Az alábbi videó mutatja, hogy a helyesen képzett ló, tarkójának valamelyik irányba történő állítására egész testének hajlításával reagál. A hosszhajlítás kizárólag a hajlítás szerinti belső szár hatásbahelyezésével történik! A hajlékony ló az egyoldali szársegítség hatására tarkójától farokrépájáig meghajlítja gerincoszlopát.

Csak én látom úgy, hogy a csehek és osztrákok másodvonalbeli lovasai a hétvégi versenyen hazavágták a teljes magyar élmezőnyt? (Már, ha lehet egyáltalán magyar élmezőnyről beszélni, akkor, amikor a nagydíj kategóriában egyetlen egy lovast tudtunk kiállítani!) Csak én látom úgy, hogy sem a nehézosztályban, sem a nagydíj kategóriában egyetlen egy ló sem tudott iskolaegyensúlyban mozogni? Csak én gondolom, hogy az út, amelyen a magyar díjlovaglás halad, az nem vezet sehová?

A hivatalos álláspontot persze a szakági honlap adja: hatalmas sikerről számol be a fiatal lovak világbajnokságán. Valóban hatalmas siker – de tenyésztői (!), már bocsánatot kérek!

Ami viszont a lényeg, hogy magyar díjlovagló csapat utoljára 1981-ben jutott ki világversenyre, a laxenburgi európabajnokságra. Harmincegy, leírom számmal is, nehogy valaki azt higgye, hogy tévedés, 31 éve! A jelenleg sportoló lovasok többsége nem, hogy nem emlékezhet erre, hiszen még nem is élt akkor! Ennél még a focisták is jobbak, az ő utolsó nemzetközi szereplésük 1986-ban volt…

P.S.: Azért két lovast mégiscsak kiemelnék: Kafka Nándit, aki valami olyan különleges kisugárzással lovagol, ami (legalábbis engem) minden egyes alkalommal magával ragad, és Németh Gábort, aki legalább elindult a nagydíj kategóriában és becsülettel, reményt keltő lovaglással teljesítette azt. (Harmadiknak, zárójelben idebiggyesztem Garai Máté nevét, de az ő kitartásával, szorgalmával szemben elfogult vagyok.)

Golyók az elefántlövőben című bejegyzésemben egy golyó, nem golyó felkiáltással arról írtam, hogy Zita nevű lovam mellé szeretnék egy másikat. Huszárlovat szeretnék, de, hogy ezalatt pontosan mit értek, azt egy kicsit részletesebben szeretném kifejteni.

Napjaink díjlovaglásában egyre erősödik az a vita, hogy vajon a lovak adottságait, különlegesen térölelő és látványos mozgásukat kell-e igazán értékesnek tartani és a versenyeken bemutatni (sajnos a német, holland, stb. tenyésztői lobbik mellett közönség is a látvány felé tolja a jelenlegi divatot), vagy pedig a hagyományos elveknek megfelelően a lovak képzett együttműködő képessége legyen-e a gondolkodás középpontjában. A mainstream egyértelműen a látványt preferálja, ennek ellenére én nem akarok „ebben az utcában sétálgatni”. A tartalom nélküli látvány feszes, rosszkedvű, hamar kiégő lovakat, izzadságszagú, veszekedős lovaglásokat eredményez, én barátot, társat keresek napi munkám során, a lovaglásban pedig a kényelmet, élvezetet és harmóniát. A lovaglás, a lókiképzés számomra művészet. A napi munka során ugyan azt az izgalmat élem át, mint amit egy szobrász érez a nagy, faragatlanul idomtalan, azután napról napra alakuló kőtömb előtt. Mindezek miatt nem keresem a különlegesen nagy mozgású lovat, a mozgás harmóniájáról, szépségéről majd a hordozóerő végletes fokozásával a képzés gondoskodik, de keresem a különösen szép lovat, azt a szépséget, amely a majdani képzettséget kecsességével megfelelően alátámasztja. Szóval katonalovat, huszárlovat keresek. Tudjátok:

Nincsen a világnak
Még olyan csodája,
Mint mikor a jászberényi huszár
Felül a lovára.

Felül a lovára,
Rágyújt a pipára,
Még az a hétszentséges Atyaúristen is
Lemosolyog rája.

Lemosolyog rája,
Csókra áll a szája,
Mert hisz a Jézus Krisztus is Berényben volt huszár
Fiatalkorában.

Így jutottam el gondolatban a telivérhez: szép ló legyen, kecses, kellő tűz legyen benne és (bár nem akarok mindent piros, fehér, zöld színnel leönteni) csak azért is a magyar tenyésztést erőltetem. Miért is kellene külföldi ló, és nem tagadom, szeretném bizonyítani, hogy mindenki számára elérhető lóval is lehet eredményt elérni. A végső döntés előtt azonban megkérdeztem néhány, általam igen tisztelt lovasembert (dr. Hecker Waltert, Pruttkay Zoltánt és Tuska Pált), hogy mindezekkel kapcsolatban mi a véleményük. Álláspontjuk megakasztotta az eredeti gondolatomat, és bár nyilvánvalóan elfogultak, egyhangúan a shagya arab fajtát ajánlották a figyelmembe, mint a hagyományos magyar lótenyésztés egyik csúcstermékét. A végső döntés előtt szeretném álláspontjukat kellően megfontolni, a fajtát kicsit megismerni.

Az iskolajármódokról már többször írtam, az iskolalépés azonban mindeddig kimaradt. Mivel leírása nem hiányozhat a Zabla és Kengyel posztjai közül, az alábbiakban pótlom az elmaradást!

Megértéséhez még egyszer összefoglalom, hogy

• Az iskolavágta a vágtához hasonló, egyhelyben végrehajtott, lebegési fázis nélküli, négyütemű jármód. Az átlós lábak nem érnek egyszerre a talajra.
• Az iskolaügetés, azaz a piaffe az ügetéshez hasonló, egyhelyben végrehajtott kétütemű, lebegési fázis nélküli jármód. Az átlós lábak az ügetés lábsorrendjével megegyezőleg egyszerre érnek talajra.
• Az iskolalépés egyhelyben, a lépés lábsorrendjével végrehajtott jármód.

Ritka bemutatását az alábbi felvétel tartalmazza 3:45-nél!

A hétvégén zajlik a balatonvilágosi díjlovagló verseny. Az évről évre megrendezett esemény talán a legnépszerűbb címet is magáénak tudhatja, hiszen rendszeresen a magyar bajnokság indulási létszámát is meghaladó ló és lovas áll starthoz. Be kell, hogy valljam, nekem is a kedvenc versenyem, bár idén, az előzetes startlistát olvasgatva kiborultam, hogy nagydíjban csak két magyar lovas nevezett.

Ami persze leginkább érdekel az a Szent György Díj (és természetesen a Nagydíj). Kíváncsi vagyok a lovasok és a bírók hozzáállására, arra, hogy milyen megközelítésben lovagolják, bírálják a feladatokat. A lókiképzés „izgalmai” ugyanis a nehézosztálynál kezdődnek. A lényeg ott kezd elválni: a ló és lovas képes-e az iskolaegyensúly kialakítására, vagy pedig szemléletük a feladatok puszta végrehajtására szorítkozik. Szeretném ismét kifejezni ez ügyben, hogy nem attól nehézosztályú egy ló, hogy képes a sorozatugrásváltás végrehajtására, nem attól nehézosztályú, hogy vágtában is tud oldaljárást bemutatni, nem attól nehézosztályú, hogy így, vagy úgy „túlesik” a perdülésen. (Ez az a szemlélet, ami miatt több mint 30 éve nincs magyar csapat nemzetközi díjlovagló versenyen!) A nehézosztály és így, mint annak kezdő feladata a Szent György Díj, az iskolaegyensúlyról szól: a könnyedségről, az egyszerűségről, az együttműködőkészségről, a hajlékonyságról, a rugalmasságról, az atletikus erőről.

Az izzadságszagú nehézosztályú programnál nevetségesebb nincs!

Kedves Lovas Barátaim!

Mindezzel együtt mindannyiótoknak sikeres versenyzést kívánok! (A fentieket pedig lovasbaráti szeretettel írtam, bármennyire is kemény, hiszen én már csak tudom, hogy milyen áldozatokat követel az, hogy egyáltalán eljusson versenyre a páros, mennyi gond, kitartás, erőfeszítés és szorgalom kell ahhoz, hogy a legegyszerűbb feladat is bemutatásra kerüljön!)

Amire pedig már előre büszke vagyok az az, hogy a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovarda lovaskultúrájára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az év legnagyobb versenyére tőlünk érkezik a legtöbb lovas, még akkor is, ha négy lovasunk Simon Szilvi, Tilli Dóri, Honvéd Szilvi és Lajos Era ilyen, olyan okokból idén kénytelen volt kihagyni a versenyt. De erről a következő posztban írok!

Mint a mantra, mondják a lovasedzők a hosszhajlítás szársegítségét: „a belső szár hajlít, a külső szár megtart”. De hogyan lehet ezt egykézbe vett szárakkal végrehajtani? A szárak összefogásával hogyan lehet egyszerre a belső oldalon hajlítani a lovat és ezzel együtt a másik száron „támaszkodtatni”? Megmondom, hogyan – sehogy!

Akkor ebből az következik, hogy egykézbe vett szárakkal nem lehet helyes hosszhajlítást lovagolni? De lehet, csak talán a mantra nem igaz!

Azt mondják, hogy aki komolyan műveli szakmáját, az betartja a 3-2-1-es szabályt. Évente legalább három cikket publikál, vagy két komolyabb tanulmányt jelentet meg, vagy egy könyvet ad ki. Szomorú, hogy a lovassportban ez nem divat, a szaklapokban még elvétve sem találni szakmai tartalmú cikkeket, „lovas szakembereinket” – úgy látszik – nem feszítik a gondolatok. Pedig így eredményre jutni nem lehet!

Sőt, még sajnálatosabb, hogy ha valaki mégis megnyilatkozik, akkor már az első mondatok után nyilvánvalóvá válik, hogy a legalapvetőbb szakirodalmat sem ismeri. Sem a nemzetközit, sem a magyart.

Talán már ideje lenne a verset is átírni: „Tán a tudománynak éljek? A tudósok mind szegények. Nem írok, nem olvasok. Én magyar lovas vagyok!”

Csak jelzem, hogy hivatalos személyként egyetlen egy magyar lovas szakember vesz részt a jelenleg zajló olimpián: Fugli Károly!

A Nemzetközi Lovasszövetség elnöke, HRH Princess Haya javaslatára, a sportág olimpiai eseményeinek legfelsőbb döntőbizottságának tagjaként van jelen a legkiválóbbak sporteseményén. Munkájához, legalábbis a magam részéről, sok sikert kívánok!

Az anekdota szerint Nuno Oliverat meghívta magához egy mágnás, hogy tartana lovasbemutatót - kizárólag neki. Nuno Olivera, akit sokan a XX. század legnagyobb lovas mesterének tartanak, a bemutató során vágtában belovagolt meghívója elé, ott átment iskolavágtába (négyütemű, lebegési fázis nélküli iskolajármód, előrehaladás nélkül), majd hátrafelé kivágtázott.

Az alábbi, nem szokványos lovasbravúrt bemutató felvételből látszik, hogy a történet nem nélkülöz minden alapot!

Megkezdtem az iskolaállj gyakorlását.

A fotó nem a legelőnyösebb, valahogy furcsa a perspektíva, azaz a valóságban sokkal szebb a ló, de az látszik, hogy Zita hátulsó lábait, azok fokozatos előreléptetésével már határozottan az elülsőkhöz tudom közelíteni. Meg kell jegyezni, hogy a klasszikus kiképzők a vonatkozó izmok további nyújtásával szinte tenyérnyire megközelíttetik a hátulsó lábak patáival az elülső lábak patáit.

A képről nem látszik, de kicsit, talán fél tenyérnyi hosszúságban meg tudom mozgatni előre-hátra a ló súlypontját, anélkül, hogy lábait a földről bármerre elmozdítaná. Az azonban vitathatatlan, hogy a ló

• tarkóban még ellenáll,
• nincs iskolaegyensúlyban,
• nem ül.

Ha változás lesz, ismét posztolok!

A kapicán a klasszikus lókiképzés egyik legfontosabb szerszáma. Alkalmazásának alapvetően két célja van, egyrészről a kiképző befolyását biztosítja fiatal lovak, vagy erős mének esetében a száj presszionálása nélkül, másrészről a fiatal lovak helyes hajlítását biztosítja a száj, a nyelv és az állkapocs fölös tortúrája nélkül.

A kapicán használata nem újkeletű, alkalmazását a legnagyobb lókiképző mesterek évszázadok óta megkerülhetetlennek tartják a helyes egyensúly, az összeszedettség, a hajlíthatóság, valamint a nyak és a fej helyes pozíciójának tanítása során. Sőt azt is állították, hogy a kapicán használata nélkül nem lehet a támaszkodást, a szabályos lábsorrendet, a nyugodtságot és a könnyedséget megfelelően kialakítani.

A kapicánt napjaink általános gyakorlatával szemben nem csak futószárazás, hanem lovaglás során is alkalmazták. A fiatal lovat (!) a mai nagykantárhoz hasonló szerszámmal szerelték fel azzal a különbséggel, hogy kantárjukban nem használtak csikózablát (alátétzablát), azaz a ló szájába csak a feszítőzabla került, az orrszíj viszont kapicánszerűen karikákkal került kialakításra, melybe két szár csatlakozott. A fiatal ló lovaglása kizárólag a karikákba csatolt szárakkal kezdődött és folytatódott mindaddig, míg a ló meg nem tanulta a helyes önhordást. A feszítőzabla csupán szoktatási céllal, illetve a lovas kontrolljának végső esetben történő fenntartása érdekében került a ló szájába.

A kapicán és a zabla együttes használata a napjainkban használt kiskantárnál jóval szélesebb lehetőséget biztosít a fiatal lovak képzésére, ugyanis hatásuk nagyon különböző. Mindez nem csoda, hiszen a kapicán az orra, a zabla a szájra fejti ki hatását: a kapicán felfelé igazítja, a zabla mélyíti a ló nyakát és tarkóját.

A díjlovas versenyek egyik legfontosabb kérdése, hogy vajon a ló alapadottságainak bemutatása, vagy a képzés eredményeként megnyilvánuló együttműködőkészsége a fontosabb szempont. A térölelő mozgás, „a lendület” bemutatása érdekében lehet-e engedményt tenni az elengedettség, az egyensúly, vagy az egyenesség hagyományos elvárásaiból. A külső szemlélők elvárásait, vagy a lovasérzést kell preferálni.

Néhány nappal ezelőtt otthonában, Hecker Walternak vetettem fel ezeket a kérdéseket, aki egyből hihetetlenül terjedelmes szakkkönyvtárának polcaihoz lépett és mosolyogva mondta, hogy a polémia nem újkeletű. Wolfgang Niggli könyvét, a Guideline for Riders and Judges-t emelte le a könyvek közül és mesélni kezdett a Magyarországon is rendkívül nagy tekintélyű díjlovas bíró megalkuvás nélküli küzdelméről, amit a klasszikus elvek megkerülhetetlenségének érdekében fejtett ki. Nigglit sem a laikus közönség, sem a sprotpolitika gazdasági érdekei ettől eltántorítani nem tudták.

Nem csoda: Wolfgang Niggli a lovasemberek még abból a generációjából volt való, akik a lovaglás mindhárom szakágában eredményesen versenyeztek, mindezzel együtt végigjárták a klasszikus lovasképzés (ő jelesül a francia lovasképzés) minden grádicsát.

Gyakran mondják, hogy a lovaglás végül is két lélek közös akarata. Kétségtelenül így van. Hozzá kell tennem, hogy nagyon ritka az az eset, amikor a ló részéről hiányzik az együttműködési készség. Persze a különböző tortúrák hatására megváltozhat a ló hozzáállása, de ez már a „kiképzés” eredménye. A ló eredendően házi állat, az engedelmesség, az ember iránti bizalom születésétől fogva természetes sajátja.

Teljesítőképességét tekintve persze bizonyos korlátokkal mindegyik ló rendelkezik, adott területen egyik tehetségesebb, a másik kevésbé. Az egyik inkább gyors, a másik nagyot tud ugrani, a harmadik bátor, a negyediknek az önhordása átlagon felüli. Azonban az, hogy ezeket a lehetőségetek a kiképző mennyire tudja kihasználni, a határokat mennyire tudja megközelíteni nem csak a szakmai tudásán múlik, hanem az önmagába és lovába vetett hitén múlik – legtöbbször meghatározó mértékben. Ha a lovas bízik önmagában (ami természetesen a kellő szakmai képzettségen alapul) és bízik társában, akkor van eredmény, ha nincs önbizalom, ha nem hisz lovában, akkor a kétségek csak a veszekedést, az egymás elleni küzdést tartják folyamatosan napirenden.

Az iskolaállj saját magam által kreált kifejezés. Magával a kifejezéssel, illetve leírásával magyar nyelvű szakirodalomban nem találkoztam, ettől függetlenül lehetséges, hogy van rá más kifejezésünk. 

Az iskolaállj igen erős ültetettségben, iskolaegyensúlyban végrehajtott feladat, a levade egyik előgyakorlata. Végrehajtása során gyakori az egyik, ha értelmezhető belső oldal, akkor a belső elülső láb felemelése. A feladatot ilyenkor vízszintes alkarral és függőleges szártartással hajtja végre a ló. A láb felemelése nem feltétlenül szükséges eleme a feladat végrehajtásának. 

Az iskolaállj tradicionális feladat, ábrázolására akár a barokk korból is számtalan példa ismert.

Végrehajtása vagy a ló súlypontjának hátrafelé történő elmozdításával történik, vagy a hátulsó lábak fokozatos előreléptetésével.

Szorgalom és kitartás nélkül nincs eredményesség. (Persze sok minden egyéb is kell hozzá.) Gondolom, mindenkinek megvan a maga „technikája” a napi monotonitás feloldására, a kellő aktivitás és elkötelezettség fenntartására. Magam részéről az „erőt” sok helyről merítem, ezek közül az egyik a Kossuth téri Rákóczi szobor napi látogatása: be kell, hogy valljam, hogy szinte rabja vagyok a szobornak.

Pedig lovasember számára, első ránézésre tulajdonképpen furcsa lehet a szobor, hiszen ki látott már olyan jármódot, amikor is a két hátulsó láb egyszerre ér talajt. Versként skandálhatjuk a lovasok bibliájaként forgatott, az „Irányelvekben” leírt lábsorrendeket a kétüteműeket (ügetés, piaffe, passage, hátralépés), a háromüteműt (vágta), a négyüteműeket (lépés, ugrásváltás minden ugrásra), de a hátulsó lábak mindegyiknél külön patadobbanást hallatnak, egyszerre nem érnek talajra.

Mondhatnánk, hogy talán a hozzáértés hiánya az, amivel Pásztor Lajos megalkotta a szobrot (nagy beképzeltségre vallana), vagy talán azt is, ha kicsit körmönfontabb a gondolkodásunk és főleg, ha tudományosabbnak akarunk látszani, hogy a szobrászt statikai szempontok vezérelték, a talapzatra érő két hátulsó láb mellett a ló farka is támasztékként szolgál, így alakítva ki a tökéletes, hármas alátámasztást, a lábsorrendeket pedig figyelmen kívül hagyta. Bár a statikai szempont semmiképpen nem hanyagolható, azt kell, hogy állítsam, hogy a szobrász a mai átlagos lovasnál messzemenően jobban értett a lovagláshoz, a lókiképzéshez.

Jól tudom, szokás azt is gondolni, hogy a királyokat, és fejedelmeket lovas ábrázolásukkor, megkülönböztetésül levade-ban ábrázolják. De hát a szobor nyilvánvalóan nem levade, hiszen a levade-ban a lábak egyformán viselik a terhet, azok tökéletesen egymás mellett helyezkednek el. Ráadásul a szobor egyértelműen mozgásban lévő lovat ábrázol, tehát valamilyen jármódban halad a ló!

A jármód terre a terre sem lehet, hiszen, bár ebben a jármódban a hátulsó lábak egyszerre érnek talajt, de ott is azok egymás mellett helyezkednek el. De ekkor már nem járunk messze elemzésünk eredményétől, a szobor a terre a terre változatát a redoppot ábrázolja! Rákóczi a Magyar Országgyűlés épülete előtt az egyik legnehezebb jármódban, a tökéletesen kiképzett harci lovak jármódjában a redoppban halad. A redopp iskolajármód, valamint a támadó lovas harci jármódja lévén teljes mértékben alátámasztja a fejedelem méltóságát, egyben emlékeztet a magyar lovas hagyományokra is. Az „erőt” és lókiképzői céljaimat magamnak ebből merítem!

Bezzeg régen minden más volt. A csúcs év Dallos Gyula istállójában az volt, amikor 34 ló került hozzánk kipróbálásra. Bármelyiket választhattuk volna. De hát az még az állami időkben volt.

Most csak egy lovam van, abból kell gazdálkodni: egy golyó van az elefántlövő puskámban. Ez nem a sikerül, vagy nem kategória, ennek működnie kell! De az egy golyó mégis csak egy golyó. Nem sok, sőt kevésnek mondható. Vagy talál, vagy nem. Biztosabb lenne, ha a tárban legalább még egy lapulna.

De milyen legyen a másik?

Mindenképpen magyar tenyésztésűt szeretnék. Na, nem azért, hogy mindent nemzeti színnel öntsek le, hanem azért, mert hiszek abban, hogy a „miénk” is jó.

De mégis milyen legyen a másik?

Arra az elhatározásra jutottam, hogy angol telivért szeretnék (magyar tenyésztésűt). A múlt héten kint voltam Alagon. Csodaszép lovakat mutattak. Hát a választás nem egyszerű!

Az Öreg Professzor közel egy éve kerül a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovardába. Fiatal lovas alá kerestem igen képzett, könnyű lovaglású iskolalovat. Hát az Öreg Professzor az! Nevada, mert hát jelenjen meg a hivatalos neve is, bár mi inkább csak az előbbit használjuk, Zámbó Csilla lova, de képzettségére mi sem jellemzőbb, hogy korábban Német Pisti lovagolta.

Szóval az Öreg Professzor a hétvégén már az első versenyére is „elvitte” lovasát, Borbély Gergelyt mutatta be stílusversenyben sikeresen és eredményesen.

A tanulságot levonni ez esetben nem különösebben nehéz: jó szakmai körülmények, kiváltképp a magasanképzett iskolaló a kulcsa a kezdő lovas megfelelő fejlődésének.

Kellően sejtelmes a cím? Meghiszem, de a téma talán még elvontabb lehet annak, aki nem hódolója a lókiképzés elméleti kérdéseinek.

A nemzetközi szakirodalomban leírt RHH-nak, a reverse half haltnak magyar szaknyelvben nincs megfelelője. Olyannyira, hogy amikor néhány hónapja a szársegítségekről írtam bejegyzésemet és megkérdeztem erről néhány, a témával komolyabban foglalkozó lovasbarátomat, mindannyian egyhangúan erősítettek meg ebben a hitemben. Mindez azért érdekes, mert használata nem különleges, alkalmazását sok lovasnál hazánkban is meg lehet figyelni.

Az RHH a felvevő segítséggel ellentétes, előrehajtó szársegítség. Az egyes jármódok nagyobb iramú végrehajtásánál használják. Az RHH használata során a ló a keret növelése mellett nagyobb támaszkodást vesz, a súlypontja előrébb kerül és ez az iram növelését generálja. Alkalmazását a lósportban és a lovassportba gyakran látni, olyannyira, hogy még a legalacsonyabb iramot megkívánó díjlovasversenyeken sem különleges, kiváltképp a közép és nyújtott ügetések végrehajtása során, amikor is a nagyobb iram ellenére a lovas a rövidebb iramokban használtnál erősebb támaszkodást vesz a lovon.

A szár előrehajtó hatását hamar megismeri minden lovas: már a kezdő lovasok is megtapasztalják, hogy a ló "szájába kapaszkodásnak" egyre jobban előretörekvő ló az eredménye. De az ellentettje is igaz: galopplovaknál a szárak "odadobása" sokszor szinte azonnali leállást, de minden esetre a vágta megszüntetését eredményezi.

Ahogyan a helytelenül adott félfelvétel, vagy a felvétel „nem megy át a lovon”, ugyan úgy az RHH is csak helyes segítségadással működik. A „cicus trot”, amikor az ügetés iramának fokozása helyett csak mutogat elöl a ló, a hátulsó lábai pedig nem, vagy csak alig lépik át az elülső lábak patanyomát, a példa arra, amikor a helytelenül alkalmazott lovassegítség miatt, „nem megy át” az RHH a lovon, a segítség nem hat előrehajtólag a lóra, csak feszességet okoz.

A tolóerő kifejlesztése során az egyik legérdekesebb kérdés az, hogy mikor és milyen mértékben szabad használni az RHH-t, hogy az ne okozzon feszességet és a ló ne veszítse el hajlandóságát kívánatos egyensúlyi helyzetének önálló fenntartására.

Ditsche von Nienhof néhány évvel ezelőtt két társával együtt érkezett a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovardába. Fríz mén lévén fajtája minden szépségét magában hordozta. Fríz lovakkal akkor kerültem először „testközelbe”, de már az első pillantásra is nyilvánvaló volt a több száz éves németalföldi lótenyésztő kultúra hihetetlen gazdagsága. Bár alapvetően más az ízlésem, az elmúlt években nem tudtam magam kivonni a frízek erőteljes, maguk körül teremtett hatása alól: a fríz ló ha mellette áll az ember kedves és szeretni való, ha a hátára ül akkor parádézik, ha kanca közelébe kerül, akkor pedig ménjellege domborodik.

Ditsche von Nienhof nálunk Archibald néven „futott”. Bár a másik két fríz elhomályosította, szerethetőségben mégis mindig ő volt az első. Az élet úgy hozta, hogy tulajdonjoga rám szállt, pedig el nem tudtam volna képzelni soha azt, hogy fríz lovam lesz.

Rajtam ragadt, mint szamáron a fül.

A magasiskola három iskolafeladatot, vagy átmeneti feladatot ismer: levade, pesade, mezair. Ezek a feladatok átmenetet képeznek a síkmunka és a föld feletti feladatok között.

Levade: A ló teljes súlyát ízületeinek meghajlításával, a saját és lovasának súlypontja alá lépve hátulsó lábaira veszi. A ló fara lesüllyed, a ló súlypontja a feladat végrehajtása során szinte változatlan magasságban van, vagy csak kissé emelkedik. A hátulsó láb izületei erősen hajlítottak.

Pessade: A levade-hoz hasonló feladat. A ló teljes súlyát a hátulsó lábaira veszi, azon egyensúlyoz. A levade-tól az különbözteti meg, hogy a hátulsó lábak ízületei kevésbé hajlítottak, végrehajtásának kezdetén a ló súlypontja határozottan felemelkedik, a ló „felmagasodik”. Az iskolaugrásokat nem levade-ból, hanem pessade-ból hajtják végre.

Mezair: Kicsi levade-ok sorozata, melyek között a ló a földre visszaejti elülső lábait, hogy azokkal azonnal ismét levade-ba rúgja magát vissza. Nagyon hasonlít a terre á terre-hez.

Az iskolajámódok: a piaffe, passage, terre a terre, redopp, iskolavágta, carriere. Előlovaglásukhoz a legnagyobb összeszedettség és iskolaegyensúly szükséges.

A piaffe az ügetéshez hasonló, kétütemű jármód, végrehajtása egyhelyben, vagy csekély előrehaladással történik.

A passage erősen összeszedett, magas és nagyon kadencírozott ügetés. Végrehajtása során a hordozóerő végletekig történő fokozásával az ügetés lebegési fázisa jelentősen meghosszabbodik, az ügető mozgás kecsessé és légiessé válik.

A terre a terre a vágtához hasonlatos kétütemű, lebegési fázis nélküli jármód. Az egyik ütemben a két hátulsó, a másik ütemben a két elülső láb egyszerre és egymás mellett ér talajt. Az előrehaladás csekély, végrehajtása két patanyomon történik.

A redopp a terre a terre-hez hasonló, kétütemű, farat be szerűen végrehajtott jármód, az elülső lábak egyenesen, a hátulsó lábak oldal irányban ugranak, a hátulsó lábak ezért nem egymás mellett érnek talajt. Az előrehaladás csekély.

Az iskolavágta a terre á terre-hez hasonló, ám négyütemű és egyhelyben végrehajtott feladat. Az iskolavágtánál az elülső és a hátulsó lábak nem egyszerre és nem egymás mellett érnek a talajra.

A carriere a terre a terre-hez hasonló jármód, ám jelentős előrehaladása és lebegő fázisa is van. Mozdulata hasonló a startgépből kiugró versenyló mozdulatához.

Két éve érkezett hozzánk, akkor kifejezetten izgatott ló volt. Ma már igen egyszerűen lovagolható és kimondottan együttműködő póni. Ütemessége, elengedettsége, puha támaszkodása nem vitatható. Hétéves kislányaim lovagolják.

Kislányaim lova, Tünde is jó úton halad. Az együttműködőkészsége legalábbis nem vitás. Ha tovább így folytatja, ebből passage lesz!