Nemzeti lovaskultúránk megérett a megújításra - állítom ezt annak ellenére, hogy a lovasok többsége a kijelentés egyik felét sem ismeri el: nem fogadják el, hogy van a nemzetközi lovaskultúrától eltérő magyar lovaskultúra, illetve nem értenek egyet azzal, hogy a jelenlegi helyzeten változtatni kell.

Létezik-e olyan fogalom, hogy magyar lovaskultúra, van-e a nemzetközi sajátságoktól eltérő, jellegzetesen magyar megközelítése a lókiképzésnek? A válasz nem egyszerű, mert, ha őszintén akarunk válaszolni akkor azt kell kijelenteni, hogy volt, de jelenleg nincs.

Volt, hiszen napjaink lovassportjának arculatát alapvetően határozták meg a magyar szakemberek, a lókiképzés speciális magyar megközelítése. A díjlovaglás német-holland dominanciáját a németeknél a Gustav Steinbrecht jegyzeteit könyvbe rendező Hans von Heydebreck-Josipovich Zsigmond páros, a hollandoknál a Josipovich tanítvány Hazslinszky-Krull Géza alapozta meg. A military brit elsődlegességét Endrődy Ágoston szakmai munkája biztosítja mind a mai napig. A díjugratás modern felfogását Némethy Bertalannak lehet köszönni. Ha csak egyetlen szakágban nyújtott volna kiemelkedőt magyar szakember, akkor azt lehetne gondolni, hogy az véletlen, vagy a különlegesen tehetséges személy, esetleg a szerencsés csillagállás okozta, de hogy mindegyikben?

Volt, és ez talán legélesebben az 1928-as amsterdami olimpián tűnt ki, amikor a magyar díjlovas csapat - végeredményben elvi okok miatt - a helyszínen (!) lépett vissza a részvételtől, annak ellenére, hogy Keméry (Kemprer) Pált és lovát egyes szakértők a legjobb párosnak tartották, de Németh Dezső, a magyar csapat másik tagjának megítélése sem maradt el sokkal Keméryétől. Az eset kapcsán a magyar lovaskultúra képviselői a nemzetközi megközelítéstől eltérő álláspontot négy kérdéskörben fogalmazták meg:

1. Nem fogadták el a minden egyes ugrásra történő ugrásváltás versenyprogramban való szerepeltetését, azt baucherizmusnak tartották (“Az egyszeri, sőt a többszöri ugrásváltások is megtartják a jármód (vágta) jellegét, a minden ugrásra végzett ugrásváltás azonban mesterkélt, külön jármód, nem természetes - tehát tulajdonképpen nem való az igazi lovaglásművészet keretébe.” /Keméry Pál/, “Mindenekelőtt arra akarok rámutatni, hogy az egy ütemre történő ugrásváltás követelése ellen úgy szóban, mint írásban én is ismételten állást foglaltam...a minden vágtaugrásra történő ugrásváltás tisztán mutatvány, amely sem gyakorlati, sem speciális kiképzési értéket nem jelent.” /Josipovich Zsigmond/),

2. Ellenezték a négy szárral történő lovaglást, a kizárólag feszítőzablán történő lovaglást gondolták helyesnek (“Ha a külföldi olimpiádokon nem akarnak vagy nem tudnak csak kantárszáron vezetni, ez nem elég ok, hogy mi is elejtsük eme klasszikus szokást.” /Burián Mihály/),

3. Ellenezték a két kézzel történő lovaglást, azt a hibák és nehézségek elfedésére valónak találták,

4. Ellenezték a díjlovas programok időre való lovaglását.

Volt, mert a szakírásokból világosan kiderül, hogy a magyar lovaskultúra a nemzetközi lovaskultúrával szemben, még a XX. század ötvenes éveiben is tartotta akadémista jellegét: a lépés, az ügetés és a vágta mellet azok iskolajármódjait is lovagolták, azt a lókiképzés természetes, hagyományos és megkerülhetetlen részének tekintették.

Volt, mert a könnyed száronlét megkövetelése tipikusan magyar elvárása a lókiképzésnek. A magyar megközelítésben a helyes száronlét során a támaszkodás mértéke a szárak súlyával kell, hogy megegyezzen, amit mi, mindannyian ismerünk az idősebb generáció szájhagyományából, amivel egyöntetűen találkozunk minden magyar lovasnál a XX. század első felében és amivel sehol nem találkozhatunk napjaink veresenysportjában.

Összefoglalva, igenis van magyar lovaglási, lókiképzési stílus, amit az akadémista stílus, (régies nevén iskolalovas stílus) praktikusan könnyed változataként lehet azonosítani. Pontosabban volt, de jelenleg nincs

Nincs, mert a magyar akadémista kultúra feledésbe merült, a XX. század hetvenes, nyolcvanas éveiben, nincs, mert az évszázados, évezredes lovaskultúra, a mesterről-mesterre elv feladásával együtt megszakadt.

Nincs, mert 1981-óta a magyar lovaskultúra nem tudott díjlovas csapatot kiállítani komoly világversenyre (európabajnokság, olimpia, stb.)! És nem csaphatjuk be magunkat: Dallos Gyula nemzetközi sikerei egy kiváló sportoló egyéni teljesítményét jelentik, de nem a lovaskultúra állapotát.

Szomorú, hogy mindennek ellenére a szaklapokban évek, sőt már évtizedek óta folyamatosan “győzelmi jelentéseket” lehet olvasni (“a fiataloknál már jók vagyunk”, “bőséges a fiatal tehetségeink száma”, “a versenyeken az előző évinél tömegesebb (!) részvételt lehet tapasztalni”, stb., stb.), és még csak próbálkozás sem történik a helyzettel való komoly szembenézésre. A vonatkozó publikációk puszta önámítások, a szakírók úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és ezekre az írásokra senkinek sincs egyetlen szava, egyetlen megjegyzése sem.

A megújulás útja

Lovaskultúránkat nem lehet megújítani külföldön vásárolt lovakkal. A külföldön tenyésztett és külföldön képzett lovak értelemszerűen nem a magyar lovaskultúra részei. Még azzal a gondolattal sem érdemes külföldön kiképzett lovakat vásárolni, hogy azon majd megtanulnak a hazai fiatalok lovagolni. Ezt az elképzelést az elmúlt évtizedek számtalan próbálkozásának sikertelensége kellően cáfolta!

Lovaskultúránkat nem lehet megújítani a tömegesítéssel, a kultúra színvonala szempontjából szinte teljesen mindegy hányan gyakorolják azt. A mennyiség ez esetben sem fog átcsapni minőségbe, a kommunista megközelítés ez esetben sem életszerű.

A megújulást saját hagyományainkhoz való visszatéréssel lehet csak elérni. Elődeink munkáját, szakismeretét kutatni kell. Ez nem egyszerű, hiszen írásaik, lovasábrázolásaik csak korlátozottan állnak rendelkezésre és a gyakorlat teljességét, kultúrájukat a maga egészégében mindezek kifejezni nem tudják. A kutatást ezért a kortárs külföldi lovas mesterek ismereteinek, tudásanyagának bevonásával kell végezni, hogy a források értelmezése lehetséges legyen.

A megújulást a hagyományos kétszintű oktatási rendszer (campagne iskola, magasiskola) ismételt felállításával lehet megvalósítani. Ebben a rendszerben a magasiskola az elméleti képzés és az akadémista lovaskultúra, az elvek rigorózus betartásának, a kultúra ápolásának és fenntartásának helyszíne, a campagne iskola a tömeges ló és lovasképzésre alkalmas lovastanárok képzésének a helye. A lovastanárokat a magasiskolai képzettéggel rendelkező lovas mesterek képzik, így a lovastanárok maguk is akadémista stílusúak: értik, hogy a tömeges lovasképzés során mikor, milyen egyszerűsítést lehet alkalmazni.

Végezetül nagy tisztelettel kell körbevenni az idős generációt, azokat a lovas szakembereket, akik az ötvenes, hatvanas években még látták akadémista gondolkodású elődeinket lovagolni, esetleg rövidebb-hosszabb ideig tanítványaik is lehettek. A sport természetesen a fiataloké, de a tradíciókat az idős nemzedék hordozza.

A lókiképzés évezredes gyakorlatában újat kitalálni nem kell és nem is lehet. Aki azt gondolja, hogy a lovaglás, a lovassport "fejlődik" az önhitt, beképzelt: képtelen arra, hogy saját magában (és lovában) lévő lehetőségeket teljes mértékben kiteljesítse, végeredményben képtelen arra, hogy nemzeti lovaskultúránkat minőségi szinten művelje.

Május 5-én Első Csütörtök: a munkát 18:00-kor kezdjük. Fiónával Enikő fog kézen dolgozni. A munkában láthatjátok a hosszhajlítások (vállat be, farat be, oldaljárás, perdülés) tanításának módszerét, a problémák megoldási lehetőségeit és Fióna gyors fejlődését. Zazie-t lovagolni fogom: félfelvételeket, felvételeket gyakorlok vele. Végül Zita következik, a piaffe ütemességét, ültetettségét és lendületességét fogom reszelni, piaffe-ban fogok vállat be és farat be feladatokat gyakorolni, valamint féllépéseket (piaffe előrehaladással) fogok bemutatni.

Mindenkit szeretettel várok. Belépő: 2.000 Ft.

A képen Fióna, illetve a szőrváltással a tavasz érkezése látható. Fenyvesi Zsófi fotója.

Cikkemimet, írásaimat csak (!) a blogoldalon (nem számítva más megjelenés csatornákat: facebook, újságok, stb.) több mint 500.000 alkalommal olvasták! Ha kérdésed van, elakadtál lovaddal, vagy ha csak igényesen akarsz szakmailag fejlődni, akkor továbbra is olvasd a Zabla és Kengyelt! Keresgélj véletlenszerűen a cikkek között, használd jobb oldalon a keresőt, vagy kattints a cimkefelhő kulcsszavaira! Ha tetszett, akkor légy aktív (kommentelj, lájkolj, ossz meg cikkket), hogy a gondolat másokhoz is eljusson, hogy így Te is részese legyél közös kultúránk művelésének!

Egyszerűen képtelen vagyok felidézni, hogy melyik évben történt, pedig nagyon sokszor eszembe jut. Rekkenő meleg volt, vasárnap, a magyar díjlovagló bajnokság döntője. A bajnokság eredményét akkor még más rendszerben számolták ki: egyszerűen összeadták a három napon, a három versenyszámban kapott pontokat és az lett a bajnok akinek a legtöbb pontot adták a bírók. Három nap, öt bíró, összesen tizenötször 25-35 darab pont, amit az egyes feladatokra és a feladatok végén összevont pontszámokként kaptak a lovasok. Nagyon sok pont, nagyon sok összetevőből. Ezreléknyi esélye van annak, hogy pontegyenlőség alakuljon ki.

Már arra sem emlékszem pontosan, hogy kikkel pontoztam együtt, de az biztos, hogy Vöri (Vörös Laci) is pontozott. (Akkor még ő sem volt kigolyózva a díjlovas bírók közül, pedig vele napjainkban is sokkal erősebb lenne a hazai bírói kar. Szaktudása és gyakorlata a mai bírók szinte mindegyikét felülmúlja.) Úgy emlékszem Mándi Barnabás is pontozott. Valószínűleg felesége volt a negyedik, Prutkay Zoltán pedig az ötödik bíró.

Az első két nap után két lovas állt fej-fej mellett az első helyen: Dallos Gyula és Lovász József. A döntő versenyszámra az E betűhöz osztottak be, pont ahhoz a bírói házikóhoz, ami a képen szemben látszik. A díjlovas bírónak nem egyszerű a feladata. Minősíteni kell minden egyes feladatot úgy, hogy egyben helyes sorrendet is alakítson ki a lovasok között. Azért, hogy a munkámat könnyítsem, rendszeresen úgy jártam el, hogy a rivális lovasok pontszámát nem csak bediktáltam az írnoknak, hanem magamnak is feljegyeztem, ezért amikor a másik esélyes lovas bírálata zajlott, akár több lovas bírálatával, fél, háromnegyed órával később, akkor is feladatról-feladatra tudtam mérlegelni, hogy az összehasonlítandó versenyzők közül melyik volt jobb, melyik gyengébb - így véleményemet nagyon pontosan tudtam pontjaimmal kifejezni. A módszer arra is jó, hogy az utolsó pont meghatározása után azonnal tudjam, hogy nálam melyik lovas kapott több pontot, hiszen csak a pontkülönbségeket kellett számbavenni.

Ezen a napon azonban nem tudtam különbséget tenni. Másodjára talán Gyula következett és programjának befejezése után, bár nem sok idő volt töprengeni, úgy döntöttem, hogy egyenlő pontszámot érdemelnek, teljesítményük egyforma volt. Nem különös, nem sorsszerű? Hiszen végül is ez a döntés lett az oka annak, hogy összesítésben is pontegyenlőség alakult ki: azon a bizonyos napon a magyar bajnoki címet megosztva adták Dallos Gyulának és Lovász Józsefnek...

A ló elengedtetése nem egyszerű feladat. Ráadásul az elengedettség mindig fokozható: ló és lovas testének hajlékonysága (külső elengedettség), de a ló és lovas közti személyes viszony (belső elengedettség) is mindig erősíthető. Mindkettő sok-sok munkát, türelmet, odafigyelést igényel.

A belső elengedettség forrása (mert most erről szeretnék írni) a lovas. Végletes nyugodtság, magabiztosság, következetesség és igazságosság kell, hogy jellemezze. A lóhoz való közeledés során szinte saját egyéniségét, hirtelenségét, önzőségét, indulatosságát, türelmetlenségét kell legyőznie, átalakítania. Az eredmény viszont csodálatos: nem pusztán vezére lesz lovának, hanem kentaurrá válik, lovával egy testté, egy lélekké alakul.

A személyes viszony kialakításának kortárs magyar mestereiről (Hamza Viktóriáról, Tászler Melindáról, a Magyar Lovaskultúra Tiszteletbeli Lovagjáról, Zerinváry Szilárdról, a Magyar Lovaskultúra Tiszteletbeli Lovagjáról) már sokszor megemlékeztem blogbejegyzéseim során, mellettük azonban Török Gyuri gondolkodásmódját, munkáját is csak tisztelettel tudom szemlélni. Kedvenc mondásom tőle: "Amit egy ló felszerelés nélkül nem tud megcsinálni, minden szituációban, az nem igazi tudás." Erre törekszem, erre vágyom én is!

Kedves Bazsi!

A Lovas Nemzet legutóbbi számában - egyébként igen igényes - írásod jelent meg Lovas művészet, lovak a levegőben címmel. Azonban tévedés az az állításod, hogy "Régebben a vágta lábsorrendjét a hatásosság kedvéért sokszor hibásan ábrázolták. Több képen metszeten láthattátok hogy a lovak nyújtott páros lábbal vágtáznak." Nem a hatásosság kedvéért ábrázolták így a lovakat, hanem napjainkra feledésbe merült jármódokat ábrázoltak. Pedig ezek a jármódok még a múlt század ötvenes éveiben, azaz néhány évtizede még a magyar lovaskultúra részét alkották: az ötvenes évek magyar lókiképző szakemberei (mások mellett például Keméry Pál) még világosan írtak ezekről a jármódokról, mint a lókiképzés természetes és megkerülhetetle elemeiről.

A helyes összeszedés hatására a lovak vágtája először négyüteművé, majd kétüteművé válik, miközben a vágta elveszti lebegési fázisát. A négyütemű vágta neve iskolavágta, a kétüteműé redopp és terre a terre. A redopp és a terre a terre a képzett harci lovak jármódja, nemzeti lovaskultúránk jelképe. Lovas elődeinket kivétel nélkül (!) redoppban, illetve terre a terre jármódban ábrázolták. Ez nem a művész túlzása, a valóságtól való elrugaszkodása, hanem az ábrázolt lovas szakmai (katonai) tudásának (és a művész hozzáértésének, helyes megfigyelésének) jelképe.

Thököly Imre	Zrínyi Miklós	Bethlen Gábor

Gondolhatnánk, hogy ezek a jármódok csak évszázadokkal ezelőtt jellemezték a magyar lovaskultúrát, de nem! Az 1937-ban felállított Rákóczi szobor ugyan ezt a jármódot ábrázolja. Felállításakor a közkultúra (az utca embere) még értette a vágta iskolajármódjait és annak jelentőségét.

De a nyújtás során is megváltozik a vágta lábsorrendje.  A lebegési fázis ilyenkor megmarad, de először szintén négyüteművé, majd kétütemúvé válik a vágta. A négyütemű vágta neve verenyvágta, a kétüteműé carriere. A carriere a vágtánál gyorsabb kétütemű jármód. Ábrázolását mindannyian ismerjük: a lebegési fázisban a ló mindkét elülső lába előre, mindkét hátulsó lába hátrafelé mutat. Az ilyen ábrázolás szintén helyes, az a ló végletes képzettségét jelzi!

A kép hun herceget ábrázol carriere jármódban. Lovas elődünk a leggyorsabb iskolajármódot odadobott száron volt képes végrehajtani! Hihetetlen hozzáértésről, sok-sok évi lókiképzésről tanuskodik. A képet mindenki figyelmébe ajánlom, aki komolyan akarja venni hagyományaink őrzését, nemzeti lovaskultúránk ápolását.

Tisztelettel:

István

És a baj hirtelen jön.

Nem szól előre, hogy figyelj, mindjárt itt vagyok!

Ma reggel Németországba indultam Zitával a tréleren és a két gyakornokommal, Enikővel és Misivel. A szomszéd faluba még édesapámat is át akartm vinni, ezért ő is a kocsiban volt. Hogy mi is történt pontosan, azt nem tudom megmondani, utólag úgy gondolom, hogy a futó defektet kapott, megindult oldalra az útmenti árok felé, áthúztuk két kis hídon, majd leszakadt és az árokba szaladt. A műanyag tető lerepült, a futó eldeformálódott. Mikor az egész után feleszméltem, Zita már nem volt a futón, ügetésben kocogott hazafelé. Most úgy látom, hogy sérülés nélkül úszta meg. Mi is...

A fenti kép még indulás előtt készült. Ki gondolt akkor arra, hogy a lovaglás (különösen a lószállítás) veszélyes üzem.

Hogyan lehet a cípőfűzőt a végénél fogva előretolni? A dolog nem egyszerű, de a próblálkozások során arra hamar rá lehet jönni arra, hogy a feladat kulcsa az egyenesség. Ha a cipőfűzó egyenes, akkor a feladat sikeresen megoldható, ha viszont nem, akkor a probléma megoldása nem lehetséges - lehetetlen a cipőfűző előretolása. De ha a "bebicskázott" cipőfűzőt újra kiegyenesítjük, akkor ismét sikeres lehet a próbálkozás.

A lónál is hasonló a helyzet: hogyan lehet a hátulsó lábakban ébredő erőt a zabláig előrejuttatni (támaszkodás), mikor fog a ló ideálisan előrehaladni? Úgy, ha biztosítjuk az egyenességét, azaz a vállaknak a csípők előtt kell lennie.

Furcsa módon ezt csak a hajlítással lehet biztosítani. Önmagában ugyanis a váll is és a csípő is mindkét irányba ki tud térni jobbra is és balra is a megfelelő helyzetből és a lovas joggal érzi azt, hogy szinte lehetetlenség mindkét hely egyidejű kontrollja. Hajlítással mindez azonban lehetséges. A hajlítás esetén a ló úgy viselkedik, mint a banán a falnál, ha az egyik végét a falhoz nyomuk a másik hozzánk közeledik és fordítva. Hajlítás során azt lehet tapasztalni, hogy ha a ló vállát kifelé vezetjük, a csípője befelé mozdul és fordítva, így egy ponton (pl. a vállaknál) kontrollálhatóvá válik a csípő is. Az egyenesség ezzel a módszerrel azért biztosítható, mert a vállat be és a farat be helyzet között egyenes a ló!

Az állítás a fej oldalirányú elfordítását jelenti. Nem többet, nem kevesebbet. Az állítás hatására a tarkónál a gerincoszlop a belső oldal irányába elcsavarodik. Ez az elcsavarodás (rotáció) természetes módon végig fog haladni a ló gerincoszlopán és az egész testét meghajlítja. Az állítás hatására a ló hajlítással reagál. Nincsen olyan helyzet, amikor a jólképzett ló csupán állításban mozog. Az állítás eredménye a hajlítás.

Ha a ló az állíátás hatására nem hajlítja meg a testét (a rotáció valahol elakad), akkor a ló merev. Ekkor a testének vagy nincs meg a képessége (nem elég hajlékony, azaz merev, nincs meg a kellő külső elengedettsége), vagy nincs meg a szándéka (a ló ellenálló, nincs meg a kellő belső elengedettsége) arra, hogy hajlított helyzetbe kerüljön.

A hajlítást persze nem csak a ló koponyájának állításával lehet elérni. Például az üléssel is meg lehet hajíltani a lovat. De miután a hajlítás a ló teljes testére, így a tarkójára is ki kell, hogy terjedjen, ezért a hajlítás során a ló állításba is kerül. Az állítás és a hajlítás csak egyszerre állhat fenn, különben nem helyes a hajlítás.

Az ló fejének állítása a hajlítás kezdeti iskolázását szolgálja. A gerinc rotációját ugyanis legegyszerűbben a fej elfordításával lehet kialakítani. A későbbiekben az ülés lesz a hajlítás meghatározója (a gerincoszlop rotációt a mellkas magasságánál éri el a lovas), a fej állítását csak az ülés segítségének megerősítéseként lehet, vagy kell használni.

Az állítás során a belső fülnek mélyebben kell elhelyezkednie, mint a külsőnek. Az egyforma magasság megengedett. Azonban a külső fül nem lehet alacsonyabban, mert akkor a gerincoszlop helytelen irányban fordult el, a ló az állításnak ellenáll.

Az állíás a hagyományos magyar kiképzés sajátja. A régiek úgy fejezték magukat ki, hogy a ló akkor van jó hajlításban, ha a lovas a ló belső szemboltját látja. Ez a fej oldalirányú elfordítása, a ló állítása.

Kedves Barátom!

Nagy örömöt okoztál fotóddal, amin kapicánnal kombinált kantárt használsz. Az ilyen felszerelés használata azon túl, hogy praktikus (ezzel legegyszerűbb a lókiképzés) nemzeti hagyományainkat eleveníti fel, egyben lovaskultúránk igényes művelését jelképezi. Tudom, hogy még csak a kezdetén vagy a lovaglás, a lókiképzés mélyebb ismereteinek elsajátításában, de bátorítalak a kapicános kantár használatára: olyan érzésekhez és kiképzői tapasztalathoz tudsz segítségével jutni, amit a napjainkban általában használt csikókantárral, vagy nagykantárral szinte lehetetlen.

Budapest, 2016. április 10.

Lovasbaráti szeretettel:

Dr. Gőblyös István

p. s.: A kapicán, illetve a kapicánnal kombinált kantár (értsd: feszítőzablával ellátott kanrár) használatáról, annak előnyeiről már Alistai Máttyus Nepomuk János is hosszasan értekezik az 1828-ban megjelentetett A Nemzeti Lovag című könyvében. A szöveg a mai olvasó számára néhol nehezen érthető ezért az eredeti szöveget saját értelmezésemmel és megjegyzéseimmel bővítem ki, amit dőlt betűk, döntött zárójel és piros szín jelez. Ám a régi nyelvezet ellenére sem kétséges Alistai álláspontja: az igényes lovas- és lókiképzés elképzelhetetlen a kapicán használata nélkül.

"Az órrkantár, órr fék vagy (kapuczán) ama eszköz, mellyet vagy a fiatal lovak tanítása elején vagy az oskolalovak mesterséges járásokra való oktatáskor /iskolajármódok tanítása során/ nyakok rendesebb hajlítása megnyerésére /a kapicán a ló hajlítását szolgálja/, vagy ezek szája megkíméltetésére /a kapicán a könnyed támaszkodás kialakítását segíti/ a lovagujonczok kezeiben visczányon vagy a feszítő zablán kívül használtatni látunk, és minthogy nem minden lovag finom érzetű lovat kedvel és vezetni tud, ritkábban is szemléljük ezen eszköz haszonvételét, melly különben a csökönyös, vagy a rendetlen hátozással elrontott ló szája megjavítására felette alkalmatos /a kapicán igen jó segítség az elrontott lovak utóidomítása során/: ennek hathatóságát csak a lófej viselete s a lovag kezejárása, de leginkább ezen eszköznek a lófejre való különbféle helyheztetése határozza-meg.

A kapuczán többféle formákban találtatik: a leggyengébb két részből áll: egyik része, egy az órrára alkalmatos, belöl üreges, gömbölyűre vert, bőrrel befedett egy czolnyira való széles vas, mellnyek három karikáiban középett a futtató szár, oldalt pedig vezérszárok bécsatoltatnak /a kapicánon három karika van, a középsőt futószárazás, a két szélsőt lovaglás során kell használni/ és belső szélén lévő élével a ló orrcsontjára míveltetik: másik a kapuczánfék maga, melly a két pofa- egy torok- homlok- és orr szíjbul az az: órrodzóbul összefoglaltatik.

Midőn ezen eszközet lovunknak keményebben éreztetni akarjuk, akkor a karikában szolgáló vas szarvakat hosszabbítani szükséges /ha a karikák rövideb, hosszabb szárakon ülnek és mint kis szarvacskák szinte kiállnak a kapicánból, akkor hatásuk erősebb/, és midőn azzal magán a lovat vezetjük, ennek homlokszíját nem hagyhatjuk-el; de midőn ezt a kantárral egyszersmint használjuk /a kapicánt kantárral kombinálva is lehet használni (ez látható a fotón)/, akkor akkor vagy ennek órrodzóján felyül vagy ippen erre csatoltassék a kapuczán órrodzója. Ha ezt a zabolán alul (mint sokan szokták) csatoljuk, a ló fejét kevesebb erővel alább helyeztethetjuk, de ellenben az a hiba szármozat, hogy a kapuczánszár meghuzásával a trensliszár szélén való szabad játékja elzáródik. Minden esetre, ha a kapuczán magán használtatik, az arcz - vagy járomcsontok töve alá csatoltatik olly szorosra, hogy a nyeldeklő járás körében mintegy két ujakkal alája nyúlni lehessen /a kapicánt nem szabad erősen meghúzni/, mindazáltal a ló órrszárnycsontjaira ne huzatathassék le /a kapicán nem eshet a ló orrának sérülékeny, legalsó, porcos részére/.

Mennél nehezebb a futószár és mennél hosszabb ezen vezető eszköz, vagy mennél tartósabb az előbbi szárral való ránczigálás, annál fájdalmasabb ez, minthogy a ló órrcsontja csak egy vékony börecskével béfedve vagyon. Több izben látjuk szomorúan, hogy a kapuczán kemény és idétlen használtatása egy szempillantás alatt orvosolhatatlan kárt termeszt lovunkban /a kapicán durva használata visszafordíthatatlan sérüléseket okozhat/; azért ezen jó de veszedelmes eszközt nem minden lovag kezére lehet bízni, ki talán hosszas lovagszolgálatjából helytelen való következésével elbizakodván, véle értelmesen dolgozni magát hamisan elhiteti.

Más különbféle s keményebb órrkantár formák is használtattak régenten, mellyek több vas részekből és éles fogakkal készítettek /ilyenek ma is léteznek/, és mellynek állszíjján egy karika csak helyheztetett, hogy az ebben csatolt szárral a lovat feligazíthatták, de mind ezek mesterséges órrkantárok valóban szükségtelenek, mert a lófej és egyébb test hibás tartását csak a kéz pallérozza utóbb, melly gyengébb eszközzel is igen ékesen a lovat magához kantározhatja, ennek fejét helyheztetheti, ha a feszítő vagy a vendégszárakon kívül még rendes eszméléssel ezeket használja a lovag /türelmes munkával, szaktudással a különféle segédeszközök használata elhagyható/.

XIII. Károly, Svekus Király egész Lovagseregje igen jól vezette lovait órrkantárral, mellynek haszonvétele hosszas útakon leginkább is ajánlható, minthogy ezekben kifáradván a paripa lovagjától sok zavarodást, összevissza sarkantyuzást, szájja kegyetlen megránczigáltatását a zabla által elszenvedni kénytelenítvén az által szája gyenge érzékenységét elveszti, a szükséges gyorsaságra alkalmatlanná tétetik, szájában fekbő  keresztrúd által okozott nyálhabzással hamar megszomjazik és kifárad /itt ismét az utóidomításról van tulajdonképpen szó/. A Muszkák ez okból lovaikat lekantározván hosszas útakon egyedül kötőfékkel azokat vezetni látattak."

Sárvári Evelin és Okmánszki Tamás letette az elméleti vizsgát és a kézen történő munka tesztjét is sikeresen mutatta be. Mindkettőjüknek gratulálok.

Közösségünk címmel rendelkező tagjainak névsorát ide kattintva olvashatod. 

A jó lovast a mestertől az különbözteti meg, hogy a jó lovas mindent meg tud tanítani lovának, a mester mindezt hosszú nyakkal. A rövid nyak legtöbbször a “túl sok kéz” eredménye.

“Sok a kéz, sok a kéz” - gyakran hallja ezt a lovas, de sokszor nem egyszerű változtatni rajta. Például azért, mert erősen támaszkodik a ló (helytelen az egyensúlya, az elején jár), vagy, ami még rosszabb, egyszerűen a kéz ellen megy. A lovas ilyenkor érzi, hogy sok a kéz, de hát hogyan is tudna engedni? Hogyan tudna engedni, addig amíg a ló nem reagált  a szár segítségére? A lovas tudja, hogy a támaszkodás erősebb a kelleténél, de azt érzi, hogy inkább erősíteni kellene a szársegítséget annak érdekében, hogy a ló reagáljon arra.

De van olyan helyzet is, amikor a ló nem, hogy nagyot támaszkodik, hanem pont ellenkezőleg, kitér a szár segítsége elől és azért nem reagál a lovas segítségére. Ilyenkor a lovas azt érzi, hogy a szár nincs is hatásban, mégis azt hallja, hogy sok a kéz. Ebben az esetben is azt gondolja a lovas, hogy erősíteni kellene a szársegítséget, annak érdekében, hogy a ló reagáljon arra. Ez a második helyzet “lelkileg” nehezebb a lovasnak, hiszen kezének érzése ellentmond a külső szemlélő kritikájának, ezért azt sokszor nehéz elfogadnia.

A problémát mindkét esetben a száronlét hiánya okozza. De miért is kell annyit foglalkozni a szárakkal, ha elvileg üléssel szeretnénk lovagolni? És igen, nem egyszer látni kiváló lovasokat, akik akár szár nélkül is, csupán üléssel kiválóan lovagolják lovukat. Ám ezekről a lovakról azt kell állítani, hogy azok száron vannak! Szár nélkül és mégis száron? Hogy is van ez? Szóval a szár több okból fontos:

A szár a másodlagos segítség eszköze

Kezdhetjük azzal, hogy a szár, másodlagos segítségként az ülés jelzését erősíti akkor, ha az ülés segítségére nem reagál kellőképpen a ló. Persze csupán a szár (mint kisegítő eszköz) jelzésére is reagálni kell a lónak, hiszen ennek hiányában nem tudja a lovas érvényesíteni akaratát akkor, ha a ló az ülés segítségére (az elsődleges segítségre) nem reagál helyesen. Ezért van az, hogy a szár nélküli lovaglás csak a kiképzés eredménye lehet, csak a végletesen képzett lovon lehet szár nélkül lovagolni, a kiképzés során mindenképpen szüksége van a lovasnak a szárak segítségére. Hiszen, ha nincs, ami megerősítse az ülés segítségét, akkor előbb-utóbb az ülés segítségére sem fog reagálni a ló, akármilyen helyesen is adja azt a lovas. Sőt, a legtöbb lovas, amikor végül szárak nélkül lovagol, akkor is használ szárat helyettesítő eszközt, például egy, vagy két pálcát, stb. (A pálcával a vállakat lehet oldalra vezetni, vagy akár előről, a szügyön, vagy a vállak előoldalán nyomást lehet gyakorolni a lóra és így helyettesíteni a szárakat.)

A szár információt ad

Másfelől a szárak adnak információt a lovasnak a ló állapotáról, arról, hogy van-e valahol blokk a lóban, van-e kellő lendület, illetve, hogy a váll és a csípő helyes pozícióban van-e, azok nem estek-e ki valamelyik oldalra. Az információ “beszerzésére” való az egynyolcad felvétel. Az egynyolcad felvétel tulajdonképpen egy igen kicsi felvétel. Először Tuska Palitól hallottam róla, ő mindig azt kérte tőlem, hogy a terepakadályok ugratása előtt 10-12 vágtaugrásnyi távolságban lovagoljak egy szerény felvételt és győződjek meg a ló “becsületességéről”. Na, hát ez az egynyolcad felvétel! Ha az egynyolcad felvétel során a szárak ellenállásba ütköznek, akkor valahol blokk, merevség van a ló testében. A kéz meg tudja érezni, hogy a merevség, hol található: a tarkóban, a vállaknál, esetleg a hátban, stb. Ezt az érzést viszonylag egyszerű megtanulni, azt a lovas könnyen el tudja sajátítani - nem tehetség, hanem figyelem és igényesség szükséges hozzá. A blokk, a merevség hatására a felvétel nem halad végig a lovon, a lovas úgy érzi, hogy bár a szárak hatásban (esetleg erős hatásban vannak) a ló mégsem reagál a szárakra. Ilyenkor fogja hallani azt, hogy sok a szár, ami csak részben igaz, valójában a ló fejt ki túlságosan nagy erőt és nem a lovas.

Ha viszont az egynyolcad felvétel azért nem megy át a lovon, mert a ló kitér a szárhatás elől, akkor két eset lehetséges. Ha a ló a szár hatására megrövidíti a nyakát, akkor a ló lendülete elégtelen. Ha viszont a szár hatására a lovas azt érzi, hogy a vállak, vagy a csípők oldalirányú mozgást kezdenek, akkor azok nem voltak helyes pozícióban, a ló ferde volt. (Ebben az értelemben a hosszhajlításban mozgó ló is lehet egyenes. Ha vállat be helyzetben az egynyolcad felvétel nem halad végig a ló tesétén és a ló csípője kifelé indul, akkor nem vállat be helyzetben volt a ló, hanem a csípője esett ki. Ha farat be helyzetben az egynyolcad felvétel nem halad végig a lovon, hanem a ló válla kifelé indul, akkor a ló nem farat be helyzetben volt, hanem a válla esett ki.)

A szár a lovasérzés tanító mestere

Harmadszor, a szárak fogják megtanítani az érző ülés használatára a lovast. A helyes érzést ugyanis az érző kéz birtokában tudja elsajátítani a lovas. Az érző, “okos” kéztől lesz “okos” a csizma és csak ezek után lesz az ülés is “okos”.

Relatív feligazítás a szárral

Negyedszer, a szárakkal szerény mértékben bár, de segíteni lehet a ló ültetettségén. A feligazítottság mértékét a csípő lesüllyedése határozza meg. Minél kevésbé ültetett a ló annál mélyebb tarkóhelyzet a helyes, minél ültetettebb a ló, annál inkább feligazodik a ló. Az ültetettségből következő feligazítottság az abszolut feligazítottság. Az abszolut feligazítottság az öntartás. Ettől azonban szerény mértékben el lehet térni mindkét irányban: mélyebb és feigazítottabb helyzetet is lehet kérni a lótól - ez a relatív feligazítottság. Azonban ha a lehetségesnél magasabbra igazítja a lovas a lovat, akkor a marnál blokk keletkezik. Ha a lehetségesnél mélyebbre igazítja a lovas a lovat, akkor a ló az elejére esik. Mindkét esetben megszűnik a száronlét.

A száronlét

A ló akkor van száron, ha a lovas által meghatározott keretet puhán és önkéntesen kitölti - fogalmaz Kókay Pál. Ebből a meghatározásból több minden következik:

• Ha a lovas a szárak hátrahúzásával keresi meg a kapcsolatot a ló szájával (sok a kéz), akkor a ló nincs száron, hiszen ekkor nem a lovas, hanem a ló határozta meg a keretet.

• A keret “elejét”, a támaszkodást a lónak kell felvennie. Ez akkor következik be, ha a hátulsó lábakban ébredő erő végighalad a lovon és az egész a zabláig eljut, azaz az nyak nyújtható helyzetben van. A lovas nem biztos, hogy tágítja a keretet, de annak képessége fennáll. Ez tulajdonképpen a lendület. Ha a nyak nyújthatósága nem áll fenn, akkor vagy nincs kellő lendület, vagy a lendület valamilyen ok miatt nem tud végighaladni a ló testén - a ló ferde, vagy merev.

• Keret nélkül nincs száronlét. A keretet elöl is és hátul is meg kell mutatni a lónak. Azonban a szár nem biztos, hogy megmutatja a lónak a keretet. Erre legjobb példa a szabadlépés, amikor szárak hatása megszűnik, teljes szabadságot adva a lónak. De az ellentettje is igaz. Szár nélkül is lehet keretet mutatni a lónak, az ülés meg tudja szabni a lónak a kitöltendő keretet. Az üléssel fel lehet igazítani a lovat (a keretet lehet szűkíteni) és az üléssel lehet nyújtani a nyakat (a keretet lehet nyújtani). A keretet hátul - másodlagos segítségként - a csizma mutatja a lónak.

• A puhaság az elengedettséget és a helyes egyensúlyt jelzi,

• az önkéntesség pedig a ló együttműködési szándékát.

A magyar hagyományok szerint a száron lévő ló ideális állapotban van, azaz átengedő, vagyis lovasa szándékával együttműködő, de nem csak az adott pillanatban. Ugyanis száronlét nélkül is lehet együttműködő a ló, de azt bármikor beszüntetheti. A száronlét viszont nem csak az adott pillanatban biztosítja az együttműködést, hanem a jövőre vonatkozólag is. Nemzeti hagyományuk ezért tartja kulcsfontosságúnak a száronlét kialakítását. A “túl sok kéz” viszont ezt akadályozza meg.

Szombati nyílt nap (Hamza Viktóriával és Tászler Melindával) ide, szombati nyílt nap oda, az Első Csütörtök az első csütörtök! Mindenkit szeretettel várok este 18:00 órától. Minden hónap első csütörtökén a napi munkát este 18:00 órakor kezdjük a lovakkal. Ezen a napon:

1. Bemutatom Erdődi Mihályt, aki a következő negyedévben lesz a gyakornoki program részese
2. Okmánszki Tamás kézen fog dolgozni lovával,
3. Arnoldné Horváth Enikő futószáras munkát kap (bemutatom új lovamat: Fiónát),
4. Zazie-val nyeregből dolgozom,
5. Zitával a hónap végén készülök Sabine Oettelhez. A lovas mesternél az Esquela Equtabilis tagjaként az iskola 4/a vizsgáját szeretném teljesíteni. Az Első Csütörtökön a vizsga anyagát szeretném bemutatni: hosszhajlítások  (vállat be, csizmára való engedés, eleje körüli fordulat, fatat be, farat ki, oldaljárás, perdülés, repulon) lépésben és ügetésben, nyeregből, kapicános kantárral, 3:1 szártartással. 

Belépő: 2.000 Ft

A szakma a kisujjában van, de ami szintén biztos: ő a legmelegebb szívű lovas!

A lovas részéről a száronlét kialakításának legfontosabb feltétele a független ülés. A független ülés lovas szaknyelvünk egyik legszebb kifejezése. Független a lovas ülése, ha helyzetének megtartásához nincs szüksége semmifajta segítségre, pocícióját csak az egyensúlyi helyzete biztosítja. Nincs tehát szüksége arra, hogy a szárakba kapaszkodjon, vagy pozícióját térdeivel tartsa meg. A lovas ülése ilyenkor független: a kezeitől, a combjaitól.

A kéztől való függetlenséget sokszor persze nem egyszerű eldönteni, mozgás közben ugyanis nem a statika, hanem a dinamika szabályai érvényesek. Ezért ezt a helyzetet nem úgy kell elképzelni, hogy a lovas folyamatosan a szárba kapaszkodik, mert az ülés bizonytalanságait legtöbbször csak időről-időre kell a szárakkal korrigálni. És ezt gyakran nehezen lehet a ló hátán is és kívülről is észrevenni, de az ilyen ülést mégsem lehet függetlennek nevezni, bármennyire is korrektnek tűnik az első megközelítésre. Kicsit könnyebb a kérdés eldöntése a combok függetlenséfével kapcsolatban. Ténylegesen csak akkor nevezhető függetlennek az ülés, ha a lovast csak az tartja a ló hátán, hogy egyensúlyban ül: odadobott száron, fesztelenül, combizmainak teljes (!) ellazításával tud lovagolni. Úgy, hogy lábai mindenfajta erőkifejtés nélkül csak lógnak a ló oldalán. Ennek ellentettje, a combizmok legkisebb merevsége is, pontosabban a combizmok ellazításának képtelensége, a egyensúly bizonytalanságát jelzi, amikoris nem lehet teljes mértékben függetlennek tekinteni az ülést.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a combizmok nem kerülhetnek hatásba, hiszen adott esetben jelzéseket kell adni a lónak. De azt jelenti, hogy mikor a ló együttműködő, akkor a lovasnak képesnek kell lennie combizmainak azonnali ellazítására. A fenti képen például a combizmok, ha gyengén is, de hatásban vannak, ezért erről a képről nem lehet eldönteni, hogy az ülés független-e, vagy sem.

A lovas combjainak feszessége, illetve fesztelenésge persze nem csak fizikai (egyensúlyi) kérdés, hanem lelki is. A lovasnak képesnek kell lennie arra, hogy a ló izgalmi állapota ne ragadjon át rá, a ló izgalmi állapota ellenére (pl. amikor a megijedés veszélye nagy) laza, mélyre eresztett combokkal tudjon lovagolni. Ez a lovastól bizonyos koncentrációt és teste, valamint reflexei feletti önuralmat, mondhatnánk hidegvért igényel.

A függelten ülés kialakításán nagyon sokat (nagyon-nagyon sokat) kell dolgozni, sokat kell kengyel nélkül lovagolni. A kengyel nélküli lovaglásnak azonban nem csak előnyei, hanem veszélyei is vannak:

1. A kengyel nélküli lovaglással tud megbizonyosodni a lovas, hogy elengedett combizmokkal képes a lova hátán maradni minden jármódban.
2. A kengyel nélküli lovaglás nyújtja a comb izmait. Az izmok megnyúlása jelenti az ülés lemélyülését, a lovas súlypontjának mélyebbre kerülését. A comb izmainak kellő kinyújtása (mind fizikai, mind lelki értelemben) igen hosszú munkát igényel. Ráadásul a combizom állapotán ha már kellően megnyúlt akkor is nap mint nap dolgozni kell!
3. Helyesen kengyel nélkül lovagolni a modern nyergekben csak bizonyos megfontolások figyelembe vételével lehetséges:
   
   1. Ha a modern nyergekben kengyelt használ a lovas, akkor térdének a térdtámaszra kell esnie.
   2. A kengyel nélküli lovaglás esetén, ha az az ülés iskolázására szolgál a térdet el kell venni a térdtámasztól és a lehető legmélyebb pozícióba kell helyezni. Csak ez a helyzet fogja a combok lazaságát, az izmok fesztelenségét biztosítani. Ilyenkor a modern (gineta) nyereg brida nyereggé alakul, hiszen a lovast sem a kengyel, sem a térdtámasz nem fogja segíteni, testét csak egyensúlyi helyzete fogja a nyeregben tartani.
   3. Ha azonban nem az ülés iskolázása a kengyelnélküliség oka, hanem pl. a kengyel elvesztése, vagy leszakadása, akkor a lovasnak a nem szabad feladnia térdei helyzetét a térdtámaszon.
   4. A modern nyegeken hibás az a kengyelhosszcsatolás, amikor a lovas képtelen térdeit a térdtámaszra fektetni! A modern (gineta) nyeregben a térdtámasz és a kengyel a lovas pozícióját segítik a ló hátán.
4. A kengyel nélküli lovaglásnak (a combizmok nyújtásának) időbeli korlátja van. Amikor az izmok elmerevednek a kengyel nélküli lovaglást azonnal be kell fejezni.
5. Szintén be kell fejezni a kengyel néllküli lovaglást, ha a ló hát nélkül, vagy combból jár. A hát nélküli, vagy combból járás veszélyes a lovas és a ló egészségére.
6. Végül a kengyel nélküli lovaglással tudja a lovas kialakítani a teljes testére vonatkozó fesztelenségét. A független ülés a teljes test fesztelenségét jelenti. A test fesztelenségét sokszor nehéz kívülről az oktatónak érzékelni, a fentiekben azért foglalkoztam a combok fesztelenségével, mert a test feszessége leginkább a combok ellazításának hiányában jelentkezik.

A független ülés szinte egyet jelent a simulékony üléssel, a nem független ülés pedig a feszességgel. A ló szárhozlovaglásának (egyebek mellett) azért alapja a független és egyben simulékony ülés, mert a lovas ülésének merevsége, merevvé (kényelmetlenné) teszi magát a lovat is. Merev (kényelmetlen) ló pedig nincs száron! Független ülés hiányában tehát a lovas ördögi körbe kerül: a merev ülés elmerevíti a lovat, a merev hát pedig kényelmetlenné (merevvé) teszi az ülést: ló és lovas egymást merevíti.

Az előző rész ide kattintva olvasható.

Az Egyensúly, Elengedettség, Egyenesség könyv ide kattintva rendelhető.

Édesapám mesélte, hogy George Morris magyarországi kurzusán az első munka tizedik percében megállította a lovasokat és azt mondta, hogy ha a lovasok odadobott száron nem tudnak mindhárom jármódban lovagolni, akkor ő nem tud rajtuk semmit sem segíteni. George Morris (Némethy Bertalan tanítványaként) az örkénytábori elvekhez tartotta magát. Ugyanezt állítja Kókay Pál is: "Elvül szolgáljon, hogy csak jó erőben lévő olyan pótlóval kezdhetjük el nagy körön az iskolamunkát, amelyik combütésre már készségesen előreugrik s amelyik hosszabb száron már élénk ütemben mozog."

A hosszú száron való lovaglás a próbája annak, hogy egy bizonyos elengedettséget, egyenességet és egyensúlyi helyzetet már elért a ló: képességet szerzett arra, hogy a lovas segítségeinek elkezdjen engedelmeskedni.

Ugyanezt állítja Bent Branderup is, aki a nyeregben történő munkát akkor javasolja elkezdeni, amikor a ló képes arra, hogy lovasa súlyát egyensúlyban hordja.

A cikksorozat előző részét ide kattintva olvashatod.

Az Egyensúly, Elengedettség, Egyenesség könyv ide kattintva rendelhető.

A szabadidomítás természetes része a klasszikus lókiképzésnek, a földről történő munkának. A szabadidomítás a maga letisztultságával világosan tudja megmutatnis a ló és lovas közötti kommunikáció alapelveit, a ménesvezéri helyzet kialakításának technikáját.

A nyílt nap a szokásoknak megfelelően elméleti előadással kezdődik, melyet Zita lovammal demonstrálok, majd a két vendég magyarázatokkal kibővített bemutatója következik.

Helyszín: Kajászó-Szentpéterpuszta Lovarda

Belépő: 2.000 Ft

A száron lévő ló átengedő, a lovas akaratával feltétltenül együttműködő. Persze száronlét nélkül is lehet együttműködő a ló, de a száronlét nélkül az együttműködés csak az adott pillanatra érvényes, a száronléttel viszont a ló a jövőre nézve is kifejezi együttműködési szándékát. A száron lévő ló ugyanis először a száronlétet adja fel, azután következik csak az együttműködés beszüntetése.

A száron lévő ló helyesen használja saját testét (különben a ló ellenkezne), ezért a száron lévő ló használati élettartama hosszabb, sérülésére kisebb az esély. A száron lévő ló a szabályzatok által ideálisnak leírt boldog atléta, a happy athlete.

A keret

Száronlétről tehát nem beszélhetünk akkor, ha a lovas nem határoz meg keretet. A keret, az keret, tehát minden oldalról "körbe" kell vennie a lovat: elöről, hátulról, oldalról. Így, a keretet csupán szárakkal nem lehet meghatározni. Lényeges különbség van tehát a támaszkodás és a száronlét között. A támaszkodás kapcsolatot fejez ki a lovas keze és a ló szája között, a száronlét kifejezés pedig a ló állapotát határozza meg.

A ló oldalról történő bekeretelése tulajdonképpen a vállak és a csípők helyes vezetése a ló lábainak egyenletes terhelése érdekében. (Világosan beszé erről Josipovich.) Ez (másodlagos segítségként) a szárakkal történik. A vállaknál ez könnyen belátható, de a csípők helyzetét is meg lehet határozni a szárakkal: a részleteket a Banán a falnál című írásomban (a címre kattintva) lehet olvasni. A szár tehát nem csak elöről (hosszirányban) tudja a keretet megmutatni a lónak hanem oldalról is: vagyis a keret meghatározása során a szár hol a zablára hat, hol a vállra, illetve a csípőre, ezért a száronlét kifejezés sokkal találóbb, mint az angol on the bit. (A ló állapotát ténylegesen nem a zabla hatása, hanem a szár hatása alakítja! Ugyan így sokkal precízebb a szár mögött van kifejezés, mint a behind the bit.)

Önkéntesség

A száronlét önkéntes, a ló tanult tulajdonsága. A ló legjobb tulajdonsága. A száronlét a lónál olyan, mint a jólneveltség az embernél: tanítása igen hosszú időt igényel. Előfeltétele az elengedettség, az egyenesség és a helyes egyensúly. Önkéntesség nélkül nincs száronlét, hiszen ha példálul a keretet elöl nem tölti ki önként a ló és a lovas keze "keresi" meg a ló száját, a lovas keresi meg a kapcsolatot, akkor nem beszélhetünk a lovas által meghatározott keretről, hiszen a lovas ilyenkor a ló által felajánlott kerethez igazodik. Másrészről a hátramozduló kéz akadályozni fogja a ló hátulsó lábainak előrelendülését, így akadályozni fogja a keret másik végének, a ló hátulsó lábainak keretet elfogadó szándékát is.

Puhaság

Puhaság nélkül nincs önkéntesség. A puhaság az önkéntesség maga. A puhaságot a lovas leginkább az ülésében érzi, a kényelmesen lengő hátban.

Az Egyensúly, Elengedettség, Egyenesség könyv ide kattintva rendelhető.

A Zabla és Kengyel lovasblognak különbejáratú trollja van: Kovács Ferenc, saját nevén Klapancia Benő személyében. Meg sem tudom mondani, hogy hány ezer cikkolvasást és lájkot köszönhetek neki. Ha egy írás "besül", a kutya sem olvassa, és Feri elkezd "táncolni", akkor minden megfordul. A magam részéről azokat a hozzászólásait szeretem legjobban, amelyek úgy kezdődnek, hogy "Kovács Ferenc hozzászólt saját hozzászólásához".

Szóval, Ferikém, az Isten éltessen sokáig. Hajrá Magyarország, harjá Feri!

Mert intelligensek, mozgáskultúrájuk természetes, szervezetük törhetetlen és szépek. Ezeket a fajtákat nemesítették elődeink évszázadokon kersztül.

A pej lovak noniuszok, a szürkék lipicaiak. Pedig volt casting... Hát erről beszélek évek óta! :) És akkor még a többi fajtáról nem is beszéltem... A legjobb használati ló a magyar.

Lovasérzés nélkül nincs lókiképzés.

Azért, mert a ló hátán ülő lovas nem látja a lovat, csak érzései alapján tudja az adott helyzetet - saját és lova teljesítményét értékelni. Csak érzései alapján tudja meghatározni, hogy mikor és mit tegyen. Csak az érzése alapján tudja eldönteni, hogy mi jó és mi rossz. Lovasérzés nélkül nincs lókiképzés.

Lovasérzés nélkül csak bizonyos formákba lehet kapaszkodin: ilyenkor legjellemzőbb a ló nyakának nézése. Érzés nélkül, ha kerek a nyak, akkor minden rendben van, akármi is történik és kész. A másik lehetőség az, amikor a lovas bizonyos feladatokba menekülve próbálja érzéseinek hiányát pótolni. Legjobb példa erre a sorozatos ugrásváltás: ha a ló valahogy képes végrehajtani, akkor nehézosztályú versenyeken lehet résztvenni, tehát a kiképzés jó úton halad és kész. Csodálkoznak ugyan, hogy a ló sérülékeny, vagy különböző betegségek kapcsán elveszti ellenállóképességét, de ez a "ló hibája". Csodálkoznak ugyan, hogy a ló egyre ellenállóbb, de hát ez a ló hibája: buta, nehezen lovagolható. Gyenge az ellenálló képessége? Buta? Sebaj, lecseréljük. Lovasérzés nélkül nincs lókiképzés.

Az érzés ráadásul különös dolog. Ha valaki az adott érzésssel még nem találkozott, akkor még csak azt sem érti, hogy környezetében egyáltalán miről beszélnek. Sőt, gyakran el sem tudja képzelni, hogy az a dolog egyáltalán létezik, vagy másképp létezik, mint ahogyan ő azt gondolja. Akkor viszont, amikor a lovas találkozik az érzéssel, minden a helyére kerül, minden értelmet kap. Az érzés birtokában annyira pofonegyszerű lesz a dolog, hogy inkább azt nehéz elfogadni, hogy a környezetben ugyanezt miért nem érzi, miért nem látja mindenki! Lovasérzés nélkül nincs lókiképzés.

Logikailag persze felvethető, hogy miből tudhatja az a lovas, hogy az adott helyzetben rendelkezik-e a szükséges érzéssel, vagy sem. Hiszen pont az előbb fejtegettem, hogy ha valaki, valamit nem érez, akkor az számára nemlétező dolog! Erre való az alázat. Az alázat a lovas egyik legfontosabb tulajdonsága: nyitottságot jelent arra, hogy új érzéssel találkozzon. Ez a nyitottság (ez az alázat) minden ló és lovas felé fenn kell, hogy álljon, még a mester - tanítvány viszonylatban is! Miért? Mert mindenkinek, minden lovasnak más és más az egyéni tapasztalata és akár saját lovasától is tanulhat újabb és újabb érzéseket az oktató. Lovasérzés nélkül nincs lókiképzés.

A lovasképzés során tehát a legfontosabb a lovasérzés átadása, megtanítása, hiszen lovasérzés nélkül nincs lovaglási technika! Érzés nélkül lehetetlen jó pillanatban, jó segítséget adni! Az érzés tanulható, az érzés tanítható! Ha a lovas akarja (!) az érzést elsajátítani, akkor képes rá. Egy lovasoktató, egy tanítványa kapcsán sem indokolhatja sikertelenségét lovasára mutogatva. Persze a lovsérzés átadására csak olyan oktató képes, aki saját maga is birtokosa az érzésnek. Lovasérzés nélkül nics lovasképzés!

A cikksorozatban megjelent cikkek a címekre kattintva olvashatók:

1. A lovasérzés

2. Látni és érezni: lendület

3. Látni és érezni: hajlítás

4. Látni és érezni: a lábak egyenetlen terhelése

5. Látni és érezni: a hátulsó láb mozgása

6. Látni és érezni: az ugrásváltás pillanata

7. Látni és érezni: az egyensúly

8. Látni és érezni: Végighalad-e a felvétel a lovon?

A rend, a szabályozottsgág minden közösség számára kiemelt fontosságú ügy. Különösen áll ez a lovaglásra, ami veszélyes üzem. Veszélyes üzem, sokszor nem is érezzük mennyire, a baj pedig hirtelen jön, még akkor is, ha a szabályokat betartjuk, a lovas és a körülállók szakmailag mindent megtesznek elkerülése érdekében. Ezért indokolt a Magyar Lovas Szövetség törekvése: a lovasedzői jogosultság szigorú megkövetelésére a versenyeken.

A szigorúság azonban csak méltányossággal együtt alkalmazva lehet célravezető! Jó néhány, a szakmában évtizedeket eltöltő lovasszakember barátom van, akik ilyen-olyan, egyébként mindannyiunk számára elfogadható ok miatt nem kívánják az elvárt vizsgákkal kapcsolatos feltételeket teljesíteni. A vizsgák letétele például igen drága és miért is kellene a szakmában évtizedeken át teljesítő szakembernek ezt vállalnia. Vagy miért kellene az esetlegesen tökéletlen teljesítménnyel járó  járó arcpirulást is felvállalniuk? Mindannyian tujuk, hogy az edzői és a lovasteljesítmény is az egyik nap ilyen, a másik nap olyan, tökéletes teljesítmény nem létezik, akkor miért és egyáltalán mit kellene komoly telejesítménnyel a háta mögött bárkinek is bizonyítania?

Szóval, az ő esetükben szeretném felvetni a méltányosság gyakorlásának lehetőségét. Sőt ezzel (például az edzői lista tiszteletbeli tagokkal való kiegészítésének módszerével) tiszteletet, megbecsülést is ki lehetne irányukba fejezni.

Nemzeti ünnepünkre:

Ne feledjétek! "Ló nélkül nincsen magyar műveltség." (Filep Kálmán Csaba)

És nem is lesz!

A múlt héten szenior lovasok közt voltam. Olyan lovasok között, akikre évtizedek óta tisztelettel tekintek, akik lovas szakemberek generációinak felnevelői, mesterei. Meghívtak Kiskunhalasra, a lovardába, hogy tartsak nekik előadást. A helyzet nem volt egyszerű, hiszen mindannyian olyan tekintélyesek, hogy társaságukban valójában csak hallgatnom lehetne, mégis ők tettek gesztust a meghívással. Olyan volt, mikor öreg professzorok előtt vizsgázik a nebuló. Persze toltam az okosságot, beleadtam apait-anyait.

Az előadás után megdicsértek.

Azután átmentük a fedett lovardába, hogy közös képet készítsünk. A lovardában néhány bérló dolgozott. Szó szerint bérló, abból a klasszikus fajtából, amit mindannyian ismerünk: unott járás, lógó fül, semmitmondó tekintet, stb. A közös fénykép kedvéért Varró József és Bánfi Miklós felült egy-egy bérlóra. Varró Józsefnek, korából fakadóan, ez már különösen nehéz volt. Egy dobogóról szállt fel, onnan is igen nehézkesen. Tulajdonképpen csodálkoztam magamban, hogy miért pont Varrót ültették lóra, hiszen előadásom közben is a szunyókálás határán volt és lóra szállás közben is nagyon nehezen mozgott. A fényképhez való elrendezkedés pár pillanatig tartott, egyenes sorba álltunk, hogy mindenki jól látsszon. Valahogy Varró mellé keveredtem, és mikor rájuk néztem, felfényesedett lovat és lovast láttam. A ló olyan tökéletesen, természetesen és egyszerűen állt száron, amit talán még életemben nem láttam (pedig láttam már egy-két jó lovaglást), lovasa pedig délcegen ült a hátán. Nem tudom, mi történt abban a néhány másodpercben, amít nem figyeltem őket, de alázatra intő volt.

Onnantól hallgattam.

Utóbb megkérdeztem Tuska Palit, és Szakolyi Andrást, hogy ők is így látták-e, vagy csak elfogult vagyok Varró Józseffel. Megerősítettek. Sőt, Bandi hozzátete, hogy mit is várok: Varró József a lovaglást Reznek Jenőnél és Bükkhelyi Gábornál kezdte...

Az alábbi képen a szenior lovasok láthatók. Balról jobbra: Magyar Ágnes, Bánfi Vilmos, Hováth József, Kunos Attila, Széplaki Pál, Molnár Tamás, Szakolyi András, Varró József, Tuska Pál, Gőblyös István, Prutkay Zoltán.

A ló kiképzésének minőségét legjobban lépésben lehet leelenőrizni. Ha a lépés lábsorrendje tisztátalan, azaz az egyoldali lábak az egyidejű mozgás felé közelítenek, vagy (és ez még rosszabb) egyidejűleg lendülnek előre és érnek talajra, akkor a ló merev, nem támaszkodik helyesen, nem lendületes, ennek megfelelően nem lehet egyenes és összeszedett. A tiszta lábsorrend ugyanis az ütemesség előfeltétele, így ezzel együtt mindennek: a kiképzés összes többi kritériumának. Ráadásul, ha lépésben így van, akkor ugyan ez áll az ügetésre és a vágtára is, ugyanis ha lassú mozgás közben képtelen a ló az elvárásokat teljesíteni, akkor hogyan lenne képes ugyanazokra gyorsan? 

Ha a hibás lépés ellenére ütetésben mégis valami "szépet" lát a szemlélő az csak szemfényvesztés, puszta illuzió.