozgásának megfigyeléséhez és az "istállógőz" lehűtéséhez ajánlja: "Én sem vagyok híve annak, hogy a lovat hosszas futószárazással kifárasszák és fényüktől megfosszák." Éppen ezért természetes Klimkénél a kikötőszárak használata. Olyannyira, hogy ő nem riad vissza a ló fejének lefelé történő kikötésétől sem:

 Ábra Klimke, A fiatal ló kiképzése című könyvéből

A belső kikötőszárat Klimke néhány jukkal rövidebbre javasolja csatolni a futószárazás során. Nem egyezik ezzel Dallos Gyula gyakorlata. Annak idején a Nemzeti Lovardában mi mindig egyformán kötöttük ki a lovakat. Alistai Máttyus Nepomuk János a Nemzeti Lovag című könyvében "közbenső" álláspontot foglal el, az egyforma kikötéstől csak fokozatos előrehaladással javasolja elérni az asszimetrikus kikötést: "Ha engedelmessége annyia megnyerődött, hogy tanítója akarata szerént a karikát rendes mozdulással kijárja, az embert pedig mind a két oldalról magához közelíteti, akkor a visczánszárakat is kikötni kell úgy, hogy azokat a ló gyengéden érezni tanulja a nélkül, hogy feje oldalaslag helyeztessék. E szárakat eleinte egyenlő hosszan és napról napra többet rövidítve kikötvén éreztetjük, melyek közül a belsőt (ha a lónak bátor előremenését tapasztaljuk) rövidebbre csatoljuk, hogy a karikába járól ló testével befelé hajolván belső részeiben tudniillik összeszoríttatván a külhátsólábával jól előre maga alá lépjen."

Klimke továbbá gumis kikötőszárat ajánl. Ezt gróf Erdődy Pálffy Zsigmond a már fent jelzett könyvében teljesen elutasítja! "A rugalmasság elérése céljából gumival, vagy spirálrugóval ellátott kikötőszár teljesen rossz, egyrészt mert nem enged a szükséges mértékben, másrészt mert akkor is húzólag hat, amikor engednie kellene. Jó ülés által támogatott kéz és a rendes kikötőszár határozott ellenállásának kifejtésére a ruganyos szár természetszerűleg sohasem képes.

Ugyanebben a könyvben a szerző, mint Joszipovich Zsigmond egyik legismertebb tanítványa kifejti a kikötőszárak használatának problémáját is. A kikötőszárakkal egyrészről nem lehet helyesen meghajlítani a lovakat, asszimetrikus kikötés esetén a hajlítás mértékét nem lehet változtatni, másrészről nem lehet helyes támaszkodást elérni, mert a különböző jármódokhoz, a különböző iramokhoz különböző nyakhosszak tartoznak, amit a fix hosszúságú kikötőszárak nem tudnak kellő módon biztosítani. Gróf Erdődi Pálffy Zsigmond ezért optimálisnak a kettős futószárat tekinti kikötőszárak használata nélkül: "[A kettős futószár] a futószárazás legcélszerűbb módja, mert hatása elméletileg legjobban megközelíti a lovas szárvezetését és a kikötőszárakat is feleslegessé teszi."

Adott kikötéshez tehát egy bizonyos körív (hajlítottság) és egy bizonyos iram tartozik. Ez lehet megfelelő a lónak, de ha az ív, vagy az iram változik, a kikötőszárakon állítani kell. Ezért gondolom azt, hogy alapesetben inkább tartózkodni kell a lovak kikötésétől, a lovak futószáron történő képzése során. Ez persze elmélyültebb kiképzői hozzáállást kíván, de megéri!

Végezetül rögzíteni kell, hogy az osztrák-magyar monarchiában használtak kikötőszárakat, de azokat hosszúra csatolták. A napjainkban használt, rövidebbre csatolt kikötést csak az újoncok képzése során végzett futószárazáshoz alkalmazták.

A napokban tett bejegyzésemiben (ide és ide kattintva találhatóak) sommásan fejeztem ki véleményemet: Nem kell! És mint minden sommás kijelentés persze nem fedi, nem fedheti a teljes igazságot. Mindezzel együtt az alaphelyzetre igaz. Alapesetben nem kell kikötőszárat használni, de minden helyzet más és más, mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy az adott helyzetben el kell-e térnie az általános szabálytól, vagy sem. A lókiképzésben irányelvek vannak, kőbevésett szabályok nincsenek.

Mindenek előtt azonban azt kell megjegyezni, hogy a futószárazáshoz évszázadok óta minden szakember kapicánt használ! Zablakarikába csatolt futószárral (bármilyen flik-flakkosan történjeni is az) nem lehet minőségi munkát végezni! Az elődök gyakorlatát vizsgálva az alábbiakat lehet megállapítani:

Pluvinel nem használt kikötőszárakat a futószárazáshoz.

Pluvinel: futószárazás pilárral

Pluvinel: fiatal ló futószárazása

Pluvinel: képzett ló futószárazása

Pluvinel pilárok között sem használt kikötőszárakat.

Pluvinel: munka pilárok között

Willam Cavendish nem használt kikötőszárakat.

William Cavendish: futószárazás pilárral

Guérinière nem használt kikötőszárakat pilárok között. (Futószárazásra, egy pilárral való munkára nem találtam adatot.)

Guérinière könyvének illusztrációja

De, hogy napjainkhoz közelebbi példát hozzak, Nuno Oliveira nem használt kikötőszárakat.

Nuno Oliveira: munka pilárok között

De kortás lovasmesterek közül nem használ kikötőszárat sem Filippe Karl, sem Bent Branderup.

Philippe Karl futószáraz, kikötőszár nélkül

Bent Branderup futószáraz, kikötőszár nélkül

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy nem kell kikötőszár a futószárazáshoz! Bizonyos megfontolások (!) alapján, bizionyos szituációkban persze felmerülhet a kikötőszárak használatának szükségessége. De a ragaszkodás a kikötőszárak használatához, hovatovább a kikötőszárak nélküli futószáras munka megbélyegzése tévedés, a szakmai ismeretek hiányát, az elődök és a legnagyobb kortárs mesterek munkájának nem ismerését jelenti.

Olyan szerencsés vagyok, hogy három szakág magyar bajnokságot nyerő lovain ülhettem, versenyezhettem. Díjlovaglásban a legtöbb magyar bajnokságot nyerő lóval Bordallal igen sokat versenyezhettem. A military bajnok lovakat csak lovagolhattam, azokkal nem versenyeztem. Soós Attila lovára, Zsizsikre ugyan csak egészen idős korában ülhettem fel, de Tuska Pál bajnok lovát Gábrist "fénykorában" próbálhattam, Kajzinger Balázs bajnok lovaira Nimfára és Sovánkára pedig nem csak ráülhettem, hanem Balázs néhányszor véleményemet is kikérte képzésük során. Ülhettem Somlay Tamás bajnok lován, Fernandón is (Bordal féltestvére volt), de - azt hiszem - a legérdekesebb találkozásom Ákos Ajtony lovával, Bálvánnyal esett meg.

Bálvány 1980-ban és 1981-ben lett a díjugratás magyar bajnoka. Talán egy, vagy két évvel később kért meg Ákos Ajtony egy Budapest Bajnokság alkalmával, a Nemzeti Lovardában, hogy díjlovaglásban versenyezzek lovával. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért és maga az esetet is furcsának mondható így utólag is, hiszen Ákos Ajtony honvédos volt, én meg a Budapesti Lovas Klubban versenyeztem, nem is voltunk ugyan az a korosztály, no meg a ló díjlovaglásban való versenyeztetése is hirtelen ötlet volt, legalábbis ahogyan emlékszem. A verseny előtt napon ülhettem fel Bálványra, hogy kissé összeszokjunk. Közép osztályban indultam vele (ügetés oldaljárás, ellenvágta, ugrásváltás), de mindez nem volt különös gond, hiszen természetes volt az ugrólovak minőségi idomítása. Ezeket a feldatokat minden komolyabb ugrólovas képes volt végrehajtani lovával. Fernandó is, de Stelzer Viktor, Hevesy Barnabás lovai is és a teljes magyar élvonal szinte minden tagja, és mi díjlovasok is úgy gondoltuk, hogy a jólképzett ugróló a díjlovas nehézosztály aljáig kell, hogy kiképezve legyen. Olyannyira, hogy Frank Elemér abban az évben, amikor díjugratásban magyar bajnok lett, díjlovaglásban is champion volt!

A Zabla és Kengyel az alábbi adoma rögzítésével kívánja szeretetteljes tiszteletét kifejezni és emléket állítani a napokban elhunyt LOVASEMBERNEK. A lovasember kifejezést használom, bár Ferdinándy Géza, a magyar katonai hagyományoknak megfelelően, nem csak lovasként, hanem öttusázóként és párbajtőr vívóként is versenyzett. Sőt a magyar sporttörténetben egyedülálló módon mindhárom sportágban a válogatottságig vitte. Szóval lovasembernek nevezem, mert mi lovasok jól tudjuk, hogy a Jóisten kétfajta embert teremtett, a lovasembereket és a többieket, Ferdinády Géza, Géza bácsi, pedig lovasember volt, mégpedig a szó legkiválóbb értelmében.

Géza bácsi azonban nem csak lovas volt, hanem lovasedző is. És, mint lovasedző, emlékeim szerint, a második leghangosabb. Köztudomású ugyanis, hogy a lovasedzők egyik jellemzője a nagy hangerő. Ez szükséges feltétele a szakmának. Esőben, szélben, sokszor akár 20-30 méterről kommunikálni az amúgy is magával, illetve lovával elfoglalt lovassal nem egyszerű dolog. Nagyon nagy hangerő kell hozzá. És hát Géza bácsi a második leghangosabb volt a hangosok között. Azért csak a második leghangosabb, mert Víg Ferenc volt a leghangosabb. Víg Ferkó, ahogyan mindenki szólította, a dózsás öttusásoknak volt az edzője. Minden áldott nap ott állt a Nemzeti Lovardában a nagypályára vezető kapu sorompója mellett, ami nincs messze a temetőfaltól. Víg Ferkónak olyan hangereje volt, hogy ha a dózsás osztály a vágtapálya másik végén, a Kerepesi útnál, a benzinkútnál járt, akkor is könnyedén adott vezényszót.

Géza bács tehát a második leghangosabb edző volt, hangereje, mint a hajókürt. A történethez még az is hozzá tartozik, hogy az idősödő szakember heti rendszerességgel járt ki a Fény utcai piacra, aktuális bevásárlását elintézendő. Egy alkalommal előrehajolva vizsgálgatott egy pultot, amikor egy úriembernek nem nevezhető alak elkezdett kotorászni a farzsebében. Géza bácsi, aki egyébként igen stramm, jó kiállású ember volt, felegyenesedett, megfordult, ezzel az arca kb. arasznyira került a másik, meglepett arctól és teljes erőből csak annyit mondott: EMBER!!! A hangerő olyan letaglózó volt, hogy barátunk hanyatt beleverte magát a szemben lévő zöldségespultba. Még a végén Géza bácsinak kellett magyarázni a segítségül siető "tesóknak", hogy egy ujjal sem nyúlt hozzá a zsebeshez.

Tegnap sommás választ adtam: nem kell. (A bejegyzést ide kattintva találod.) A válasz annyira igaz, amennyire a sommás állítások igazak. Általában igaz, általában nem kell a futószárazáshoz kikötőszár. A jól képzett lónál nem kell. Ha minőségi munkát kíván végezni a kiképző, akkor sem kell. De elképzelhetőek kivételek. Ám a kivételek kivételek és nem az a főszabály. Viszont azt is le kell szögezni, hogy a lovaglásban, a lókiképzésben nincsenek kőbe vésett szabályok, a lókiképző feladata az, hogy ilyen, vagy olyan indok (!) esetén eltérjen a főszabálytól.

Ezzel együtt tisztelem az ellenkező álláspontot is. Mindenki képezze úgy a lovát ahogyan azt szakmai álláspontja és szíve diktálja. A napokban minden esetre írnék egy hosszabb bejegyzést a pro és kontra érvekről. Ide pedig előzetesként liknkelek két videót az igazán magas színvonalú futószárazásról:

Nem kell!

Az egységes és magas színvonalú szakszöveg elengedhetetlen feltétele bármilyen szakma magas színvonalú művelésének. Az összetett fogalmak tömör kifejezhetőségének hiánya ugyanis akadályozza az egyes fogalmak megértését, a gondolatok átadását, átvételét.

Az alábbi, enciklopédia jellegű fogalomtárral a magyar lovas szaknyelv magas színvonalon való művelését szeretném elősegíteni, a fogalmak időről-időre való töltögetésével, gyűjtögetésével. Ha bárkinek valamilyen fogalommal kapcsolatban kérdése van, kérem jelezze! Az egyes fogalmakhoz megpróbálom azok idegen nyelvű megfelelőit is csatolni, amiben szintén segítségeteket kérem! A fogalomtárban az egyes fogalmakat nem csak a fogalomtár le- és föllapozásával tudjátok megkeresni, hanem használjátok a blog jobb felső részén elhelyezkedő keresés funkciót is!

Itt kell megemlékeznem Radnai Imrének, a XX. század második felében a magyar lovas szaknyelv fenntartása és művelése terén kifejtett erőfeszítéseiről.

A Zabla és Kengyel blogbejegyzéseiben jelen fogalomtárra mutató likkekkel próbálom az egyes cikkek könnyebb érthetőségét elérni.

FOGALOMTÁR

Akadémista stílus: Magas lovas képzettséget igénylő lovaglás, amely nem csak a három alapjármódot, hanem az egyes jármódok iskolaváltozatait (iskolaállj, iskolalépés, piaffe, passage, iskolavágta, redopp, terre-a-terre, carriere) is használja.

Brida ülés: A brida ülés viszonylag lassabb iramú lovaglás sajátja. A brida ülésű harcos taktikája a nagy találati pontosságra, vagy a nagy találati erőre alapult, ezért a brida üléshez szúró fegyverek társultak. A brida üléshez viszonylag hosszabb kengyelcsatolás tartozik, a kengyel nincs feltétlenül a lovas súlypontja alatt, a lovas nem használ könnyített ülést.

Campagne lovaglás: A campagne lovaglás célja a ló teljes kiképzését megvalósító magasiskola előkészítése. A kiképző a campagne lovaglás során alakítja ki a ló lendületes mozgását először két patanyomon, majd hosszhajlításokkal.

Carré (négyzet): A lovas nem körön lovagol, hanem egy négyzet képzeletbeli oldalai mentén halad. A sarkokon negyedperdüléssel fordul a következő oldalra. A carrét minden jármódban végre lehet hajtani: lépésben, ügetésben és vágtában is. Ha ügetésben történik, akkor a negyedperdülést pieffe-ban hajtják végre. A négyzet oldalai minél rövidebbek, annál nehezebb a feladat. Vágtában a nehézséget azzal is lehet fokozni, hogy meghatározzák a negyedperdülések közötti vágtaugrások számát. A carré a ló precíz vezethetőségét, a jármód iskolázottságát mutatja. Az előrelovaglás váltakozik a ló végletes lerövidítésével, az egyenesség igénye pedig a több patanyomon való lovaglással. A carré szinte minden kihívást tartalmaz, amivel a lókiképzés során találkozni lehet.

Délceglépés: Az iskolalépést jelenti. Akkor használjuk, ha a mar megemelkedését, a vállak megkönnyülését és ennek eredményeként a lábtövek enyhe, de határozottan magasabbra való emelését akarjuk hangsúlyozni az iskolalépés során. A délceglépés a passage "testvére".

Falkade: Határozott vágta-állj átmenet. Az átmenetben a hátulsó lábak szinte egyszerre érnek talajra és megállnak, a ló hátulsó lábaival “leszúr”, míg elülső lábai együtt felemelkednek. A vágta rövid levade-hoz, vagy pesade-hoz hasonló mozdulattal ér véget.

Farat be típusú feladatok: Farat be típusú feladatról beszélünk, ha a hajlítás szerinti külső hátulsó láb a két elülső közé, vagy a belső elülső láb felé lép. Ilyen feladat a farat be, farat ki, oldaljárás és a hátulja körüli fordulat, azaz a perdülés.

Földről történő munka (groundwork, Bodenarbeit): A hosszabb és rövidebb száron végzett futószárazás és a vezetőszáron vagy kézen történő munka összefoglaló neve.

Gineta ülés: A nagysebességű könnyűlovasság ülése. Viszonylag rövid kengyelcsatolást alkalmaz azért, hogy a lovas könnyített ülés használatára is képes legyen. Helyes ülés esetén a kengyel mindig a lovas súlypontja alatt van. Napjainkban a díjlovaglásban és díjugratásban gineta ülést használnak. Régen a nehézlovasság, a gineta üléstől eltérő brida ülést használt.

Hátból járás: A ló a járása során periodikusan megfeszíti és ellazítja hátizmait. Ennek a természetes mechanizmusnak két ellentettje van: a hát nélkül való járás (a ló nem, vagy nem kellő mértékben feszíti meg hátizmait a mozgás kellő pillanatában, pl. elfáradt) és a combból járás (a ló nem lazítja el hátizmait a mozgás kellő pillanatában). A hátból járás nem csak természetes, hanem a lovas számára kényelmes ülést biztosító állapot. A hát nélkül, vagy combból járás hosszabb távon nem csak a ló, hanem a lovas egészségét is rombolja.

Hajlított-egyenes helyzet (bent-straight position, gebogen-gerade Richtung): A hajlítottság kifejezés a ló gerincoszlopára vonatkozik. Ettől függelten az egyenesség, ami a kétpatanyomon való mozgást fejezi ki. Az egyenesség ellentettjei a ferdeség és a három patanyomon való mozgás. Mindezért a ló hajlításban is tud egyenesen mozogni. Legegyszerűbb példa erre az íven való mozgás, aholis a ló gerincoszlopa hajlított, de két patanyomon jár. A lókiképzők a ló összeszedése során használják a hajlított-egyenes helyzetet, ami a vállat be és farat be helyzetek "közötti" pozíció.

Idomítási skálák: A lókiképzés gyakorlati eszközei. Az idomítási skálák elvi útmutatást adnak a lókiképzés menetére, a ló idomítottságának meghatározására. Az idomítási skálák logikája az, hogy a kiképzés bizonyos lépcsőzetesség szerint halad, az egyes lépcsőfokokra, csak az előző lépcsőfok teljesülése esetén lehet továbblépni. Az egyes idomítási skálákat a következő címszavaknál lehet megtalálni:Josipovich idomítási skálája, klasszikus idomítási skála, magyar idomítási skálanémet idomítási skála. 

Iskolaállj (schoolhalt): Az iskolafelvétel eredmnye. Álló helyzetben végrehajtott feladat, amelynek során a ló iskolaegyensúlyba kerül, fara határozottan lesüllyed, a mar enyhén emelkedik. Lehet vállat be és farat be helyzetben is végrehajtani. Lehet oldalirányú hajlítással és egyense gerinccel is végrehajtani. Ha oldalirányú hajlítással kerül végrehajtásra, a belső láb felemelkedhet, de ez nem szükséges feltétele a feladatnak. A levade előfeladata.

Iskolajármódok: Iskolalépés, piaffe, passage, iskolavágta, redopp, terre-a-terre, carriere

Josipovich idomítási skálája: 1. Elengedettség, 2. Egyenesség, 3. Egyensúly, 4. Öntartás

Klasszikus idomítási skála: 1. Oldalirányú hajlíthatóság, 2. Nyak mélyen előre, 3. Hátulsó láb hosszan előre, 4. Belső hátulsó láb súlypont felé lovaglása (vállat be), 5. Külső hátulsó láb súlypont felé lovaglása (farat be), 6. A két hátulsó láb egyidejű súlypont felé lovaglása (összeszedettség)

Magyar idomítási skála: 1. Lazítottság állapota, 2. Részleges elengedettség, 3. Fokozott elengedettség, 4. Teljes elengedettség

Német idomítási skála: 1. Ütem, 2. Elengedettség, 3. Támaszkodás, 4. Lendület, 5. Egyenesre állítottság, 6. Összeszedettség

Passade: Egyenes vonalú vágta után félperdülés, amit azonnal ugrásváltás követ, majd az eredeti, egyenes vonalon visszavágtázik a lovas. Folyamatosan, többször is végrehajtják egymás után, a lovas tulajdonképpen két pont között oda-vissza lovagol, a fordulatokban félperdülést hajt végre, amit ugrásváltással fejez be. A perdülést redoppban is végre lehet hajtani. A feladat nem keverendő össze a pesade-dal!

Repulon: Perdülés a ló eleje körül. Redoppban is végrehajtható.

Repulon passade: A passade félperdülése repulonban, azaz a ló eleje körül kerül végrehajtásra.

Sarabande: Redoppban, vagy terre a terre-ben végrehajtott feladat. A lovas kereszt alakot lovagol. Előrelovaglással kezdődik, majd a kereszt középső részénél teljes oldalazásba (nem féloldalazásba) kezd, majd ugyan azon a vonalon visszafelé is oldalaz, sőt tovább folytatja az oldalazást a kereszt másik irányába, majd visszaoldalaz az oldalazás kezdő pontjához. Ezután előre lovagol, majd a jármódot tartva (redopp, terre a terre) visszahátrál a feladat kiinduló pontjára.

Száronlét: A ló akkor van száron, ha a lovas által meghatározott keretet elfogadja, azt puhán kitölti. A keretet sokféleképpen lehet meghatározni. A keret elfogadása a ló engedelmességét, együttműködő készségét jelenti. A száronlét és a támaszkodás nem azonos fogalom. A támaszkodás kapcsolatot jelent a ló szája és a lovas keze között. A száronléthez nem feltétlenül szükséges a támaszkodás, mert a száronlét a keret elfogadását jelenti.

Vállat be típusú feladatok: Vállat be típusú feladatról beszélünk, ha a hajlítás szerinti belső hátulsó láb a két elülső közé, vagy a külső elülső láb felé lép. Ilyen feladat a vállat be, a csizmára való engedés (van aki a feladatot egyenes lóval hajtja végre), és az eleje körüli fordulat.

Farat ki, kézen, vágtában

"Vágtában - sokkal inkább mint ügetésben - a külső hátulsó lábat befolyás alatt kell tartani. A külső hátulsó láb tevékenysége határozza meg a lendületességet és a vágtaugrások kerekségét. A lendület és a kerekség a helyes összeszedett vágta meghatározói. Megszűnésük esetén farat be feladattal lehet ezeket leggyorsabban visszaállítani. A farat be, ami egyszerűen következik a ló hajlítot-egyenes helyzetben való lovaglásból, az egyetlen mód arra, hogy ki lehessen alakítani az előrehajtó és felvevő segítségek összhangban való alkalmazását, a magas fokú összeszedettség elérését." (Gustav Steinbrecht, 1884.)

A gondolatra dr. Thomas Ritter hívta fel a figyelmet.

Az elmúlt hétvégén készültek az alábbi szépnek, viccesnek, vagy különösnek nevezhető fotók is. A képszámra hivatkozva címeket kérünk! A hétvégi eseményhez kapcsolódó előző bejegyzéseket ide, ide és ide kattintva találjátok.

1. kép

2. kép

3. kép

4. kép

5. kép

6. kép

7. kép

8. kép

A hétvégi nyílt nap szakmai témája a futószárazás, valamint a kézen történő munka volt. A kérdéskör elméleti részét Zazie-val mutattam be, Szirtes Bence és Bóta András bemutatója után pedig Zita következtett. Bence és András munkájáról készült képeket ide és ide kattintva találjátok. Zazie-ról és Zitáról Mráz Edina készített fotókat:

Farat be futószáron lépésben

Oldaljárás ügetésben

Száronlét ügetésben (Deák Kornélia fotója)

Összeszedett vágta kézen

Összeszedett vágta kézen

Ellenvágta kézen

Levade

A hétvégi nyílt nap szakmai témája a futószárazás, valamint a kézen történő munka volt. A kérdéskör elméleti áttekintése után Szirtes Bence Zénó nevű lovával kezdte a gyakorlati részt. Bence munkájáról készült képeket ide kattintva találjátok. Másodjára Bóta András következtt, ő is igazi mestere a lókiképzésnek. Mráz Edina fotói:

Bóta András és Kadocsa

Iskolaállj futószáron

Farat be iskolalépéssel

Perdülés lépésben

A hétvégi nyílt nap szakmai témája a futószárazás, valamint a kézen történő munka volt. A kérdéskör elméleti áttekintése után Szirtes Bence Zénó nevű lovával kezdte a gyakorlati részt. Nem vitás, hogy Bence mestere a lókiképzésnek, amit Mráz Edina alábbi képriportja tükröz:

Vállat be tökéletes hosszhajlítással

Lépés perdülés

Iskolavágta kiváló feligazítottsággal, iskolaegyensúlyban