Bármennyi lóval, lovaglással foglalkozó könyvön, íráson, jegyzeten is átrágtam magam, legyen az bár hazai, vagy külföldi, kortárs, vagy évszázados, mégis mindig oda jutok, hogy a lókiképzés lényegének legtömörebb, legvilágosabb írása Kókay Pál Hátulról - előre című összefoglalása.

Az írás A díjlovaglási feladatok című írással kiegészítve a szokványos lovaglással foglalkozó könyveknél határozottan rövidebb és a szokványos formátumtól eltérően nem tartalmaz képeket, rajzokat, ábrákat. Egyszerű, lényegretörő fogalmazásával mégis mindent leír, ami a ló teljes körű kiképzéséhez szükséges.

A ló kiképzése még tapasztalt lovasnak sem egyszerű feladat. Nem lehet ugyanis tökéletes “receptet” adni hozzá. Az egyik lovat ilyen helyzetben így kell lovagolni, a másikat olyan helyzetben úgy. Hányszor és hányszor esik meg, hogy még a legnagyobb mesterek is egy-egy szituációban csak vakarják a fejüket és szakmai gödörben vannak. Senki ne gondolja azt, hogy a lovaglás egyébként tiszteletre méltó szakemberei időről-időre ne kerülnének szakmai hullámvölgybe, hogy mindig, minden szituációban tudnák, hogy “merre van előre”. Sőt azt is állítom, hogy a lovasok, a lókiképzők, tapasztalattól, gyakorlattól függetlenül, persze különböző minőségi szinteken, de mindig ugyan azokkal a problémákkal találkoznak, mindig ugyan azokkal a problémákkal küzdenek. A magam részéről a nehéz helyzetekben mindig Kókayt ütöm fel és mindig megtalálom benne az előrelépést segítő gondolatot. Mert Kókaynak mindig igaza van! A Hátulról - előre című írásában a ló szárhozlovaglásával foglalkozik, amit az alábiakban szeretnék részletezni.

Száronlét

A ló együttműködésének alapja a száronlét. Az a ló, amelyik nincs száron az nem, vagy csak részben együttműködő. A száron lévő ló engedelmes, az engedelmesség megtagadásának első mozzanata az, hogy a ló feladja a száronlétet, már ha addig száron volt. Az a ló, amelyik nincs száron lehet ugyan együttműködő, de nem lesz engedelmes abban az értelemben, hogy az együttműködését bármikor beszüntetheti. Ilyen például az a ló, amelyik lovasával a lovarda nagyrészén együttműködik, de nem hajlandó megközelíteni a lovarda egyik sarkában lévő, számára különös tárgyat, molinót, akadályt, olyan szokatlan dolgot, ami máskor nincs ott. Szintén jó példa a száronlét hiányára, az együttműködés beszüntetésére a díjlovas versenyek eredményhirdetése. Bár az eredményhirdetésre a legjobb lovak kerülnek beszólításra, mégis a tiszteletkörben az engedelmességet a legtöbb ló megtagadja, ahányan vannak, annyi felé mennek különböző jármódokban és sebességgel. A száron lévő ló nyugodt, a száron lévő ló elfogadja lovasa akaratát. Az a ló, amelyik megtagadja az engedelmességet az nincs száron.

Nyomás - engedés

Kókay egészen egyszerű meghatározását adja a száronlétnek. Az a ló van száron, amelyik a lovas által meghatározott keretet önként és puhán elfogadja és kitölti. A keretet a lovas sokféleképpen határozhatja meg és az bármely irányból érheti a lovat. A keret szűkítése a lovas nyomásával, bővítése engedésével jár. A nyomást és engedést lehet oldal irányból, hosszirányból, de akár felűről lefelé is alkalmazni. Az oldal irányú nyomás hatására a ló válla, vagy csípője (esetleg mindkettő) oldal irányba mozdul, de az oldal irányú nyomás megakadályozhatja a váll, vagy csípő oldal irányú kitérését, kiesését is. A függőleges irányú nyomást talán nehezebb elképzelni. Bent Branderuptól személyesen láttam például azt, hogy lovától a mar lefelé történő nyomásával kért komplimentet (egyik láb előrenyújtása mellett a másik lábtőre való ereszkedést). De szintén példa a felűről lefelé történő nyomásra való engedésnek az, amikor piaffe-ban a farbúbra adott pálcasegítségre süllyeszti a csípőjét a ló.

A hosszirányú keretet a lovas leglátványosabban a csizmákkal és a zablával határozhatja meg. Azért leglátványosabban, “legkézzelfoghatóbban”, mert ez másképp is történhet. Például kézen keretet szabhat a lónak az elé tett pálca. Vagy futószáron a hátulról ható ostorsuhintás. De szintén keretet jelenthet kézen a lovas poíciója, az, hogy mennyire helyezkedik a ló elé, milyen mértékben fordul a lóval szembe, vagy fordul el tőle. Szóval a keretet sokféleképpen lehet meghatározni.

Száronlét szár nélkül

Elöl a keret meghatározásának tehát csak lehetséges, de nem szükséges módja a szár, a zabla használata. Ezért a száronlétnek sem szükséges feltétele a szárhasználat, a támaszkodás. A támaszkodás éppen abban különbözik a száronléttől, hogy a támaszkodás a kontaktust, a lovas keze és a ló szája közötti kapcsolatot jelenti, a száronlét pedig a keret elfogadását. Helyes támaszkodás esetén a ló száron van, de a száronlétnek nem szükséges feltétele a támaszkodás. Ezért van az, hogy a legnagyobb mesterek iskolafeladatokat is végre tudnak hajtani odadobott száron. Az odadobott szár ebben az esetben nem jelenti azt, hogy a ló ne lenne száron! Tovább menve a száronlét az alapja a kantár nélküli lovaglásnak. Csak száron lévő lovat lehet kantár nélkül lovagolni. (A kantár nélküli lovaglás egy bizonyos végeredménye lehet a kiképzésnek, de nem az eszköze!)

A célrnaszál

A hagyományos magyar megközelítés során a száron lévő ló támaszkodása olyan könnyed, hogy ha a szárat egy szakaszon cérnára cserélnénk, akkor az nem szakadhatna el. És ez valóban így van. Elöl a keret meghatározásához használt nyomást a helyes kiképzés a végletekig lecsökkenti. A végletesen lecsökkent nyomást elfogadó lovat öntartásban mozgónak nevezzük. Az öntartás persze nem jelenti azt, hogy a keretet ne lehetne bővíteni, vagy szűkíteni, de azt jelenti, hogy a keret meghatározása és fenntartása kívűlről szinte láhtatatlan módon történik. Ennek megfelelően lehet (és kell is tudni) szinte odadobott szárral lovagolni. De a magyar könnyűlovas hagyomány álláspontom szerint nem ez! A hirtelen iramváltáshoz, fordulatok lovaglásához, megállásokhoz, elinduláshoz elengedhetetlen, hogy a szárakat, mint az ülés segítségeit másodlagosan kiegészítő eszközt bármikor hatásba lehessen helyezni. Ezért van az, hogy a magyar lovas kívánatos szármértéket alkalmazva, mindig fenntart a szár súlyának megfelelő támaszkodást.

A lendület

Hátul a keret meghatározásának egyik lehetséges eszköze a csizma. A hátulról érkező nyomást végletesen elfogadó ló végleteen kicsiny csizmasegítséget igényel. A csizma nyomásának végleges csökkentése annak a szorgalomnak az állandósulása, amit lendületnek nevezünk. A lendület és az öntartás így “testvér” fogalmak. A hátulsó láb kellő szorgalma nélkül elöl feszeng a ló, az erős (helytelen) támaszkodás pedig a hátulsó lábak lomhaságát, a szorgalom hiányát okozza. Ezzel tulajdonképpen csak azt fogalmazom meg, hogy a száronlét szempontjából mindegy, hogy elől, vagy hátul tagadja meg a keret elfogadását a ló, mindegy, hogy a ló a zabla nyomásának “nyom ellen”, vagy a csizma nyomásának nem enged.

Szár csizma nélkül, csizma szár nélkül

Azt, hogy a nyomásokra engedjen a ló persze nem egyszerű elérni. Eleinte egyszerre csak egyirányból érkező nyomást tud elfogadni a ló. Ekkor kell alkalmazni a szár csizma nélkül, csizma szár nélkül történő lovaglást. Ezt szétválasztott segítségekkel történő lovaglásnak nevezzük. A képzésnek ez a szakasza tulajdonképpen addig tart, ameddig a ló meg nem tudja különböztetni a különféle szársegítségeket és a különféle csizmasegítségeket. Eleinte a ló ugyais a szárakat kizárólag rövidítő segítségként, a csizmákat kizárólag élénkítő segítségként értelmezi. (Eleinte például nem érti a csizma oldalt léptető segítségét.) Ekkor a szárak és a csizma együttes hatásbahelyezése a gáz és fékpedál együttes használatát jelenti. Ezt a lovaglásban egybevágó segítségnek nevezzük. Az egybevágó segítség használatát kerülni kell, az a ló számára érthetetlen, annak megfelelni nem tud, az csak az ellenállást és a merevséget növeli. Kókay világosan ír arról, hogy a fiatal, illetve nem átengedő lovat különválasztott segítségekkel kell lovagolni. De arról is ír, hogy az átengedő ló esetében, a nagy összeszedettséget kívánó feldatatok lovaglása során, egyszerre is hatásba kerülhet a szár és a csizma. Hát hogyne! A száronlét során a keret szűkítése ezt nyilvánvalóan megkívánja! A száron lévő ló nem fogja a szár és a csizma egyidejű hatásbahelyezését egybevágó segítségnek (egyszerre előrehajtó és rövidító segítségnek) értelmezni, hanem megérti, hogy a lovas a keret szűkítését szándékozza!

Thomas Krist

Előzetes megjegyzés Thomas Krist cikkéhez: Ma reggel puha voltam. Elolvastam Krist úr cikkét, lefordítottam, azután a végén azt gondoltam, hogy mégis csak mellőzöm a cikk megosztását - tekintettel a díjlovasok érzelmeire. Azután Zerinváry Szilárd barátom megosztásával találkozam, aki nem volt rest az írást közreadni. Szeretném ismételten kifejezni, hogy az írás nem díjlovaglás ellenes, nem a lovassport ellen íródott. A mondandója csupán annyi, hogy a szerző tévesnek gondolja napjaink top sportolóinak lókiképési megközelítését, tévesnek gondolja azok pozitív elbírálását. A szerző - klasszikus képzettségével - arra világít rá, hogy a modern díjlovaglás lényegi kérdésekben tér el a klasszikus megközelítéstől. Én is ezt gondolom, Szilárdnak pedig köszönöm lovasemberi kiállását. Az alábbiakban pedig Thomas Krist cikke olvasható:

"Az olimpia jelmondata: "Gyorsabban, magasabbra, erősebben!" És hát napjainkban hozzá kell tennni, hogy "Az idő pénz!" Mindezt persze a lovaknak kell megfizetniük. Manapság a sportlovak átlagos használati ideje nyolc év - ami tény. Ezt korai egészségügyi hibáknak és problémás karatereknek szokták betudni. És ezzel kész. Régen a díjlovaglás volt a lovakért és a lovasok a mit, hogyan és miértet értették, a ló pedig ennek eredményeként a társuk volt.

Napjainkban a lovak vannak a díjlovaglásért. A lovasok tulajdonosok és anélkül használják őket, hogy különösebben érdeklődnének, vagy "időt pocsékolnának" a lókiképzés elméletének elsajátítására, vagy lovaik megértésére."

A második képen Alois Podhajsky (1936., belini olimpia), a harmadikon Isabell Werth (2012., londoni olimpia) lovaglása látszik.

Utóirat: Egy jelen lévőtől :) úgy hallottam, hogy Isabell Werth nem mert saját lovára visszaülni a olimpiai érme átvétele után... Ha így volt, azt gondolom, hogy jól tette.

Szirtes Bence iskolalépése és iskolaállj feladata. "A mesteri, úgynevezett iskolalovaglás az iskolalépésen alapszik, azzal kezdődik és azon épül föl." A videón látható iskolalépés és iskolaállj mesteri, monhatnám tanári.

Moys Elemér huszár ezredes, XX. századi nemzeti lovas szakirodalmunk egyik legtermékenyebb szerzője, az alábbiakat írja az iskolalépésről:
"A mesteri, úgynevezett iskolalovaglás az iskolalépésen alapszik, azzal kezdődik és azon épül föl...Az iskolalépés kitűnő testedző gyakorlat, melynek révén a ló a két idomító egység együttes és összehangzó alkalmazása által arra kényszerül, hogy járógépezete egész szerkezetét és az ezzel összefüggő egyéb testi berendezésének valamennyi szervét működsébe hozza...Az iskolalépés tulajdonképen nem egyéb mint a helyesen végrehajtott piaffe-nak a fele...Egyedül csak az iskolalépés által tudja a lovas elérni azt, hogy az ügetés minden fajtájában a ló helyes, szabályos, de emellett szép lendületes, könnyed mozgást fejtsen ki...Az iskolalépést a lónak mindig előrefelé, szabatosan és teljes biztonsággal kell végrehajtania az egyenes vonalon, a fordulatokban, piruettekben, a fél és egész oldalazásban, jobbra meg balra éppen úgy, mint a "vállat-be" és "farat-be" oldaljárásokban és ezek ellenkező állásaiban, sőt mi több, még a hátramenő mozgásban is...Az így végrehajtott iskolalépés teremti meg azt az állást, melyben a ló felegyenesedett, de mégis meghajlított nyakkal, a fejét a nyakszirttől kissé ferdén hátrafelé hordja, miáltal a feszítőzabla (vagy a csikózabla) az első nyakcsigolyára hat."

A ló összeszedettsége egyszerre mentális és fizikai kérdés. Mentális abban az értelemben, amit a tanár a diáktól vár el, amikor azt kéri: "Szedd össze magad, kisfiam!" Ilyenkor teljes figyelemmel kiegészített koncentrációrt kér a diáktól. De most nem erről, hanem az összeszedettség fizikai oldaláról szeretnék gondolatokat megfogalmazni.

A fizikai összeszedettség - egyebek mellett - a ló "összetolását", kompresszióját jelenti. De hát hogyan lehet ezt elérni egészen finom támaszkodás mellett, hogyan kell elképzelni mindezt, hogy ne az elöl húz hátulról présel egyébként teljesen hibás helyzetbe kerüljön a lovas. Ugyanezt a kérdést úgy is meg lehet fogalmazni, hogy mitől nem fog előretörekedni a ló, mitől marad rövid iramban, ha a lovas a lendületet, az előrelovaglást nem szünteti be? Attól, hogy az összeszedettségnek fizikai értelemben két mozzanata van: a hátusó lábak előrelovaglása és a súlypont hátravétele. Ha a lovasnak sikerült hátravennie a ló súlypontját, akkor a csizmák nem fogják gyorsítani a lovat, hiszen hátravett súlyponttal képtelenség előrefelé gyosrulni, a csizmák ezért nem előrehajtólag fognak hatni, hanem csak a lendületet növelik, a ló hátulsó lábait léptetik a súlypont felé.

Persze mindez nem egyszerű, mert a ló a lovas kétfajta, de egyidejű igényét (súlypont hátra, hátulsó lábak előre) csak igen hosszú képzés eredméneként érti meg. Először a kétfajta kérést külön-külön, például felváltva kell kérni a lótól. A fiatal lónál az előrelovaglás során az ülés mellett a csizmáknak van szerepük és ilyenkor elöl teljes szabadságot kell adni, a szárakkal engedni kell. A súlypont hátravétele során viszont a csizmák tevékenységét kell beszüntetni, hogy az ülés és a szárak telesen érthető információt adjanak a lónak. Ez a szétválasztott segítségekkel való lovaglás technikája, amit másképp a szárak csizma nélkül, csizmák szár nélkül kifejezéssel szoktak megfogalmazni. Amikor a ló szétválasztott segítségekkel már teljesen érti az összeszedettség "két mozzanatát", akkor meg lehet kísérelni egyszerre is a ló felé a kérést érvényesíteni. Ez az összeszedettség.

Szabó Emese a Nemzeti Lovasakadémia önismeret, kommunikáció, konfliktuskezelés tárgyakat oktató tanára gyakorlati vizsgát tett: sikeresen bemutatta a vezetőszáron végzett munka tesztjét és a spanyol lépés tesztjét kézen. Teljesítményéhez szívből gratulálok!

A futószárazás nemcsak a ló, hanem a lovasképzés eszköze is. Ezért a futószárazást nemcsak a ló és lovasképzés kezdetén, hanem annak minden lépcsőfokán érdemes használni.

A futószárazás a kézen történő munka egyik lehetséges változata. Előnye, hogy a ló és kiképző közötti távolság lehetőséget ad a nagyobb sebességkülönbségre, a vezetőszáron végzett, vagy kantárban végzett munkánál a kiképzőnek azonos sebességgel kell haladnia a lóval. Nehézsége, hogy van egy bizonyos távolság, ahol elveszti a befolyást a futószárazó (a futószárazás során ezt nem szabad meghaladni), illetve az, hogy a hosszú szár és a hosszabb pálca (ostor) nehézkesebb mozgást enged csak a kiképzőnek, így az jobban rá van utalva testbeszédére.

A futószárazás további előnye, hogy a ló nagyon sokféle módon mondhat nemet, hiszen nagyon egyszerű számára a kiképző segítségei elől való kitérés lehetősége. A futószárazás így nemcsak a ló kiképzésére szolgál, hanem lovas képzésre is, hiszen futószáron a ló összeszedésére csak az a lovas képes, aki érti a kiképzés elméleti ismereteit (azaz látja az összeszedést akadályozó szakamai problémákat) és alkalmazni tudja a ló és lovas közötti kommunikáció eszközeit (az adott helyzetben megfelelő segítségeket ad lovának). A futószárazó, ha nem érti a kiképézéselméletet, vagy nem tud helyes segítségeket adni, esélytelen az összeszedésre.

Futószárazni lehet zablába csatolt szárral, csomózott kötőfékkel, vagy kapicánnal. A három forma közül a kapicán előnye az, hogy jó irányba fordítja a fejet, megkönnyíti a ló hajlítását. Kikötőszárak alkalmazása igényes futószárazásnál csak akkor ajánlatos, ha másképp nem tud befolyást szerezni a kiképző, például a ló veszélyes a kiképzőre. A kikötőszárak problémája az, hogy alkalmazásuk esetén a ló izmai nem nyújthatóak, a keret nem tágítható, nem szűkíthető, a ló oldal irányban nem hajlítható. A kikötőszárak használata ezért a gyors, részleteket nem érintő kiképzés eszköze, ami általában csak kezdő lónál, vagy kezdő lovasnál ajánlatos. Kikötőszárak használatával inkább csak lemozgatni lehet a lovat, a képzés esélye csekély.

A futószárazás tanítását a vezetőszáron történő munkával kell előkészíteni, mert a ló fölötti befolyást annál egyszerűbb kialakítani, minél közelebb és minél inkább a ló előtt áll a kiképző. Minél távolabb van (minél hosszabb a szár) és minél hátrább áll (váll-, nyereghely-, csípőmagasság, végül a ló mögött) a kiképző, annál idomítottabbnak kell a lónak lennie, hogy a befolyás megmaradjon.

A szár- és csizmasegítségeket a futószárazást előkészítő vezetőszáron végzett muka során kell megtanítani a lónak. A lónak értenie kell az állító szársegítséget, a direkt és indirekt szársegítséget, az engedő szársegítgséget (a nyakat lefelé nyújtja), a feligazító szársegítséget, és a felvevő szársegítséget. Mindezt a pálcasegítség egészíti ki. A hátra és lefelé tartott pálca a belső csizma csípőt kifelé léptető segítségét, a csizmahelyre mutató pálca a csizma előrehajtó segítségét, a felemelt hátrafelé mutató (külső csípőre mutató) pálca a külső csizma, csípőt befelé léptető segítségét, a mar fölé emelt pálca a külső indirekt (vállat befelé vezetőszár) segítségét, a mélyen a váll elé mutató pálca a belső indirekt (vállat kifelé vezető) szár segítségét jelzi.

A segítségadás kapcsán meg kell jegyezni, hogy a lovas futószárazás közben, a lovagláshoz képest könnyített helyzetben tudja begyakorolni a szár és a pálca „be és kikapcsolását“, vagyis azt, hogy izmainak tónusba helyezése helyezi hatásba, míg izmainak ellazítása hatáson kívül helyezi azokat. Legjobban érzékelhető ez a pálca esetén, amikor is nem a pálca helyzete határozza meg, hogy hatásban van-e, vagy sem, hanem az, hogy a pálcát tartó kéz izmai feszültségben vannak-e, vagy sem.

A futószárazás kezdeti időszakában a váll magasságánál előrébb álló kiképzői pozíció a ló vállait kifelé vezeti, ennek hatására a ló a kört nagyobbítja. A váll magasságánál hátrébb álló kiképzői pozíció a lovat befelé vezeti, ennek hatására a ló a kört szűkíti.

A szárat tartó kéz leejtésével, a kiképző menetirányba "dőlésével", azaz a kiképző vállainak előremozdításával a ló mélyíti nyakát, sebességét növeli. A szárat tartó kéz felemelésével, a kiképző hátradőlésével, a kiképző vállainak hátravételével a ló feligazodik, sebességét csökkenti.

A futószárazás kezdeti időszakában a ló számára meghatározott térrészt, a keretet, úgy határozza meg a lovas, hogy oldalirányban olyan távol kell lennie a kiképzőtől, amit a szár határoz meg: a szár nem lóghat, de nem is feszülhet, a lónak a szár súlyával megegyező erővel kell támaszkodnia. Hosszirányban a keret meghatározása a szár merőlegességével történik, ha a szár merőleges a lóra, akkor sem nem előzi meg a lovast, sem nem marad le tőle. Ha a ló a meghatározott keretet elfogadja (jobbra, balra, előre, hátrafelé a tér azon részében van, amit a futószárazó meghatároz) akkor száron lévőnek lehet tekinteni. Ilyenkor a befolyás (a ló segítségekre való reagálása) ugrásszerűen megnövekszik.

A támaszkodásnak a szár súlyával egyezőnek kell lennie. Ez azt jelenti, hogy a támaszkodás a szár lógása és feszítése közötti helyzet, olyan állapot, melynek során a lovas a száron kereszül kommunikálni tud a lóval, a lovastól induló információ megérkezik a lóhoz. A szár megfeszülése nagy hiba, az a kiképző szándákával ellentétes hatást vált ki. A szár csak akkor feszülhet, ha a ló külső vállát túlterheli (a váll kiesik), ugyanis egyensúlyi helyzet esetén a ló nem tud feszíteni (a fizika alapelve, hogy az erők párosával lépnek fel). A szár továbbá csak akkor feszülhet, ha a ló külső oldalán lévő izmait megfeszíti, azaz azokat rövidíti, ez pedig pont ellentétes a futószárazó szándékával – a körön végzett munka során a külső oldal izmainak éppen hogy hosszabbodnia, nyúlnia kell.

A ló „előrelovaglása“ a furószárazás során is alapelv. Ennek előfeltétele a sebességkontroll. A ló élénkítése viszonylag egyszerű feladat, a nagyobb kihívást általában a ló lassítása, megállítása jelenti. Ennek egyszerű változata az, hogy a futószárazó a ló feje magasságába helyezkedve a ló elé tartja pálcáját. A kiképzés előrehaladtával a csípő magasságába mozdulva a szárat tartó kéz felemelésével és hátulról érkező pálcasegítséggel is le lehet lassítani, vagy meg lehet állítani a lovat, mert az ilyen segítség a tolóerőt csökkenti, vagy megszünteti - lassítja, vagy megállítja a lovat.

A lovas vállainak menetirányba fordítása a vállat be helyzet felé fordítja, a menetiránynak szembe fordulás a farat be helyzet felé fordítja a ló gerincoszlopát. Másodlagos segítségként a vállat be helyzet elérhető a vállak befelé történő vezetésével (direkt szársegítség, illetve mar fölé mutató indirekt pálcasegítséggel), vagy a csípő kifelé történő vezetésével (pálca hátra és lefelé mutat), a farat be helyzet pedig a vállak kifelé vezetésével (a pálca kifelé vezeti a vállat), vagy a csípő befelé vezetésével (a pálca befelé vezeti a csípőt). Mindezt persze nagyon sokat kell gyakorolni, hogy a vállat be, ne a csípő kiesését, a farat be ne a vállak kiesését jelentse.

Az összeszedés során hátravett súlyponttal lendületesen kell mozogni a lónak, egyébként nem összeszedetten, hanem lassan mozog a ló. A két feltételt különválasztva kell gyakorolni, mindaddig, míg ló és lovas képes nem lesz egyidejű végrehajtásukra. A vállat be feladat inkább a lendület (a hátulsó láb előrelendülésének) fokozására alkalmas, míg a farat be feladat inkább a súlypont hátraigazítására, az egyensúlyi helyzet javítására. Ezzel együtt a vállat be feladat végrehajtására is képesnek kell lenni viszonylag rövidebb iramban, míg a farat be feladatban is fenn kell maradni a nyak nyújthatóságának.

Szabó Georgina és Puskás Zoltán sikeres elméleti vizsgát tettek, amihez ezúton gratulálok, a lovaskultúra megújítása terén végzett munkájukhoz kitartást, és sok-sok erőt kívánok.

A tiszteletbeli lovagok és a vizsgát tettek aktualizált névsorát ide kattintva lehet olvasni.

Érdekes gondolatot mondott a múlt héten Vörös László barátom. A vízszintes, azaz használati egyensúlyban a ló háta vízszintes, csikóegyensúly esetén előrefelé, iskolaegyensúly esetén hátrafelé lejt. A vízszintes egyensúly innen kapta a nevét. Az ide-oda lejtés persze érzést is ad az ülésnek, így nem csak látvány alapján, szemlélőként lehet lehet a hát vízszintes, vagy egyik irányba való dőlését érzékelni, ezzel együt pedig a ló egyensúlyi állapotát - hanem az ülés is információt ad a helyzetről. Az előredőlt hát esetén (ez valójában elégtelen egyensúlyi helyzetet jelent) az ülés előrefelé "sodrórik". Nehéz persze ezt megérezni nyeregben, hiszen az pont azért van, hogy mindenhonnan támaszt adjon az ülésnek, de szőrén világosan érezhető és ennek megfelelően a lovas "küzd" is ellene. Különösen áll ez vágtában.

Sárvári Evelin iskolavágtája. "A ló teljes átengedettségét és fordíthatóságát csak az iskolavágta adja meg." A videón látható iskolavágta mesteri, monhatnám tanári.

Az 1926-os katonai szabályzat 655. paragrafusa az alábbiakat írja:

"Az iskolavágta: tökéletes rövid vágta, de fokozottabb konchajlítással.
Ha a ló rövid egyensúlyvágtára hajlandóságot mutat és e mellett tökéletes tartással jár, ezt idönkint még jobban megrövidíthetjük - amikoris a ló felvételét különösen a külső szárra kell támogatnunk. 
Eleinte a felvétel nagyon óvatosan történjék és már néhány rövidített ugrással is meg kell elégednünk. 
Az iskolavágta kifejlesztéséhez a lónak az oldalbordákban való fokozott hajlítása és fokozottabb összeszedése is szükséges, hogy hátulsó lábait aláléptethessük és hajlíthassuk.
Ha a tiszta háromütemű rövid vágtának nagy a lendülete, az ütemnek - a külső szár erősebb hatásával eszközölt félvisszatartással és a külső combnak a ló külső hátulsó lábát fokozott előrelendülésére öszötönző ütemes előrehajtásával történő - felvétele a koncízületeknek és bordáknak az "Iskolaszerű négyütemű vágta" eléréseére vezető hajlítását fogja előidézni.
A négyütemű vágtának sem szabad azonban vontatottnak lennie.
Mint a többi iskolajármódnak az iskolavágtának is lendületével és puha élénkségével kell kitűnnie.
A négy dobbanásnak közvetlen egymásután és páronkint (hátulsó és mellső lábak) egyenlő időközökben kell hallatszania.
A helyesen lovagolt, élénk lendületes iskolavágtánál a négy dobbanás oly gyorsan követi egymást, hogy ezt és a három dobbanásos egyensúlyvágtát hallás után nehezen lehet egymástól megkülönböztetni.
Ez a körülmény gyakran arra a téves felfogásra vezet, hogy az iskolavágtánál is csak három patadobbanást szabad hallani.
Ha az iskolavágtánál mind a négy patadobbanást tisztán, de különböző erősséggel halljuk, a vágta nem elégé tiszta és átengedett.
Ha a lovat az egyensúlyvágtából az iskolavágtához már könnyen össze lehet szedni iskolavágta már lépésből és állóhelyből is kifejleszthető.
Lépésből való beugratáshoz a lovat először jól össze kell szednünk és addig kell rövid, szapora lépdelésre serkentenünk, míg a ló az elejét emeli. Ebben a pillanatban kell a ló beugratására a segítségeket rendes módon adnunk.
A beugratást állóhelyből hasonló képen végezzük, vagyis a lovat először helyben való lépdelésre kell ösztönöznünk. A vágta segítségeit abban a pillanatban kell adnunk, mikor ennél a ló teljesen átengedetté válik és a hátulját sülyeszti.
A ló teljes átengedettségét és fordíthatóságát csak az iskolavágta adja meg.
Vágta iskolájára megszabott összes gyakorlatokat, a perdülést és nyolcast csak akkor gyakolorjuk, ha a ló az iskolavágtában eléggé kiképzett."

Aranyszabály, ha leestél a lóról, mielőbb ülj vissza.

Ez igaz életünk egyéb területén is. Ér valami negatív élmény, baleset, elveszítünk valamit vagy valakit, elveszik azt, ami fontos volt nekünk. A kérdés az, hogy ezután mennyi időt töltünk az önsajnálattal, a vádaskodással, kifogások keresésével, a külvilág hibáztatásával, azaz mennyi idő után „ülünk” vissza.

A ló asszisztálta tréningek és a lovas coaching abban tudnak segíteni, hogy erőnket, energiáinkat minél előbb az újrakezdésre, a tervezésre, a talpraállásra tudjuk fordítani. 

Hogyan segíthetnek a lovak?

Vezesd a lovad a pályán egy körön keresztül és megmondom ki vagy - persze ez nem így néz ki a gyakorlatban, nem ilyen egyszerű bárkiről megmondani milyen is, nem tudjuk elemezni a személyiségét. A lovakkal való kapcsolatunk azonban sok mindent elárul rólunk, a hatásunkról, befolyásoló-erőnkről, döntéseinkről, értékeinkről.

A tréningeken és a coaching során párhuzamokat keresünk a lovakkal való kapcsolatteremtés és az emberekkel való kapcsolódás között. Sok lovas mondja azt, hogy ő a lovakat jobban szereti, mint az embereket. Ugyanakkor nem tudjuk elkerülni a másokkal való találkozásokat, ügyintézést, közösségben munkálkodást, ezért eredményesebb megtanulni bánni az emberekkel is.

A ló asszisztálta tréning és coaching ebben segít és bár története nem olyan régi Magyarországon, a lovakat régóta használják az emberek terápiás vagy tanulási célra.

A ló emberhez való hasonlóságai és különbözőségei révén válik alkalmassá arra, hogy segítse a fejlesztési folyamatokat (Osterhammel, 2013). Tükörként funkcionálnak, azonnal, ösztönösen és objektíven adnak visszajelzést. Nem „kérdeznek”, de reagálnak a tréning résztvevők cselekedeteire, érzéseire, viselkedésmódokra, a maguk természetes módján vannak jelen a képzésben, igénylik a figyelmet, bizalmat, motiválást, irányítást, biztonságot. A lovak mellett a tréner is segít a jelek, válaszok megértésében és feldolgozásában

Miért jó a lovaktól tanulni?

Mert nem érdekli őket az öltözetünk, a rangunk, a státusunk, az, hogy mit szeretnénk sugallni magunkról, egyszerűen átlátnak a bennünket körülvevő falakon és segítenek megtalálni valódi énünket, kiaknázni erőforrásainkat. Megmutatják pl.,

• a kommunikációnk egyértelműségét,
• azt, hogy hogyan tudunk bizalomteli légkört kialakítani,
• hogy igazságos és következetes vezetők vagyunk-e,
• hogy milyen konfliktuskezelési stratégiákat használunk,
• hogy hogyan fejezzük ki az érzelmeinket,
• hogy milyen gyorsan tudunk egy új helyzethez alkalmazkodni,
• hogy mekkora sebességgel tanulunk és építunk be új információkat,
• hogyan dolgozzuk fel a sikereket és a kudarcokat.
  

Egy lóval támogatott fejlesztési folyamat a vezetőfejlesztésre is kiválóan alkalmazható, hisz a lovak felé mutatott magatartása leképezi a vezetők beosztottjaik felé irányuló viselkedésmódját.

A tréning nem pusztán feltárja a hiányosságokat, hanem eszközöket ad és lehetőséget is nyújt az új viselkedésformák kipróbálására.

Szabó Emese, a Nemzeti Lovasakadémia oktatója

Napjainkban az az általános megközelítés, hogy a minőségi lovaglást a versenysport jelenti. Az a jó lovas, aki versenyeken vesz részt, aki saját és lovával közös teljesítményét más lovasokkal, ló és lovas párosokkal méri össze. Pedig mindez nem kézenfekvő. Ha valaki zongorázni tanul, akkor nem lesz zongoraversenyző. Ha nyelveket tanul, akkor sem fog versenyekre járni. De más példát említve, a macska, vagy kutyatartók állatszeretetét, hozzáértését sem jellemzi, hogy versenyeznek-e családtagként szeretett állataikkal, vagy sem. És hát a lovaglásban sem volt ez mindig így. A versenyzés, a versenysport a XX. század találmánya. Persze korábban is szívesen megmutatta minden jó lovas a tudását, a közös lovaglás, különösen az előre megbeszélt figurákból összeállított karusszelek mindig is a társasági események fénypontjai voltak. De a versenyzés teljesen megváltoztatott mindet. Sőt, a lovas versenyek még a többi versenysportok között is különlegesek. Jó lóval ugyanis még a kevésbé tapasztalt lovas is eredményes lehet. Pénzzel, drága, értékes ló megszerzésével sikerhez és dicsőséghez jut még a szerényebb képességű lovas is. De boldogsághoz nem!

A XXI. század lovasa

A XX. század alapvető fordulatot hozott a lókiképzésben. Míg az azt megelőző évezredekben a lókiképzés célja a ló végletes együttműködési készségének, azaz együttműködési szándékának és együttműködési képességének kialakítása volt, addig ez a XX. század elején megváltozott. A ló elvesztette katonai és gazdasági jelentőségét, felhasználásának új területe a versenysport lett. Ezzel együtt a teljesítmény végletes fokozása vált a lókiképzők legfontosabb szempontjává. Mégpedig mindenáron. Sutba dobták a lótenyésztés évezredes eredményeit. A nagy szervezeti szilárdsággal, ellenállóképességgel, hosszú élettartammal rendelkező, intelligens és együttműködésre szelektált tiszta fajták helyett a speciális teljesítmények elérésére alkalmas hibridnek minősíthető fajták váltak divatossá. A versenysport résztvevői között bevett szokássá vált a teljesítményfokozók, fájdalomcsillapítók használata, mégha az a ló egészségének rovására is vált, és mindennapossá lett az egyébként megengedhetetlen “kiképzési” módszerek alkalmazása, a lovak bántalmazása is.

A XXI. század lovasa ezzel szemben saját és lova boldogságát keresi, így minden edzés és közös munka után joggal kérdezheti magától, hogy az aznapi együttlét vajon örömet okozott-e vagy sem, aznap a harmónia keresése zajlott-e, vagy sem. Persze nem minden nap lehet optimális, nem minden nap lehet tökéletes. De általában annak kell lennie.

A XXI. század lovasa nem a versenyeken látható teljesítményeket célozza lova kiképzése során. Azok már amúgy is olyan végletesek, hogy sokszor már a lovas szakemberek számára is lehetetlenségnek tűnnek. A modern lovas nem úgy akar eljutni a lókiképzés legmagasabb fokát jelentő feladatokig, hogy annak végrehajtása láttán minden nézőnek elakadjon a lélegzete. Ezeket a legmagasabb feladatokat a maguk egyszerűségében, békességgel kívánja végrehajtani és tudja, hogy erre minden egészséges ló (a sajátja is) képes. Azért egyszerűségben és békességben, mert a célja nem az, hogy más teljesítményenél kiválóbb legyen, hanem az, hogy lovát a legteljesebb mértékben kiteljesítse, a lehető legtökéletesebb mentális és fizikai kondícióba hozza, mert tudja, hogy ez szolgál leginkább lova javára. Ezzel tudja leginkább óvni egészségét, karbantartani testét, elméjét. Ez lesz az alapja lova hosszú használati élettartamának. A XXI. század lovasa nem a versenylovas, hanem az önmaga örömét, szórakozását, szépségre, harmóniára való vágyát kereső élménylovas.

A szakma ismerete

Minden lovas lókiképző is egyben. Amikor a lovas lovával foglalkozik, lovagolja, akkor minden cselekedetével vagy javít lován vagy rontja azt. De ez pedagógiai szempontból nem ilyen egyszerű, mert, ami az egyik helyzetben helyes, az a másikban nem feltétlenül az. Mindenek előtt az adott szituációt, a ló viselkedését kell helyesen értékelni. A helyzetről a lovas az érzékszerveivel “szerez tudomást”, ezt nevezzük lovasérzésnek. Lovasérzés például az, amikor futószárazás közben oda néz a lovas, ahova kell. Van, például hogy a patanyomvonalat, azaz a ló egyenességét kell figyelni, van, hogy a gerincoszlop egyenességét, ferdeségét, vagy hajlítottságát, de van, hogy mást. Néha erre kell nézni, néha arra. De lovasérzés az is, hogy a lovas a nyeregben ülve meg tudja különböztetni, hogy éppen melyik hátulsó lábával lép a ló. Ezekre az érzésekre azonban csak az elméleti ismeretek alapján tehet szert a lovas. A lovasérzés tanulható, az igényes élménylovas pedig pont ezeket az érzéseket keresi, ezeket az érzéseket kívánja elsajátítani. De ez csak szakember segítségével lehetséges!

Sok mindent el lehet lesni más lovasoktól, sok mindent meg lehet tanulni könyvekből, dvd-ről, a lovas sok mindenre rávezetheti lova és sok mindenre rájöhet magától is. De a lovasérzésre, azaz olyan tudásra, amellyel lovában rejlő lehetőségeket végletesen “elő tudja hozni”, csak mestertől lehet megtanulni. A mestert arról lehet megismerni, hogy ő maga is mestertől tanult. Vannak kiváló és eredményes lovasok, akik nagyon komoly eredményekig eljutnak a maguk erejéből, de a mindenre kiterjedő szakértelmet csak mestertől lehet eltanulni. A mester ugyanis nem csak az adott helyzetre tud gyakorlati tanácsot adni, hanem a lókiképzés elméleti kérdéseinek ismerete alapján az általános összefüggéseket is érti és ezek ismeretével a lovas olyan helyzetekben is megoldást talál, amire egyébként nincs tapasztalata, továbbá az általános összefüggések ismerete segít abban, hogy a kiképzés helyes útjáról ne térjen le a lovas.

Küldetésünk van. Évezredes lovaskultúránk, elődeink tisztelete, az örkényi lovasok nemzetközi hírneve arra sarkall minket, hogy nemzeti lovastudásunkat továbbvigyük és átörökítsük. Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen a lókiképzés több száz év óta mesterről mesterre szálló kultúrája „a miénk“, tudásukat – mondhatnánk – csak utánoznunk kell. Utánoznunk, de egyben XXI. századi szemlélettel végiggondolnunk, modern lovasként kiteljesítenünk.Küldetésünk van. Olyan időszak előtt állunk, amikor a hagyományos magyar lovastudás lesz az a tudás, mellyel ló és lovas egyaránt képes átélni a lovaglás örömét és harmóniáját. Magyar lovasokként éppen ezért különleges helyzetünk és egyben kötelességünk is van: örökségünket gondoznunk kell. A ma lovasának meg kell értenie és tanulnia mindazt, ami a magyarokat évszázadokkal ezelőtt lovas nemzetté tette. A ma lovasában fel kell ébrednie a vágynak, hogy úgy akarjon lovagolni, mint az őt megelőző generációk hosszú évtizedeken, évszázadokon keresztül. Pontosan úgy, ahogyan a régi lovasakadémiákon.

Küldetésünk van. A lovaglás nem csupán versenyzést, és nem csupán drága hobbit jelent. Lovaglást jól és rosszul is lehet művelni, olcsó és drága lovakon egyaránt. A ló tudása egy valamin múlik: lovasa tudásán. A klasszikus lovas pontosan ezért foglalkozik a gyakorlat mellett a lókiképzés elméletével: meg akarja érteni lovát, teljessé akarja tenni a lovaglás élményét. A klasszikus stílus a világ minden pontján a minőséget jelenti. A klasszikus lónak pedig nincs szüksége különleges adottságokra, csak gondolkodó lovasra. Erre tanítjuk lovasainkat.

A Nemzeti Lovasakadémia hiánypótló iskola, hiszen az Örkénytábor bezárása óta törést szenvedett magyar lovastudást kívánja újraéleszteni és megújítani. Oktatóink magasan képzett, több évtizedes szakmai múlttal és tapasztalattal rendelkező, elismert lovas szakemberek. Akadémiánkon mindazt a tudást szeretnék átadni, melyet a legkiválóbb mesterektől tanultak és kutatómunkáik során magukévá tettek. Mi azt mondjuk: tudás csak mesterről mesterre szállhat. Ezt a hagyományt szeretnék követni.
Közösséget építünk. Képzésünk az igényes élménylovasok és a fejlődni vágyó lovas szakemberek előtt egyaránt nyitott. Hiszünk abban, hogy nemzeti lovaskultúránk újbóli felemelése csak a klaszikus lovaglás széles körű elterjesztésével és művelésével lehetséges.

Erre a küldetésre vállalkozott a Nemzeti Lovasakadémia.

Sárvári Evelin az Escuela Equitabilis lovasakadémia tagja lett. Sikeresen bemutatta a vezetőszáron és futószáron végzett munka tesztjét. Eredményes vizsgája bizonyítja, hogy Magyarországon képesek vagyunk minőségi tudás átadására, olyanra, amit a kortárs európai mesterek - jelen esetben Sabine Oettel - megfelelőnek minősít. 

Evelin! Nagyon büszke vagyok rád!

Hogy mit mondtak erről a magyar lovas mesterek? A választ legjobban talán Alistai Mátyus N. János könyvéből lehet kiolvasni. Könyve második részének ötödik fejezetében tárgyalja a kapicán használatának kérdéseit. Ebben a fejezetben - számára természetes helyzetként - írja le, hogy a svéd királyi hadsereg lovasai hosszabb menetek esetén csak kapicánban lovagolják lovaikat, az oroszok pedig kötöfékben. Ebben Alistai semmi különöset nem talál, amiből az olvasó azt a következtetést vonhatja le, hogy korának egyik legkomolyabb magyar szakembere számára nem volt különös a kantár nélküli lovaglás.

Sőt, ugyanebben a fejezetben leírja, hogy ideális esetben a fiatal ló képzését, az iskolaló képzését, valamint a minőségi lovasképzést (!) kapicánnal kombinált csikózablás, vagy feszítőzablás kantárral javasolja. "Az órrkantár, orr fék vagy (kapuczán) ama eszköz, mellyet vagy a 'fiatal lovak' tanítás elején vagy az oskolalovak mesterséges járásokra való oktatásakor nyakok rendesebb hajlása megnyerésére, vagy ezek szája megkéméltetésére a lovag újonczok kezeiben viscányon* vagy feszítő zablán kívül használtatni látunk... mely különben a csökönös, vagy rendetlen hátozással elromlott ló szája megjavítására felette alkalmatos."**

A kapicánnal történő lovaglás a kantárral, vagy kantár nélküli lovaglás határesete. :)

Megjegyzések a bejegyzéshez:
*csikózablán (G.I.)
** A szöveg a magyar nyelv szabályai szerint kétféleképpen értelmezhető: Fiatal ló képzésekor, magasiskola kiképzéskor, fiatal lovas képzése során csikózablával, vagy feszítőzablával felszerelt kantár helyett csak kapicánnal javasolja a szerző a lovaglást, de úgy is, hogy kapicánnal kombinált kantár használatáról ír. Én ez utóbb értelmet vélem kiolvasni a szövegből. (G.I.)

A cikk első része ide kattintva olvasható.

A hétvégén átadták a megújított Nemzeti Lovardát. A megnyitó mindannyiunk - minden magyar lovasember - számára ünnep. Nekem piros betűs. Hiszen még pár évvel ezelőtt is nem így állt a dolog: bedózerolás fenyegette a Tattersallt és ha talán meg nem értett jószándékkal is, ha kéretlenül is, de a magam módján minden erőmmel préseltem a lovas környezetet az intézmény fennmaradását biztosító változásokért. Most ez megtörtént és örömmel tölt el. Mert a Tattersall az enyém is. Évtizedeket töltöttem el pályáin jó időben, rossz időben, napsütésben, esőben, szélben, fagyban, versenyeken, hétköznapi edzéseken. A Nemzeti Lovarda olyannyira "beszippantott", amire talán a legjobb példa az, hogy tizennégy és huszonhat éves korom között nem láttam a Balatont. :) Ha csak egy kicsi időm is volt, egyből a Tattersallba mentem - más nem is létezett számomra csak a lovarda a Kerepesi úton. Így ott voltam a Tattersall utolsó büszke időszakában, láthattam a mára legendssá vált személyeket: Hargitai Mátyást, Laczi Tibort, Hársvölgyi Józsefet, Lászay Józsefet, Tóth Bélát, Lénárd Bélát, Szabácsy Istvánt, Akacs Ödönt, Rónay Antalt, Ákos Ajtonyt, Balczó Andrást, hogy csak a legidősebb általam ismert lovasgenerációt soroljam. 

Az ünnep a megállás, a tisztelet, a számadás ideje is, különösen akkor, ha egy intézményt adnak át. Egy létesítményt felépíteni, újáépíteni nem egyszerű feladat, de a munkának koránt sem ez a legnehezebb része. A hely szellemiségét megteremteni (ez esetben megtartani) az igazi kihívás. Szurkolok azért, hogy a megújulás az elődök által megteremtett genius locit (a hely szellemét) csak erősítse és mindenki, versenyzők, szervezők, nézők az elődök emlékezetével tegyen közös kultúránkért!

Most akkor kantárral, vagy kantár nélkül kell lovagolni? Az én, hangsúlyozom az én válaszom az, hogy kantár nélkül, de kantárral. Ló és lovas közötti kommunikáció ugyanis alapvetően testbeszéddel zajlik. És hát ennek megfelelően nem lovas, nem ménesvezér, hanem kentaur szeretnék lenni, teljesen eggyé szeretnék olvadni lovammal. Ezért szeretnék kantár nélkül lovagolni. Hogy akkor mire való a kantár? A ló és lovas közötti kommunikáció egyszerűsítésére, a testbeszéd feltétlen érvényesítésére.

A testbeszédet ugyanis minden élőlény születésétől fogva érti. A nyomást, az engedést, a küldést, a hívást. A testbeszédet nem kell tanulnia a lónak. De mi van akkor, ha érti, de nem akarja teljesíteni? Mert a nem akarás az élet normális része, nem különös, nem ördögtől való, ha a ló nem reagál megfelelően a lovas testbeszédére: a közösségekben természetes, hogy a vezetéssel szembeni határokat minden résztvevő időről időre feszegeti, a családban pl. a gyerek rendszeresen puhatolja lehetőségeinek határait, és ez így van rendjén. Szóval, mit kell tenni, ha a testbeszédre a ló nem reagál megfelelően, azaz ha az elsődleges segítségnek nem enged? A válasz egyszerű, másodlagos segítséggel kell megerősíteni. Egyebek mellett erre szolgál a kantár.

De arra is, hogy a testtel jelzett összetett kommunikációt ne csak nagyjából, hanem egészen pontosan megértse a ló. Másodlagos segítségként lehetne ugyanis pálcát, nyakkarikát (cordeo), vagy egyéb eszközt is használni, de a ló számára a legérthetőbb és ennek megfelelően a legösszetettebb kommunikációt a kantár biztosítja.

A kantár tehát csupán arra kell, hogy precízebben kommunikáljon a lovas, valamit hogy mindenképp érvényt szerezzen testbeszéddel kifejezett akaratának. De csak akkor, ha erre feltétlenül szükség van! Mindezt fejezi ki a "descent de maines, descente de jambes" elv, aminek a részleteit ide kattintva lehet olvasni.

A lépéssel szemben az ügetés a modern sportlovaglás leglátványosabb jármódja - különösen a nyújtott ügetés. A nyújott ügetés a versenysport ikonikus feladata, napjainkban a díjlovasok leginkább ebben a jármódban szeretik fényképeztetni magukat, de a díjlovaglást jelképező rajzok, ikonok is ezt a jármódot ábrázolják legtöbbször. 

Mindez azért érdekes mert az elmúlt évszázadok, évezredek lovas és lóábrázolásától mindez határozottan eltér. Míg manapság a legjobb, legképzettebb, legeredményesebb lovakat szinte mindig ügetésben (leginkább nyújtott ügetésben) fotózzák, addig száz évnél idősebb képeken ugyan ezt a jármódot csak nagyon hosszú keresgélés után lehet megtalálni. Mindennél jobban talán semmi sem jellemzi jobban azt a változást, amit a XX. század lókiképzési szemlélete hozott az előző évezredekhez képest. Most ügetésben és magas iramban, régen az összeszedettséget, a rövidséget megtestesítő iskolajármódokban (legtöbbször a vágta iskolajármódjaiban: a redopban, a terre a terre-ban, vagy carrere-ben) ábrázolták a lovasokat. Most a teljesítmény, akkor az együttműködő készség és a hosszú használati időtartam volt a legfőbb szempont és ez az ábrázolásokon is világosan érvényre jut. A hagyományos ábrázolásokon a nyújtott ügetés megjelenésére a magam részéről csak egy hazai példát tudok felemlíteni: XII. Károly, svéd király híres lovasbravúrját megörökítő domborművet, ami Budapesten a Váci utca és Irányi utca sarkán található.

Az ügetés lábsorrendje, a ló mozgása

Az ügetés kétütemű jármód, melynek során az átlós lábak egyszerre érnek a talajra. A lépések között lebegési fázis van. A patadobbanások egyenlő időközben hallatszanak. Az ilyen ügetést campagne ügetésnek nevezzük.

A mozgás során a bal hátulsó láb talajról történő felemelkedésekor van a ló bal csípője a legmagasabb ponton. Ugyanebben a pillanatban emelkedik fel a jobb elülső láb is, ami a jobboldali váll emelkedésével jár együtt. A lábak előrelendülése során sűlyed le a bal csípő és a jobb váll. A váll és a csípő akkor van legmélyebben, amikor a paták talajt fognak. A másik csípő és váll pont ellentétesen mozog, hiszen az ellenkező két láb (a jobb hátulsó és a bal elülső) akkor hagyja el a talajt, mikor ezek talajt fognak és akkor érnek a talajra, mikor ezek elemelkednek. Azon az oldalon, ahol a lábak egymást közelítik a ló háta lesűlyed, ezzel egyidőben a másik oldal felemelkedik. A ló gerincoszlopa mindeközben egyfajta hosszirányú hullámmozgást végez. Ez igen kényelmes. Minél elengedtebb a ló törzse, annál kifejezőbb ez a hullámmozgás, annál kényelmesebb a ló lépése. A lovas onnan érzi, hogy melyik lábával lép a ló (melyik lába lendül előre), hogy azon az oldalon lesüllyed a ló háta, csizmája a heveder felé lendül.

Az elengedett lovon a tanügetés kifejezetten kényelmes. A fiatal ló elengedettsége persze korlátos, a teljes elengedettség elérése akár évek munkájába is kerülhet. Ezért van az, hogy a képzés jó irányba való haladásának egyik jellegzetessége az, hogy a ló tanügetésben egyre kényelmesebbé és kényelmesebbé válik. Nem ritka az, hogy eleinte akár kifejezetten nehéz, a lovas számára akár megerőltető is lehet a tanügetés. A ló háta szinte eldobja az ülést, majdhogynem erőből kell a ló hátán ülni. Az elengedettség előrehaladtával, a hát hullámmozgásának megjelenésével, már egyszerűen is rá lehet ülni az ügető ló hátára, de a lovas azt érzi, hogy a ló hátán magasan ül. Az elengedettség javulásának következő fázisában megjelenik a kényelmesség. Régi magyar lovaskifejezéssel ezt úgy mondjuk, hogy a ló a lovas lába közé dagad. Végül a teljesen elengedett ló a lovassal egybe forrasztja a nyerget. A ló háta szinte magára szívja az ülést, ló és lovas egy testé válik, a tanügetés semmifajta fizikai erőkifejtést nem igényel a lovastól. (Ezért van az, hogy akár igen idős korban is lehet tanügetni, hiszen az opitmális esetben semmiféle megerőltetést nem jelent!) 

Ló rövidítése és élénkítése

Amennyiben a lovas a lesüllyedő oldalakon ülőcsontjával felváltva megnyomja a ló hátizmát, azaz arra ütemesen ráterhel, akkor a ló egyre rövidebbet fog lépni. Ezzel szemben a lesűlyedő oldalon adott comb- és csizmasegítség az azonos oldali hátulsó lábak tevékenységét erősíti, a ló hosszabbat fog lépni. Van olyan szakmai vélemény, miszerint az ügetésben mindkét combnak és csizmának egyszerre kell előrehajtó segítséget adni, de ez tévedés. A comb és a csizma az azonos oldali hátulsó láb tevékenységét fokozza, ezért a két oldalon külön ütemben kell a segítséget alkalmazni.

Az ügetés iramai

Az ügetés, a többi jármódhoz hasonlóan az iramtől függően lehet munka-, összeszedett-, közép-, vagy nyújtott ügetés. A munkaügetés iramát úgy lehet megfogalmazni, hogy az annak az iramnak a “tetején” van, amit a ló önmagától felajánl. Az összeszedett ügetés ennél rövidebb iramú. A középügetés viszont élénkebb a munkaügetésnél. A középügetés lényeges feltétele az átlépés, a hátulsó láb patanyomának meg kell előznie az azonos oldali elülsőt. A közép ügetés végrehajtása során a lónak határozottan tágabb keretbe kell kerülnie az összeszedett ügetésnél. A tágabb keretet a nyak hosszabbra és mélyebbre lovaglásával éri el a lovas: a lónak több földet kell takarnia. Mindez fokozottan érvényes a nyújtott ügetésre, ami a középügetésnél is fokozottabb iramú jármód. Amennyiben a keret a nyújtott ügetésnél nem változik, akkor a hátulsó lábak átlépése sem fog fokozódni, az elülső lábait pedig dobálni fogja a ló. Ez ugyan látványos, de szakmailag teljesen elfogadhatatlan, az ilyen ügetést cirksztrotnak nevezik. A látványos elülső lábtevékenyésg mellett a ló irama valójában nem változik.

Külön szeretnék kitérni arra, hogy az összeszedet ügetés irama rövid. Napjainkaban a lendületesség “felmutatása” érdekében a lovasok összeszedet ügetés helyett munkaügetést lovagolnak a díjlovas versenyeken. Ez hibás. A ló ilyenkor sem nem összeszedett, sem nem lendületes!

Az ügetés célja

Az ügetésben végzett munka során sohasem szabad feledni, hogy az a vágtamunkát készíti elő. A ló ügyessége nem fejlődik ugrásszerűen: egy-egy feladatot először lépésben, majd ügetésben tudja végrehajtani, mielőtt vágtában is képes lenne rá. A fő szabály az, hogy amit nem tud ügetésben végrehajtani azt vágtában sem fogja. Ha például a ló ügetésben nem hajlítható, akkor vágtában sem lesz az. Ha a ló ügetésben nem rövidíthető, nem szedhető korrektul össze, akkor vágtában sem lesz rövidíthető, vágtában sem lesz összeszedhető.

Az ügetéshez hasonló iskolajármódok

A piaffe az ügetéshez hasonló jármód. Kétütemű, de nincs lebegési fázisa. A piaffe a hagyományos magyar megközelítés szerint igen rövid iramú, lépésenként fél, vagy egy patanyomot előrehaladó jármód. Igen képzett lovakkal állóhelyben is végre lehet hajtani. A piaffe-ot iskolaegyensúlyban kell végrehajtani. Ennek jellemzője a nagyfokú ültetettség, a hárulsó lábak ízületeinek fokozott hajlítottságával. Mindebből a mar megemelkedése és az elülső lábak teherviselésének csökkenése következik, melynek eredményeként a ló az elülső lábait magasabbra emeli. Optimális esetben az alkarját vízszintesig emeli a ló. A nagy teherviselés miatt a hátulsó láb kevésbé emelkedik, a pata a másik, azaz a földön lévő láb bokájának magasságáig emelkedik. A piaffe csak a modern lovas csúcsfeladata! Az ügetéshez hasonló iskolajármódok lovaglása során sem szabad feledni, hogy a cél a vágtához hasonló iskolajármódok lovaglása! Az igazán jó lovas nem ügetésgben, hanem vágtában kíván iskolajármódban haladni!

A passage tulajdonképpen piaffe előre. A passage ügetés: az átlós lábak egyszerre, két ütemben lépnek, az ütemek között pedig lebegési fázis van. Míg az ügetésben a tolóerő, addig a passage végrehajtása során a hordozóerő dominál. A lebegési fázis ezért meghosszabbodik, a passage emelkedettebb, de az ügetés üteménél lassabb ütemű jármód. Fontos tehát, hogy nem csak az ütem lassul le, hanem a lebegési fázis is meghosszabbodik a helyes passage esetén. Helytelen, ha az ütem azért hosszabbodik meg, mert a ló több időt tölt a talajon. A passage-t iskolaegyensúlyban kell végrehajtani, amelynek eredménye az elülső lábak magasra emelése. Az alkarnak a piaffe-hez hasonlóan vízszintesig kell emelkedinie. Helytelen az a passage, amelynek végrehajtása során a hátulsó lábak nem viselik a ló és a lovas súlyának nagyrészét. Az ilyen passage végrehajtása során nem azért emeli magasra a ló az elülső lábait, mert azok megkönnyültek, hanem azért, mert a ló érti lovasának akaratát. Az ilyen végrehajtás csupán az elülső lábak tevékenységét figyelembe véve lehet látványos, de tartalmilag semmiképpen nem helyes!

A féloldalazás a díjlovaglás egyik leglátványosabb feladata. Először ügetésben, a közép osztályban, illetve a 6 éves lovak versenyében elvárás. Hazai versenyeinken a 6 éves lovak a F.E.I. 5 éves lovaira kiírt versenyszámokat teljesítik, ezért tőlük a féloldalazás még nem elvárás! A vágta féloldalazásra pedig csak a nehéz osztályban kerül sor, így a legtöbb díjlóval azt meg sem próbálják, mivel nem jut el eddig a kiképzési színtig.

Mindez annak ellenére van így, hogy a féloldalzás, illetve annak tanítása a klasszikus megközelítés szerint a lókiképzés legelső feladataihoz tartozik. Igaz, először csak lépésben. Annak idején, amikor versenyezni kezdtem és még nem vettük át a német és nemzetközi programokat, már a könnyű osztályban elvárás volt lépésben a féloldalazás, azaz a féloldalazást négy és öt éves lovakkal kellett bemutatni a versenyeken! A nemzeti elvárások akkor nyilvánvalóan a klasszikus megközelítéshez igazodtak: a féloldalazások lovaglása ugyanis igen nagy segítséget jelent az életkornak megfelelő összeszedettség kialakításához.

Kézen és lépésben

Az összetett mozgások tanításának és begyakorlásának igen régi módszere a feladatok könnyített körülmények között történő, valamint kezdetben lassú mozdulatokkal történő végrehajtása. A feladat lovas nélküli gyakorlása a ló számára nyilvánvalóan könnyebbséget jelent. Ilyenkor nem csak a többletteher számít, hanem az is, hogy még a legképzettebb, legnagyobb rutinnal rendelkező lovas sem tudja súlypontját teljes mértékben változatlan helyzetben tartani a lóhoz képest. A mozdulatok lassú tanítása a lépésben történő gyakorlást jelenti. A kiképzés logikája az, hogy ha a feladat kézen és lépésben már megy, akkor lehet arra gondolni, hogy megpróbálja a kiképző lovas alatt is, vagy ügetésben végrehajtani. Mindez persze nincs kőbe vésve, lehet nyeregben ülve és akár egyből ügetésben is próbálkozni, de a kézen és lépésben történő tanítás egyértelműen segíti a ló gyors megértését, ügyessége kezeti hiányosságainak orvoslását.

A farat be és az oldaljárás

Az oldaljárás a farat be feladat változata. Mindkét feladatban a hajlítás szerinti külső hátulsó láb lép a ló súlypontja felé. A ló arra a pontra néz, ahová halad, elülső lábai szinte nem lépnek keresztbe, a külső hátulsó lába a belső elülső patanyomán halad, illetve annak irányába lép. Ha a ló az elülső lábaival is keresztbe lép, akkor nem három, hanem négy patanyomon halad. Ebben az esetben a külső hátulsó láb nem a súlypot felé lép, hiszen a külső hátulsó láb nem a belső elülső felé lép, ezért a feladat nem fog összeszedőleg hatni a lóra.

A farat be és farat ki feladatot a kiképző általában a lovarda falai mentén hajtja végre, a különbség csupán az, hogy a fal a hajlítás melyik oldalán van. Az oldaljárás csupán abban különbözik a farat be feladattól, hogy azt átló vonalon hajtják végre. Mindebből az következik, hogy amelyik ló képes a farat be végrehajtására, az képes az oldaljárás végrehajtására is, ezért az olaljárás tanítása tulajdonképpen a farat be feladat tanításával kezdődik. A farat be feladat annyival könnyebb az oldaljárásnál, hogy végrehajtása során a fal segít a lónak a három patanyomon történő haladás fenntartásában, a ló vállainak és csípőinek vezetésében. A tanításra az alábbiakban három módszert, az oppozíciós segítség módszerét, a vállat be - farat ki módszert és a csizmára való engedés módszerét írom le.

Az oppozíciós segítség módszere

A kiképző a belső szárat fogva, vagy a kapicán középső karikájába csatolt veszetőszárat fogva a hosszú fal elejére vezeti lépésben a lovat. Néhány méter megtétele után a menetiránnyal ellentétes irányba fordul (szembe fordul a lóval és hátrafelé kezd haladni) és a ló belső combjára enyhe pálcasegítséget ad, miközben indirekt szársegítséggel a ló vállát kifelé vezeti. A ló a pálca nyomására ellenyomással fog reagálni, csípőjét határozottan befelé fogja mozdítani (oppozíció), három patanyomon kezd mozogni, a külső hátulsó láb a belső elülső nyomába lép. Kezdetben mindezt gerincoszlopának hajlítása nélkül teszi, de maga a mozdulatra, a három patanyomon való mozgásra minden ló már az első próbálkozások alkalmával is képes. A ló indirekt szársegítséggel egybekötött hajlítására is egészen hamar sor kerülhet, de kezdetekben nem kell a tökéletességet elvárni a lótól. Amikor a ló ezzel a módszerrel megtanulta a farat be feladatot, a lovas már igen közel van ahhoz, hogy ugyan ezt átlóvonalon is megkísérelje, a maga felé hajlított lóval féloldalazásba kezdjen.

A vállat be - farat ki módszer

A lovas a hosszú fal elejére vezeti a lovat. A belső szárral befelé hajlítja a lovat, miközben a külső szárral a ló vállát befelé vezeti, hogy az három patanyomon kezdjen járni, azaz vállat be helyzetbe kerüljön. Néhány lépés megtétele után a kiképző a lovat a patanyomvonal fentartásával a külső szárral áthajlítja. A ló így farat ki helyzetbe kerül. A patanyomvonal fentartása a külső szárral, azaz a vállaknak a lovarda belseje felé való vezetésével, valamint a csípő kifelé való vezetésével történik. Ha a vállvezetés és a kifelé történő hajlítás helyes, akkor a ló szinte “magától” tartja a farat ki pozícitót a feladat végrehajtása során.

A csizmára való engedtetés módszere

A lovas a lovarda középvonalára fordítja a lovat. A lovas vállait a ló gerincével párhuzamos irányba fordítja és a ló felé lépve, hajlítás nélkül a ló hozzá közelebb eső vállára és csípőjére nyomást gyakorol. Ennek hatására a ló csizmára való engedés szerűen elülső és hátulsó lábaival keresztbe lépve a hosszú falat kezdi közelíteni. Néhány lépés után a lovas a lovat menetirányba hajlítja a mozgás fenntartása mellett és így a ló oldaljárásba kezd.

A kezdeti lépések során igen lassú haladást, igen rövid iramot kell kérni a lótól és akár egy-egy lépés megtétele után is meg kell állni és dícséretet kell adni. A megállás egyben rendezi is a lovat, lehetőséget ad a további lépések helyes megtételére. Szintén fontos, hogy eleinte meg kell elégedni a patanyomvonal helyes fenntartására, arra, hogy a külső hátulsó láb a belső elülső nyomán halad, a precíz hajlítottság csak a gyakorlás előrehaladottabb fásisában megkerülhetetlen követelmény.

Hogy van-e magyar lovaskultúra? Persze hogy van! Nem látjátok? Zászlózó farok, lendületesen hajlékony hátulsó lábak, praktikus egyszerűség, a lendülettől könnyed vállak, lehelet finom támaszkodás...

Erdős Sándor

Sallay Sándor

A konyhaművészet nem tartozik a legbonyolultabb tudományágak közé. Én is kiváló vagyok benne. Nálunk otthon Gordon Ramsay, Nigella, Jamie a menő, de Hargitai György könyvei is szép számmal megtalálhatóak.

A majonézt Jamie Oliver pl. így csinálja:

Láthatja mindenki, hogy majonézt készíteni milyen egyszerű. Azonban, ha valaki kipróbálja, szinte biztos, hogy majonéz helyett valami híg löttyöt kap. Így vagyok én is. A konyhaművészetben kíváló vagyok - elméletben. Éppen ezért eszem ágában sincs, hogy konyhaművészeti szakkérdésekbe belekotnyeleskedjem, azokról nyilvánosan eligazítsam azokat, akik egész napjukat a konyhában töltik. Ezzel együtt irigylem azoknak a magabiztosságát, akik még sohasem készítettek majonézt, de véleményüket akár nagyközönség előtt is nyíltan tolják. Ők olyanok, mint az egyszeri cigány lova: "Nem vak, hanem bátor!"

A lendület a hátulsó láb súlypont felé lépése. A lendület tanult tulajdonság és nem keverendő össze a nagy mozgással. A kettő között az a különbség, hogy a lendületes ló hátulsó lábai az összeszedettségben is súlypont felé lépnek, míg a lendület kidolgozottsága nélküli nagy mozgású ló lépése lerövidül. Ez a nyak rövidségéből és a nezézkes támaszkodásból látszik.

Lendületes mozgásra csak nyugodt ló képes, hiszen az csak laza izmokkal lehetséges, ezért a lendület szintén nem keverendő össze a feszes izgatottsággal, bár a feszesen izgatott ló mozgása is látványosnak hat a nem hozzáértő megfigyelő számára.

A napi munka egyik fontos eleme a jó bemelegítés. Ennek első mozzanata a mentális ráhangolódás lónak lovasnak egyaránt. A lovas könnyebb helyzetben van, mert lehetősége van előre készülni. Ezzel a lehetőséggel élni a lovas kötelessége! Mi irányítunk ezért a tudatosság és a koncentráló képesség a lovas egyik legfontosabb munkaeszköze. (Fontosabb mint a segédorrszíj � ). Ahhoz hogy az irányítást a kezemben tartsam a ló hátán is, először saját gondolataimat kell rendeznem és kézben tartanom.
Az alábbi pontok szerint tervezem a napi munkát lovaglás előtt

Az kézenfekvő, hogy a lendület az iram enyhe fokozásával növelhető: az élénkebb ló lendülete nagyobb. Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy az ütem, a járás ritmusának csökkentése is a lendület fokozódását váltja ki - a hátulsó lábaknak több idejük van az előrelendülésre.

Míg az iram fokozása az egyensúly elvesztésével járhat (és egyensúly hiányában nem lehet lendületről beszélni, csak elrohanásról), addig az ütem csökknetése a hordás hiányához, szélső esetben a helyes lábsorrend elvesztéséhez vezethet (és ezekben az esetekben szintén nem lehet lendületes járásról beszélni). Magyarul a lendület fokozása érdekében csak szerény mértékben lehet növelni az iramot, a lendület fokozása érdekében csak szerény mértékben lehet lassítani az ütemet, így a lendület fokozása csak apró lépésekben, fokról-fokra haladva lehetséges. A szélsőséges megoldásokat kerülni kell, a kiképzőnek nap, mint nap bölcs önmérsékletet kell tanúsítania: a lassú épitkezés - ez esetben is - jóval nagyobb eredményre vezethet.

A legtöbb "nem" mondására futószáras munka ad lehetőséget a lónak, ebben a helyzetben van leginkább lehetősége a kiképző befolyása alól való kitérésre, hiszen a ló és kiképző közötti távolság növekedésével ugrásszerűen nehezedik a befolyás fenntarthatósága. A futószáras munka - egyebek mellett - abban különbözik a lovaglástól, hogy a lovas látja a lovat. Nem csak az érzéseiből tud tájékozódni, hanem látja is, hogy a kívánttól mennyiben tér el a ló állapota. A ló futószáron való összeszedése ezért a kiképző elméleti képzettségéről (látja, hogy mi nem tetszik neki és azt korrigálja), valamint kommunikációs képességéről (az adott helyzetben alkalmazott segítségek alkalmazásáról) tesz tanubizonyságot. Az elméleti hozzáértés hiányára (a futószárazó félreérti a helyzetet, vagy nem ismeri fel a problémát), vagy a technikai hibára (rossz segítséggel akarja korrigálni a ló tökéletlen állapotát a futószárazó) a ló "nem" válasszal reagál, a kiképző képtelen az összeszedettség elérésére, a ló elferdül, elsiet, megmerevíti magát, stb., a kellő befolyás ilyen helyzetben nem érhető el.

Napjainkban nagy divatja van a kvadratikus, azaz olyan lovaknak, amelyek teste nézetbe foglalható, a marmagasság és a törzshossz közel egyenlő. Az ilyen lovakat leginkább a barokk, spanyol, valamint portugál lófajták testesítik meg.  A divat érthető. A kvadratikus lónak - felépítéséből fakadóan - egyensúlyi problémája még lovassal a hátán sincs, látványos ültetettség már néhány év munka alatt is elérhető, piaffe szerű mozgáshoz viszonylag hamar eljut a kiképző. Az ilyen lovat nevezzük piaffernek.

De a piaffer ló csapda, mert a könnyen elérhető, valódi tartalom nélküli forma délibábként csalogatja a lovast, holott a piaffer ló kiképzését is ugyanolyan hosszasan kell felépíteni mint a többi lóét, hiszen az egyensúly amúgy is meglévő adottságából nem következik az összeszedettség. Az a kiképző, aki csak az egyensúllyal foglalkozik, óhatatlanul megfeledkezik az ütemesség, az elengedettség, a támaszkodás, a lendület, az egyenesre igazítottság kérdéseiről, mint a helyes összeszedettség előfeltételeiről. A helytelenül lovagolt piaffer ló a fotókon kiváló, mozgásban látva azonban a néző szinte el sem hiszi, hogy ugyanazt a lovat látja. Ez a forma és a tartalom különbségéből adódik.