A videón Kunffy Károly gondolatait lehet látni a félfelvételről.

A piaffe nem helybenügetés! Az állóhelyben történő mozgás, nem piaffe, még akkor sem, ha az ügetés lábsorrendjében történik. A piaffe célja a vállak megkönnyítése, a hátulsó lábak fokozott terhelése, abból a célból, hogy fordulékonnyá váljon a ló. Ez a tényleges célja az összeszedésnek. Ha a vállak nem könnyülnek meg, akkor a ló nem összeszedett, mégha lassú iramban, vagy állóhelyben is mozog. A piaffe gyakorlása azt célozza, hogy lassú mozgás közben a ló képessé váljon az összeszedettségre, vállainak megkönnyítésére, hogy ugyanerre képes legyen egyre nagyobb sebességgel is. A vállak megkönnyülésével végrehajtott ügetés (az iskolaegyensúlyban végzett ügetés) az iskolaügetés. A helyes piaffe-ra képtelen ló, képtelen az iskolaügetésre, hiszen ha lassú iramban képtelen a ló az iskolaegyensúly tartására, akkor hogyan lehetne képes arra "normális", azaz összeszedett iramban.

Míg a piaffe célja az iskolaegyensúly kialakítása lassú iramban, addig a passage célja az ügetés ütemének szabályozhatósága, hogy azután az iskolaügetésben a ló helyes egyensúllyal és helyes ütemmel mozogjon. Az ügetésnek ezért három iskolajármódja van: a piaffe (normál ütem, lassú iram), a passage (normál iram, lassú ütem) és az iskolaügetés (normál ütem, normál iram). A piaffe és a passage célja a helyes iskolaügetés kialakítása! Az iskolaügetés fotón, rajzon, stb. nem különböztethető meg a passage-tól, hiszen az álló képen nem látszik az ütem, ami a két jámód különbsége.

Az iskolaügetés azonban nem végcél. A kiválóan képzett lovas végül nem ügetésben, hanem vágtában szeretne lovával mozogni. Vágtában a piaffe párja a redopp, a passage párja az iskolavágta.

A helyes összeszedés ügetésben, azaz a helyes piaffe kialakítása igen sok és hosszadalmas munkát igényel. Állóhelyben megtanítani mozogni a lovat nem nagy kunszt. A vállak megkönnyítése viszont igen. Az iskolaegyensúly elérése akkor siekrülhet, ha a ló teljesen elengedett a piaffe feladat során és teljesen egyenes. Ezért a piaff feladatban is képesnek kell lennie a lovasnak hajlítottan egyenes helyzetre, vállat be helyzetre és farat be helyzetre, valamint az összes átmenetre: áll-piaffe-állj, lépés-piaffe-lépés, ügetés-piaffe-ügetés, vágta-piaffe-vágta. Természetesen az iskolaegyensúly birtokában ezek az átmenetek megtartják iskolajellegüket a "másik" jármódban, ezért az átmenetek iskolaállj, iskolalépés, iskolaügetést és iskolajármódokat jelentenek, illetve eredményeznek.

Ezeknek a feladatoknak a gyakrolását szeretném a hétvégi Dahlgren kurzuson Christofertől kérni. A kurzus részleteit ide kattintva lehet megtalálni.

A mondás a nemrég elhunyt Kordás József örökbecsű igazsága. Kordás József Hortobágy Örökös Pásztora, az elmúlt évtizedek egyik legkiválóbb lovasa. Lovastudását mi sem jellemzi jobban, mint legendás Füttyös lovának meseszerű története. Füttyös már „egyhatvanas” ugróló volt, amikor a kommunista rendszer vezetői, az akkori legmagasabb hazai lóárak hússzorosáért (!) eladták egy svájci lovasnak. Füttyös annyira jólképzett és eredményes ló volt, hogy amikor évek múltán az új tulajdonos úgy döntött, hogy Füttyöst nyugdíjazza, a ló utolsó versenyére teljes ellátással meghívta Kordást, mint a ló kiképzőjét, hogy ő lovagolja a lovat. Azt gondolom, hogy ennél nagyobb elismerést lovas, lókiképző nem kaphat. Persze Kordás József „nem a semmiből jött”. Minőségi tudásra a lovaglásban sem lehet szert tenni – csak mestertől. A hortobágyi csikós a kor világszínvonalon dolgozó lovastanárától, Németh Dezsőtől tanulta a szakmát...

Nekem is szerencsém volt, ha ritkán is, de lovagolni Kordás József által kiképzett lovat. Amikor Dallos Gyulához kerültem, istállójában négy nehézosztályú díjló állt: Bordal, Bakutz, Csongor és Attila. Attila, akivel általában Dallos Bea versenyzett, a hortobágyi szakember munkáját dicsérte.

A szártól szalad

Napjainkban a szárat általában két célból használják a lovasok: a ló sebességének szabályozására és a ló nyakának formálására. Mindkét szándék hiábavaló, a szár ilyen használata eredményre nem vezet.

A szárat azért nem lehet a sebesség csökkentésére használni, mert a sebesség a hátulsó lábak tolóerejétől függ, az pedig a lábak hátralendítésének mértékétől. Minél inkább hátralendíti a ló a lábát, minél nagyobb a láb ingamozgásának hátrafelé eső szöge, annál nagyobb a tolóerő, annál nagyobb a ló sebessége. A szár igénytelen használata, annak puszta meghúzása nem a lábak hátralendülésének mértékét, a ló sebességének csökkentését, hanem az előrelendülést, a súlypont felé lépést, a hordozóerőt, a lendületet csökkenti: így sebességet szabályozni nem lehet. Sőt, a hátulsó lábak előrelendülésének akadályozásával a ló az elejére eshet, a szár nem megfelelő használata a lassítási szándák ellenére, akár pont ellentétesen a ló sebességének növekedésével is járhat. A szár durva használatával természetesen fel lehet tartani a lovat, de ez nyilvánvalóan nem lehet célja a lókiképzésnek.

A szárakkal a ló nyaka sem formálható. A nyak a ló egyik legfontosabb egyensúlyozási szerve mozgás közben, ezért a nyak mindig jó helyen van, alakja mindig optimális. Ha más formát akarunk a nyaknak adni, akkor a hátulsó lábak tevékenységét, azok aktivitását, kifejtett erejük irányát kell megváltoztatni. A nyak bármiféle befolyásolása szárral a ló egyensúlyának elvesztéséhez vezet, a ló tehetetlenül ügyetlenné válik, képtelen lesz az együttműködésre. Az egyensúly elvesztése merevséghez, sokszor elsietéshez vezet, a lovas befolyása radikálisan csökken. Persze ezt az elsietést sokan összekeverik a lendületes mozgással, ami nagy hiba – a lovas a ló egészségével, használati időhosszának erőteljes csökkenésével fizeti meg hozzáértésének hiányát.

A csizmától megyen

A ló előrelovaglása, mint kifejezés nem a ló teljes testére vonatkozik, csupán a hátulsó lábakra. A hátulsó lábak előrelovaglása maga a lendület fokozása, illetve fenntartása. A nagy kérdés az, hogy a hátulsó lábak aktivizálásakor, honnan tudja a ló, hogy a lovas a sebességet, azaz a lábak hátralendülésének szögét, vagy a lendületet, azaz a lábak előrelendülését akarja fokozni? Onnan, hogy a lábak tevékenységének fokozásakor hová helyezi a lovas a lóval közös súlypontját. Ha ez előremozdul, az a sebesség növekedésével jár, ha hátra, akkor pedig a lendület fokozódik. A csizma ezért nem a sebesség fokozásáért, hanem a hátulsó lábak aktivitásáért felelős. A helyes csizmahasználattal nem szalad, hanem megyen a ló, azaz a lovas számára együttműködő módon hordja magát.

Az előrelovaglás kulcsa a felvehetőség

A csizma helyes használatára, a hátulsó lábak súlypont felé léptetésére csak az a lovas képes, aki fel tudja venni a lovát. A felvétel a ló és lovas közös súlypontjának hátravétele a hátulsó lábakhoz képest. Felvenni csak egyenes lovat lehet. A lovas – egyebek mellett – onnan érzi, hogy lova elvesztette az egyenességét, hogy finom segítségekkel nem tud felvevőleg hatni. A ferde lónál ugyanis kívánatos erő nem tud végighaladni a ló gerincoszlopán: mondhatjuk, hogy a hátulsó lábak nem jó irányban fejtik ki erejüket, így a hátulsó lábakban eredő erő nem tud végighaladni a gerincoszlopban, az erő nem jut el a zablákig, és a "dolog" visszafelé sem működik, a felvevő erő nem tud eljutni a hátulsó lábakig, a ló teste finom segítségekkel szabályozhatatlan. A ferdeségben az erő sem hátulról előre, sem előről hátra nem halad vég a lovon. Durva segítségekkel ugyan megmarad a ló szabályozhatósága, a lovas tudja lova sebességét és menetirányát szabályozni, de a ló a durvaságban a durvaságnak lesz mestere, nem pedig az együttműködésé.

A durvaság elkerülése érdekében ferde lovat lovagolva a legtöbb lovas a hátulsó lábak inaktivitását, azaz lendület nélküliségét kéri lovától. Ezzel azonban ördögi körbe kerül, a hátulsó lábak aktivitása, lendület (illetve annak iránya nélkül) nem értelmezhető az egyenesség és elérhetetlen az összeszedettség.

Hogyan lehet akkor eljutni a lendületes egyenességhez? A felvétel segítségével és hatáson kívül helyezett csizmákkal. Ha a felvevő segítség nem megy végig a lovon, akkor ferdeséget kell megállapítani. Ilyenkor abba kell hagyni a felvevő segítségek alkalmazását, a vállakat oldalirányban kell vezetni, míg a vállak a csípők elé kerülnek. Ezután meg kell ismételni a felvételt. Ha a felvétel sikeres, akkor be lehet és be kell kapcsolni a csizmákat a hátulsó láb aktivitásának, a lendület fokozásának céljával.

Nemzeti lovaskultúránk, annak ismételt felvirágoztatása közös ügyünk. Egy kultúra működtetése, elődeink gondolatainak fenntartása, ápolása, utódainkra való áthagyományoztatása elsősorban kötelesség és persze a legmagasztosabb, "legédesebb" érzelmi ügy. 

Létezik-e nemzeti lovaskultúra?

Saját lovaskultúránk létezésének történelmi okai vannak, mindenek előtt az, hogy mi voltunk ott a ló háziasításánál, nem mások. Minden kultúra az élet igényeinek kielégítője, így lovaskultúránk a magyar néplélekre épülő, sajátos, könnyűlovas katonai kívánalmainkat szolgálta.
Fizikailag ezt testesítik meg a magyar lófajták, amelyek nem csak a közelharcra, a végletesen engedelmes, a lovas testével egybeforrott robbanékonyságra és fordulékonyságra alkalmasak, hanem akár hatalmas távolságok legyőzésére is. (Fordulékonynak fordulékony, robbanékonynak robbanékony a spanyol ló is, de ha a Don-kanyarba kell ellovagolni, akkor jobb a magyar ló...)

Puszta hagyományőrzés?

Nem! A lovaskultúra ápolásában a legizgalmasabb az, hogy a hagyományosság adja a legnagyobb modernitást. A XXI. században a ló az utolsó kapocs a természettől elidegenedett ember és a természet között, a lóval való foglalkozás során az ember természet, a világ működési rendjét ismerheti meg, amit azután élete más területein is, például szociális kapcsolataiban is használni tud. (Nem véletlen a ló asszisztálta tréningek hatékonysága.)
Másrészről a XXI. században a ló elveszti haszonállat jellegét, családtaggá válik és ezért ugrásszerűen erősödik az igény a minőségi ló és lovasképzés, ami csak az elődök ismereteinek felelevenítésével lehetséges. Elődeink hatezer éves ismereteit tovább bővíteni nem lehet, a lóval való foglalkozást csak akkor lehet magas szinten művelni, ha alázzattal megpróbáljuk azt a maga teljességében megismerni.

Fordul a csillagállás

A kultúra újjáélesztésében az a legizgalmasabb, hogy csúcskultúrát képvisel modern világunkban. A versenysport kapcsán folyamatosan jelenlévő állatvédelmi viták, a lókiképzés útkeresései, mint például a természetes lókiképzés divatja, a western stílus népszerűsége, a felszerelés nélküli lókiképzés terjedése, stb., világosan mutatják, kézzel foghatóvá teszik a magas szintű lovaskultúra iránti igényeket még nemzetközi szinten is. Olyan csillagállás közeledik, amiben lovaskultúránk ismét a XX. század elején tapasztalt nemzetközi megbecsülésnek fog örvendeni. Csak rajtunk áll, hogy élünk-e lehetőségünkkel, csak rajtunk áll, hogy elődeink szaktudását, kultúráját a magunk javára fordítjuk-e.

Kedves Székelyföldi Barátaim!

2020. február 6-án, csütörtökön, 18 órától a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár vendégeként tartok előadást a fenti témakörben, amelyre szeretettel várok minden érdeklődőt. Részvételi szándékot ide kattinva lehet jelezni. 

A  TIZENÖT MONDAT című könyvem, az Egyensúly, Elengedettség, Egyenesség című könyv folytatása, az elfeledett magyar lovaskultúra feltámasztását célzó sorozat második kötete. Míg az első könyv a XXI. századi lovas szakszöveget kívánta megújítani és a vonatkozó fogalmakat célozta rögzíteni, addig a Tizenöt mondat a lovaglás, a lókiképzés alapelveit foglalja össze

A képzés, a pedagógia ugyanis nem nélkülözheti az elvszerűséget. A lóval való foglalkozás akármennyire is gyakorlati kérdés, mégis annak művelése nem nélkülözheti a lókiképzés elveinek ismereteit, illetve azok folyamatos és megalkuvás nélküli alkalmazását. Mindezt éppen azért, mert magához a kiképzéshez – bármennyire is szeretnénk – „zárt megoldóképletet”, minden helyzetre alkalmazható kulcsot sohasem fogunk találni. A lókiképzés nem folyhat sablonosan, a kihívások, a megoldandó problémák lovanként különbözőek, sőt, akár egy adott lónál is változhatnak a kiképzés során. Ráadásul nem csak a kihívások változhatnak, hanem annak megoldási módozatai is. A lókiképző sohasem fog ugyanazzal a helyzettel ismételten találkozni, legfeljebb egymáshoz többé-kevésbé hasonlókkal. Így, ha a kiképzési helyzet még azonosnak is tekinthető, akkor is szituációról-szituációra más és más lehet a megoldás menete.

Az elvek abban segítik a kiképzést, hogy segítségükkel rendelkezésre áll egy olyan vezérfonal, amivel időről-időre össze lehet hasonlítani a képzés aktuális helyzetét, továbbá abban, hogy támpontot, gondolatokat adjanak olyan helyzetekre, kihívásokra, amivel a kiképző még nem találkozott. Mindemellett meg kell állapítani, hogy a pedagógia nem lehet állandóan, azaz pillanatról pillanatra elvszerű. A pedagógia az elvszerűségtől való eltérés művészete, pont azért, hogy a végeredmény az elveket a lehető legjobban megközelítse. A puszta elvszerűség alkalmazása ugyanis beszorítja, megmerevíti a nevelést, sőt, szinte el is lehetetleníti azt.

A könyvben összefoglalt elvek nemzeti hagyományainkat foglalják össze, amelyek – régi kifejezéssel élve – a lovas szakkönyvekben, katonai szabályzatokban leírt eszményi ló, a „használati ló”, a hátasló kiképzéséhez szükségesek. Ezeknek az elveknek az alkalmazása egyrészről az igényes szabadidőlovasoknak megkerülhetetlen, akik minden körülmények között átengedő, hosszú használati időt biztosító, a lovak egészségét és jólétét szem előtt tartó kiképzésre vállalkoznak, másrészről a csúcsteljesítményt, akár nemzetközi eredményeket megcélzó versenyzők számára is alapvető fontosságú, akik a részletekbe menő képzéssel a lovaikban rejlő lehetőségek végletes kiaknázását célozzák meg.

Ezek az elvek nem hagyhatók figyelmen kívül. Ideig-óráig félretehetők, sőt, idő és munka megtakarítását célozva akár meg is kerülhetők, mint ahogyan ezt napjainkban igen gyakran meg is teszik, de mindezért a csúcsteljesítmények elmaradásával, a lovak idő előtti mentális és fizikai romlásával, sérüléseivel fizet a lovas (és a ló).

A Tizenöt mondat lapjain leírt elvek a lóval való foglalkozás hatezer évének gondolatait foglalják össze. Nem kevesebbet, hiszen elődeink voltak azok, akik nemzetünk tagjaiként ott voltak a ló háziasításánál, és akik évszázadokon, évezredeken keresztül a lókiképzés, azaz az élenjáró haditechnika képviselői, gyakorlati művelői voltak. De nem is többet, és ennek megfelelően ebben a könyvben nincs semmi új gondolat. Hogyan is lehetne? Örökségünkhöz semmit sem lehet hozzátenni, vagy elvenni, már csak azért sem, mert az maga a teljesség, az maga a tökéletesség.

A modern ember – a maga önteltségében, természettől való elidegenedettségében persze hajlamos arra, hogy okosabbnak gondolja magát elődeinél, azt higgye, hogy a modernitás bármit is hozzátett elődeink tudásához, sőt néha az is elhangzik, hogy elődeink szaktudása meghaladottá vált, de ez merő tévedés! A lovaglásban, a lókiképzésben nem lehet semmi újat kitalálni. A Tizenöt mondat az elődök gondolatait fogalmazza meg a jelenkor, a modern, XXI. századi olvasó számára. A gondolatok változatlansága önmagában is a hagyományt őrzi: komoly lovas mester mindig csak arról beszélt, arról írt, hogy mesterei mit mondtak, mestereitől mit tanult, mestereitől mit látott. A mester mindig csak elődeit idézi.

Az elvek összefoglalása mellet azonban nem lehet megfeledkezni a legfőbb szabályról, a szeretetről. Lehet bármilyen elvszerű a képzés: ha az lélektelen, akkor mit sem ér. Sőt, ki lehet és kell mondani azt is, hogy az elvszerűség bázisa a szeretet, a nagybetűs lószeretet, és ami ebből következik: a ló iránti tisztelet, elfogadás, megértés és türelem. A természetes lókiképzők által divattá tett ménesvezéri gondolatot és pozíciót csak a szeretet alapján lehet meghaladni, ló és lovas csak a szeretet alapján forrhat egy testté és egy gondolattá – kentaurrá.

A lókiképzésben a szeretet kistestvére a megérzés, az intuíció. A lókiképzés során az érzelmeket szabadon kell ereszteni, nyitottá kell válni a ló felől érkező érzelmek, gondolatok befogadására. A ló igen sokszor ezeken keresztül kommunikál gazdájával, ezért a megérzésekre való hagyatkozás a lovasemberi erények legfontosabbjai közé tartozik. A tervszerűség, a kiképzés lépésről-lépésre való haladása nem kerülhető meg, de azt a megérzésnek kell véglegesítenie, a megérzésnek kell a napi munka részleteire fordítania.

A Tizenöt mondat című könyv a lókiképzés alapelveit foglalja össze. Maga a műfaj, az alapelvek összefoglalása tulajdonképpen újdonságnak tekinthető, hiszen a kultúra a generációk éveken, évtizedeken keresztüli egymás mellett élésével került átadásra. A mester mellett álltak, dolgoztak, szolgáltak a tanítványok és a hosszú együttléttel egyfajta természetességgel tudták átadni-átvenni az  elődök által megörökölt kultúrát. Napjaikban erre szinte nincs mód, a világ felgyorsult és az elődök, az idősek tisztelete sem divat.

Mindez annak ellenére van így, hogy a mestert viszonylag könnyű felismerni tanítványairól és az istállójában álló, szénát ropogtató „mesterművekről”. A mestert jellemző viszonylag magas életkor ebben nem akadály, hiszen a lovaglás nem fizikai, hanem technikai kérdés, azt még igen idős korban is a maga teljességében lehet művelni. A mesterművet könnyed lovagolhatóságáról, egyszerű összeszedhetőségéről és az összeszedettség eredményeként természetszerűen felajánlott iskolajármódokról (iskolalépés, piaffe, iskolaügetés, passage, iskolavágta, redopp, terre a terre), valamint a konchajlítás eredményeként kialakuló délceg és rugalmas mozgásból lehet felismerni. Mivel a végletes konchajlítás eredménye a levade, a mesteri képzés szimbóluma maga a levade.

A Tizenöt mondat nem gyakorlati útmutató, a kiképzés konkrét menetét, annak egymás utáni lépéseit a sorozat következő részei taglalják. Szívből remélem, hogy a könyv és annak gondolatai híven tükrözik a közvetlen elődeinkként tisztelt XX. századi mesterek gondolatait – Örkény örökségét.

A könyvet ide kattintva lehet megrendelni.

Egy kultúra, így a lovaskultúra művelése is az egymás után következő generációk mindegyikének külön-külön feladata: színvonalát fenntartani, ápolni, nyesegetni, átadni a következő generációnak. Ez általában sem könnyű kihívás, de napjaink lovaskultúrája kapcsán még nehezebb a helyzet. Lovas nemzet vagyunk, ami azt jelenti, hogy körülöttünk az átlagemberek, a nem lóval foglalkozó emberek is rendelkeznek egyfajta – egyébként helyes – elképzeléssel arról, hogy milyen a jólképzett ló, annak milyen izomzattal, hogyan kell kinéznie, hogyan kell viselkednie, stb. Ez kulturálisan például a népzenéhez, a néptánchoz hasonlítható. Bár a zenét, a táncot viszonylag kevesen művelik napi szinten, mégis szinte az egész ország érti és élvez a jó népzenét, a néptáncot és csaknem mindannyian meg tudjuk különböztetni a jót, a minőségit a közepestől, vagy a gyengétől – nem véletlenül vagyunk a zenében Kodály és Bartók, a táncban Tímár Sándor országa. Szóval egyrészről lovas nemzetként olyan közkultúrával rendelkezünk, amire méltán lehetünk büszkék, másrészről viszont a második világháború után a minőségi lovaskultúra, illetve annak művelése megszakadt, mert annak szakembereit – a korabeli lovaglás katonai sport lévén – a világháború utáni új hatalom politikai megfontolásokból üldözte. Jelentős részüket kivégezte, koncentrációs táborokba zárta, külföldre kényszerítette, megfélemlítette, szakmailag és emberileg ellehetetlenítette, a tsz-ek hátsó udvaraira, építőipari segédmunkásnak, vagy éjjeli őrnek száműzte, ezzel együtt pedig a minőségi lókiképzést a kulturálisan tiltott kategóriába minősítette. A hetvenes és nyolcvanas években új lovasgeneráció kezdett kialakulni, akik a kommunista hatalom támogatásával képesek voltak a lovaskultúrát a tűrt, sőt néhányuk esetekben a támogatott kategóriába átpozicionálni, de nem tudtak és politikai meggyőződésük miatt nem is akartak szakmai együttműködést kezdeményezni az előző generációval, a képzett szakemberekkel. Így a diktatúra teljes erőforrásrendszerének hátuk mögött tudásával ugyan bizonyos eredményekre formálisan képesek voltak, de tartalmilag eredménytelenek maradtak, hiszen hatezer év szaktudását nem lehet autodidakta módon, önképzéssel kitalálni. Ezért van az, hogy magyar díjlovas több mint nyolcvan éve nem volt olimpián. (Andics Bernadett a szabályt erősítő kivétel, aki Athénban paraolimpikonként résztvevő volt. Berni, egyebek mellett Okos nevű lovammal készült a versenyre, amire mindmáig büszke vagyok.)

Nem kétséges ezért, hogy a lovaglás magaskultúráját meg kell újítani, ismét közkinccsé kell tenni: a kultúra ugyanis egy szintre hoz, nivellál – kit felemel, kit visszahúz. A közkultúra emelése csak a magaskultúra művelésével, annak példaértékűségével, motiváló erejével lehetséges, mégha ez lassú folyamat is.

A magaskultúra megújítása csak az elődök kultúrájának életre lehelésével lehetséges. De mit tegyünk akkor, ha az elődök kultúrája sem volt teljesen egységes?

A lovaskultúra a XX. századi, gyökeresnek nevezhető fordulata a napóleoni háborúk katonai igényeinek változására vezethető vissza. A XVIII. század végéig az ideális lovaskatona a párharcra képes, végletesen képzett lóval rendelkező, lovával szinte kentaurként egybeforrott harcos volt. A napóleoni háborúk azonban világossá tették, hogy a helyzet megváltozott, a hadseregek kiképzőinek időarányosan sokkal több lovat és lovas kellett „előállítaniuk”, ám elegendő volt, ha a lovasok a végletes helyett „csak” kiváló képzettséggel rendelkeztek. A lovaglásnak a klasszikustól kis mértékben eltérő módszerét kezdték alkalmazni, amit campagne lovaglásnak nevezzük. A klasszikus, azaz akadémista és a campagne módszer különbsége a másodlagos segítségek használatában mutatkozik.

Az elsődleges segítség a testbeszéd, amit nyeregben ülésnek nevezünk. Az üléssel mindent ki lehet fejezni, így a lovas ülése kizárólagosan is alkalmas a ló irányítására, a lóval történő mindennemű kommunikációra. Az ülés egyben „érez” is, az üléssel minden információ „kinyerhető” a lóból: a lovas érzi a ló elengedettségét, egyenességét, annak egyensúlyát, lendületét, stb. Az elsődleges segítség, a testbeszéd (küldés-hívás, feszítés-engedés) születéstől fogva érthető minden élőlény számára, azt nem kell senkinek sem tanulnia, kivéve a XXI. századi, természettől elidegenedett embernek. (Ezért nem folyhat a lovasképzés elődeink módszereivel teljes mértékben megegyezően, először természetismeretet kell megtanítani a lovasoknak.) Továbbá az elsődleges segítséget nem lehet megszüntetni, az mindig áramlik egyik élőlénytől a másikig.

A másodlagos segítség (szár, csizma, hang, pálca, stb.) szintén ki tudja fejezni mindazt, amire az ülés képes. A másodlagos segítség azonban tanult nyelv, mégpedig mindkét fél, ló és lovas számára egyaránt. Csizma zárására és annak előrehajtó jellegére például meg kell tanítani a lovat, az nem magától értetődő, de a másodlagos segítségeket, például a különböző szársegítségeket (állító, direkt, indirekt, feligazító, felvevő, kitartó, stb.) a lovasnak is meg kell tanulnia és az adott helyzetben helyesen (és pont azt, még véletlenül sem mást) alkalmaznia. A másodlagos segítségekkel történő kommunikáció olyan, mintha egy finnel beszélnénk angoul: a kommunikáció csak akkor működik, ha mindkét fél érti az anyanyelvétől eltérő nyelvet. A másodlagos segítségek elsajátítása hosszú folyamat olyan, teljesen olyan, mint a nyelvtanulás. A másodlagos segítségek használata az elsődleges segítséggel szemben befejezhető, például a pálcasegítség teljesen megszüntethető.

Az akadémista lovaglás abban különbözik a campagne lovaglástól, hogy az akadémista lovas kentaurrá szeretne válni, azaz az elsődleges segítségek kizárólagosságára törekszik, a másodlagos segítségeket csupán az elsődleges segítségeinek érvényesítésére használja. A campagne stílus ennél megengedőbb, a másodlagos segítségek folyamatos használata nem kizárt és ezért az elsődleges segítségek precizitása sem akkora követelmény, ezzel együtt pedig az ülés érzése sem annyira kimunkált. Természetesen a campagne lovas is használja az elsődleges segítségeket, számára is kiemelt fontosságú az ülés, de nem törekszik annak kizárólagosságára. A campagne stílus előnye az, hogy radikálisan csökkenti a lókiképzés hosszát, a lókiképzés az akadémista megközelítés nyolc-tíz évéről három-öt évre csökken. A campagne stílus használatával azonban nem lehet a kiképzés tökéletességét megcélozni, meg kell elégedni a kiváló eredménnyel. Ennek folyamodványaként a lovak mozgáskultúrája sem tökéletes, amit a kiképzést követő használati idő rövidülésével kell megfizetni. A campagne stílus a lovasképzést is rövidíti, az ülés iskolázása ugyanis nagyon hosszú, rendkívüli kitartást igénylő folyamat és igen jól képzett lovat (magasiskolai képzettségű lovat) is igényel, ami a legtöbb esetben egyszerűen nem áll rendelkezésre. Persze ebből az következik, hogy a kiképzési tapasztalatok is kevésbé részletekbe menőek a campagne stílus művelői számára – a capmagne lovas számára esetleg érthetetlen helyzet, szituáció az akadémista képzettséggel rendelkező számára nyilvánvaló: nemcsak maga a probléma azonosítása, hanem annak elvszerű megoldása is. Mindez persze nem jelenti azt, hogy bármelyik megközelítés (akadémista, vagy campagne) előrébb, vagy hátébb való lenne a másiknál, de az akadémista lovasnak a részletek, egyébként hosszadalmas megismerése iránt nagyobb motivációval kell rendelkeznie.

A lovasakadémia, azaz a magasiskola, mint az akadémista stílus művelésének helye arra való, hogy a kultúra ott ne kényszerüljön kompromisszumokra, a kultúrát a maga egészében lehessen művelni és ezt az egészet lehessen átadni a következő generációnak.  A magasiskolákat a kompromisszumnélküliség nélküli elvszerűség teszi a harmónia és a szépség templomaivá.

Több, mint két évtizeddel ezelőtt a Tizenöt mondat szerzőjével Alagra utaztam. A teherautón két nagydíj szinten képzett ló állt, arra várva, hogy Pas De Deux programban csillogtathassák tudásukat, kellően ámulatba ejtve a jubileumi galoppversenyre összesereglett közönséget. Amikor két futam között eljött a mi időnk, a tizennyolc évesek mindent tudó magabiztosságával léptem négy fehér fásliban pompázó lovam mellé. Felvettem a nagykantár szárait és elindultunk a pálya felé. Éreztem, hogy bár páros programlovaglásra kaptunk felkérést, ez bizony az én napom lesz. Mindent tudtam a lovaglásról, úgy fejben, mint gyakorlatban: Alag ló rajongó népe most olyat lát majd, amit talán sohasem felejt. Tökéletesen igazam lett, a látvány felejthetetlennek bizonyult. Egyetlen pillanatig sem voltam ura a lovamnak. A jó Korzika élemedett korát meghazudtolva megmutathatta, hogy mit veszített a díjlovagló sport, amikor a szabályalkotók anno úgy döntöttek, hogy az iskolaugrásoknak nincs helyük a hivatalos versenyeken. Bár a kengyel nélkül futószáron eltöltött óráknak végre valódi hasznát láthattam, a program – helyesebben a műsorszám – végén, egy különösen jól sikerült capriole-t követően elhagytam a fedélzetet. Feltápászkodtam és fehér nadrágomat porolgatva, a hálás közönség ovációjától kísérve, elszáguldó lovam keresésére indultam. Amint ott bandukoltam, Alag legendás homokját ropogtatva fogaim között, életemben először megértettem, hogy mit is jelent az a bizonyos átengedőség – illetve annak hiánya.

Önök legyenek előrelátóbbak és inkább olvassák el ezt a nagyszerű könyvet! Tényleg megéri!

Szebényi Dániel gondolatai a Tizenöt mondat című könyvről. A könyvet ide kattintva lehet renelni.

Annyit enni és azt, ami jólesik, egyszerű.
Nem enni semmit, böjtölni, szintén egyszerű.
Annyit enni, amennyire a szervezetnek szüksége van, nehéz.
Nincs ez másképp a szellemi táplálékkal sem.
Dr. Gőblyös István “szakácskönyve” arra az egyszerű, korunkban meglehetősen népszerűtlen tényre alapszik, hogy ha le akarsz fogyni, kevesebbet egyél és többet mozogj. Receptjeiből hiányoznak a tartósítószerek, az ízfokozók, az ételfestékek, az adalékanyagok, a rafinált konyhatechnikai eljárások. Ételei hatezer évesek, naturálisak, mellőzik a múló divatot, de hirdetik az eleganciát, mely örök. Jó étvágyat kívánok!

Kassai Lajos gondolatai a Tizenöt mondat című könyvről. A könyvet ide kattintva lehet renelni.

Az összeszedettség testi és lelki kérdés. A két dolog egyenértékű. Lelki összeszedettség nélkül nem létezik összeszedettség. Persze testi összeszedettség nélkül sem.

A lelki összeszedettség egyfajta, a lovas felé irányuló összpontosítás, figyelem, másképp megfogalmazva aktív szorgalom. Ez hasonló az általános iskolákban elvártaktól. A tanulótól nem csupán jó magatartást, de szorgalmat is elvár az iskola: az, hogy egy tanuló csupán jó (nem tesz csínytevéseket, stb.) nem elégséges, ha nem szorgalmas, ha a tanárokkal nem aktívan együttműködő, akkor nem válhat belőle kiváló tanuló.

A lovas ezért nem kerülheti meg a lóval való "lelkizést". Persze a lelkizés nem a fészbukra kiratott, lovat csókolgató fotókból áll, a lelkizésnek pont a munka során kell érvényesülnie: a ló koncentrációs képességének növelésével, az egyes feladatok (még a legmagasabb feladatok) nyugodt végrehajtási képességével, a lelki béke megtalálásával, az együttlét boldogságának megtalálásával.

A könyv részletei, illetve rendelés ide kattintva találhatóak.

Nincs, mert érzés nélkül csak az ellenállás, a merevség nő - de az folyamatosan és fokról fokra.

Csak az érző kéz és érző csizma eredményez átengedőséget. Érző kéz és érző csizma nélkül a ló nem tudja puhán elfogadni a lovas által meghatározott keretet. Érző kéz és érző csizma nélkül a feladatok, még ha azok a legmagasabbak is csak fölösleges színjátékok és csak az ellenállást növelik.

A nagy kérdés persze az, hogy az érzés született adottság és ezzel együtt sok lovasnak el kell fogadnia annak hiányát, vagy kifejleszthető? Igen, kifejleszthető, de igen sok munkát igényel. Ezügyben senki sem hivatkozhat sem a tehetségre, sem annak hiányára. Meg kell jegyezni, hogy az érzést legegyszerűbb kézen begyakorolni. Ott sok minden másra nem kell figyelni, a kézen történő munka a lovas számára a tanuláshoz szükséges egyszerűsített körülményeket biztosít.

De mitől érző a kéz és a csizma? Hát attól hogy figyel, részleteket tekintve pedig három dologtól:

1. Ismeri a különböző szár és csizmasegítségeket.

2. Az adott helyzetben képes alkalmazni őket, mégpedig külön külön, vagy akár egyidőben is és segítségadás során nem alkalmaz akaratlanul másik segítséget is, például indirekt szársegítség adása esetén nem "kapcsol be" állító szársegítséget.

3. Figyeli a segítségadás eredményét: fenntartja a segítséget mindaddig, amíg a ló nem reagál helyesen, azaz a lovas kívánalmainak megfelelően, de ha readál akkor enged, abbahagyja a segítségadást.

www.goblyos.hu

 A TISZENÖT MONDAT című könyv ide kattintva rendelhető.

 www.goblyos.hu

A lovaskultúra különös változása, hogy a lovasedzések nem egy helyen zajlanak, a lovasedzők azok, akik egyik helyről a másikra utazva, körutat tesznek a különböző helyen lovat tartó tanítványaik között. Ez nagyon megnehezíti a lovasképzését, mert a tanítványok nem látják oktatójuk munkáját, gyakorlatilag lehetetlen kialakítaniuk, az ideális lóról, lovasról kialakítandó elképzelésüket, ami nélkül lehetetlen a lovaglás, lehetetlen a fejlődés. Régen ez nem így volt. A lovaskultúrát nagy központokban, közösségekben művelték, a fiatal lovasoknak sokkal egyszerűbb dolguk volt, mint napjainkban, mert látták azt a lovast és munkáját, akit utánozni akartak. A körülmények változásával elkerülhetetlen, hogy a lovasképzés módszere ne változzon. Tartalmilag a lovas- és lókiképzés az évezredes hagyományokhoz kell, hogy ragaszkodjon, módszereiben azonban nem: azért, hogy a lovas minél kevesebbszer és rövidebb ideig fusson bele a lovaglás zsákutcáiba, az egyről a kettőre való haladás minél gördülékenyebb legyen.

A szár súlyánál több nem lehet a lovas kezében. Az erők párosával lépnek fel, a szárban csak úgy kerülhet erő, ha a ló nincs egyensúlyban. Ellenkenző esetben (egyensúlyi helyzetben) ugyanis nincs honnan "vennie" a lovas kezére ható erő ellenerejét. Az egyensúly hiányára a kéz a szárban megjelenő erőből következtethet. (Az egyensúly hiányát a csizma is érzi és az ülés is, de ez egy másik téma.)

Az egyensúly hiánya két szempontból problémás: az elülső lábak túlterhelése nem természetes, ezért veszélyes és káros a ló számára, másrészről egyensúly hiányában a ló képtelen az együttműködésre, így a kellő egyensúly nélkül lovagolt ló nem az együttműködésnek, hanem az ellenállásnak lesz a mestere - lévén azt gyakorolja. Egyensúlyi helyzetben viszont fordulékonnyá válik, vállai megkönnyülnek és ezért járása délceggé válik.

Persze az "érző kéz" kialakítása (amelyik szól a lovasnak, hogy: Hohohohó, elvesztette a lovad az egyensúlyát!) nagyon sok gyakorlást, odafiegyelést és alázatot igényel.

A magasiskola és a campagneiskola különbsége:

• A magasiksolában (akadémián) az elősdleges segítségek használatának kizárólagossága, az üléssel történő kizárólagos lovaglás a cél, míg a campagneiskolában a másodlagos segítségek (szár, csizma, hang, pálca) folyamatos használata nem kizárt. Ez egyfajta kompromisszum. A kiképzés során a magasiksolában is alkalmaznak másodlagos segítségeket, de használatuk célja az elsődleges segítségek megerősítése, érvényre juttatása.
• A campagneiskolában a kompromisszum felvállalásának célja, az hogy rövidített idő alatt (és csökkentett költségekkel) történjen a lovak és lovasok képzése. Viszont ennek eredményekét a campagneiskola meg kell, hogy elégedjen kiváló lovak és lovasok képzésével. ezzel szemben a magasiskolában cél maga a tökéletesség, a magasiskolában a lovat a lovas "testrészévé" nevelik, a magasiskolában kentaurokat "gyártanak". Katonai szempontokkal magyarázva, a magasiskola lovasát egyéni küzdelmekre, párharcokra, elit katonának nevelik, a campagneiskola lovasát tömegharcra, elsöprő rohamokra, minden akadály tömeges leküzdésére készítik fel. (Amikor a XVIII. század elején megszünt az egyéni teljesítmények fontossága, a katonai ló és lovasképzés egyre inkább a campane kiképzés felé tolódott el.) A magasiskolában mind a lovasok, mind a lovak tekintetében kizárólag egyéni képzés zajlik, mégpedig időkorlát nélkül, mert a magasiskola nem formai, hanem tartalmi kérdés. Az elit harcos, a magasan képzett lovas akadémiai képzést kap mióta a lovat háziasították.
• A magasiskolai lókiképzés hat-tíz év, ezt rövidíti le a campagneiskola három-öt évre a másodlagos segítségek használatának kompromisszumával.
• A kompromisszum hatása nem csak a lovak kiképzési ideje, hanem használati időtartmuk is radikálisan csökken, mert a csak kiváló, de nem tökéletes mozgáskultúra gyorsítja a lovak testének elhasználódását (és a lovasokét is).
• A campagneiskola kompromisszumos stílusa a lovasérzésben, a kiképzési tapasztalatokban is korlátos eredményre vezet, a magasiskolában a lovaskultúra kompromisszumok nélküli teljességét művelik, hogy azt a maga teljességében tudják átadni a következő generációnak.

Tegnap posztoltam Szmrecsányi Márton és Veszely Bea fotóját. Egy ismert kommentelő megkérdezte, mi tetszik a képen. Értettem a felvetést, de számomra valójában az a kérdés, hogy mi tetszik a kassai kultúrában.

Nem csupán a profizmus, ami nyilvánvaló volt az Aranyló legendájában is: ennyi lovat, ilyen precízen fegyelmezett munkavégzéssel, ekkora sebességgel, ilyen létszámban csak Kassai tud kiállítani. De a fotó kapcsán nem ez fogott meg, hanem az a mentális és fizikai (lovaglási értelemben vett) egyensúly, ami a kassaista lovak mindegyikét folyamatosan jellemzi. És ennek egyik legfőbb letéteményese Szmrecsányi Márton, aki feleségével, Beával a Nemzeti Lovasakadémia tanári karának is tagja - nem véletlenül. :)

Kőhalmi Kálmán nagyszerű fotója.

A dán magasiskolában eltöltött egyhetes továbbképzésem végén Bent Branderup két idézettel indított útnak. Az első Nuno Oliveira mondása:

Oliviera mondása könnyen értelmezhető sportellenességnek, de nem az! Ellenkezőleg! A sport kultúrált művelését szorgalmazza. Ugyanez áll a másik idézetre, ami Egon von Neindorff mondása:

Hagyományőrzők figyelmébe ajánlom, hogy a négy- és kétütemű vágta, azaz az iskolavágta és a redopp/terre a terre a támadó harci lovas jármódja. Évezredek óta. Ennek két oka van:

1. A vágta iskolajármódjában mozgó ló gyorsan fordulékony, hiszen vágtában jóval gyorsabban fordul meg a ló, mint ügetésben, vagy lépésben, továbbá rendkívüli mértékben manőverezhető, előre, oldalra és hátra (!) is tud mozogni. Az ilyen lovat lovagolva, a kevésbé képzett lovon ülő lovast egy-két másodperc (!) alatt le lehet győzni mégha az jobb vívó is, hiszen olyan oldalról lehet odafordulni hozzá, ami védhetetlen.

2. Az iskolavágtában "elcsendesedik" a ló háta, az szinte mozdulatlanná válik a lovas alatt és rendkívül pontos célzást tesz lehetővé lándzsával, karddal, íjjal, sőt lőfegyverrel is. A ló hátának ez az elcsendesedése látszik Sárvári Evelin, a Nemzeti Lovasakadémia lovastanárának videóján, illetve Bent Branderup lovadjájában elhelyezett festményeken, amelyek kétütemű vágtában mutatnak pisztolyhasználatot.

A hétvégén Kassai Lajos és a Kassai Lovasíjász iskola tagjainak főszereplésével zajlott az Arénában az Aranyló legendája című lovasshow. Le a kalappal a produkció előtt. Élvezetes, izgalmas, látványos volt - Kassaihoz méltó. És akkor itt kell megállni, mert Kassai nem átlagos. Nem az iskolája miatt, nem a lovasai miatt, nem a közössége miatt, bár ezek is rendkívül tiszteletre méltóak. Hanem amiatt nem átlagos, hogy Kassainak volt egy ÁLMA és MEGVALÓSÍTOTTA!

Kassai nem tolja, hanem húzza a kötelet, mégpedig a nemzeti lovaskultúra kötelét, a fiatalok egészséges nevelésének kötelét és ehhez a továbbiakban is sok erőt, egészséget és kitatást kívánok!

"A földről végzett munka a lókiképzés ősi módszere. A lovas pozíciójától és használt szárhosszúságától függően a földről végzett munka során megkülönböztetjük a vezetőszáron végzett munkát, a futószáras munkát, a hosszú száras munkát és a kézen történő munkát. (Ez utóbbi kantárszár használatával történik.) A földről végzett munka folyhat egy szárral, vagy két szárral. A két szárral történő munka során a külső oldalra is meg lehet hajlítani a lovat, egy szárral viszont minden fekete-fehér, egy szárral ugyanis nem lehet lekráglizni a lovat ezért csupán egy szárat használva világosan érzékelhető az elengedettség, az egyenesség és az egyensúly bármiféle problémája.

A földről végzett munka könnyített helyzet a ló szármára, ami egyfajta változatosságot is biztosít a napi munka monotonitásában, mindezen túlmenően lehetőséget ad a kiképzőnek, hogy munkája során szemrevételezéssel is ellenőrizze lova tevékenységét. A földről végzett munka a lovasérzés kialakításának legfontosabb módszere. A földről végzett munka során sohasem szabad feledni, hogy az nem cél, hanem csak eszköz a biztonságos, minőségi lovagláshoz."

(Részlet a Tizenöt mondat című, most megjelenő könyvemből)

Tegnap leadtam a második könyvem kéziratát! Most már barátaimon, segítőtársaimon múlik, hogy a karácsonyfák alá odakerülhessen. A könyv lektorálása megtörtént (Csibi Márti,Homor Zsófi, Kormos Ferenc), most a fotók véglegesítésén (Kőhalmi Kálmán) és a könyv egybeszerkesztésén (Kőhalmi Krisztián) van a sor. Húzzatok bele, ti pedig, kedves leendő olvasók, kezdjetek levelet írni a Jézuskának.

Első könyvem a lovaglás, a lókiképzés alapfogalmairól szólt, egyfajta nyelvújítóként modernizálta, mondhatnánk XXI. századivá tette szaknyelvünket azért, hogy lovasként legösszetettebb gondolatainkat is korszerűen tudjuk kifejezni, át tudjuk adni, egymást meg tudjuk érteni. Szaknyelv nélkül nincs szaktudás, szaknyelv nélkül nincs szakma.

Most, ez a második könyv az alapelveket taglalja. Azokat az alapelveket, amelyeket senki nem kerülhet meg, ha egyről kettőre akar haladni. Azokat az alapelveket, amelyekhez vissza kell térni, ha a kiképzés során valamilyen problémára megoldást kell találni. Azokat az alapelveket, amelyek sikeressé teszik a lovast a versenyeken. Azokat az alapelveket, amelyekkel megérti egymást ló és lovas, ami kentaurrá forrasztja egybe őket.

Modern világunkban a lókiképzés akár nagyon különböző célokat is megcélozhat. Kiváló képzettségűnek kell nevezni például azt a voltizslovat, amelyikre gond nélkül fel és le lehet ugrani, hátán akár több ember egészen bonyolult mozgásokat végezhet és a ló mindezekre semmilyen módon nem reagál, szinte rezzenéstelenül, egyenletes ütemben és iramban vágtázva halad a számára meghatározott körön. Úgyszintén kiváló képzettségű az a fogatló, amelyik minden körülmények között egyhelyben áll, míg gazda a fogattól távolabb dolgozik. A terepversenyen résztvevő sportló képzettségének kiválóságát – egyebek mellett – az jelzi, hogy ismeri az akadálytípusokat és már az akadályhoz közeledve többé-kevésbé érti a rá váró kihívást, azok nem hatnak rá meglepetésszerűen.

AZ ÖNTARTÁS

A különböző célok ismeretében vajon meg lehet-e fogalmazni olyan általános célt a lókiképzés kapcsán, ami minden lóra érvényes? Josipovich Zsigmond válasza igen, szerinte a lókiképzés célja az öntartás. De mi is az az öntartás?

A régi lovasábrázolásokat tanulmányozva feltűnő, hogy a képzett lovasokat mindig lógó szárral történő lovaglással ábrázolták. A szárak „belógásának” mértéke a XIX. század végére, a XX. század elejére egyéb, itt nem részletezett okokból jelentősen csökkent, de még az örkénytábori ikonikus lovasok is egytől egyig a szárak megfeszülése nélkül lovagoltak: nemzeti hagyományunk, hogy a helyes támaszkodás erőssége a szárak súlyával egyezik meg. Kézenfekvő a hasonlat, hogy az öntartásban mozgó lovat ahhoz a jólképzett kutyához lehet hasonlítani, amelyik önállóan, gazdája különösebb utasítása nélkül is tudja a feladatát: a járda szélén megáll, ha pedig menet közben gazdája menetirányt vált, gyorsabban, vagy lassabban jár, akkor követi – póráza mindig lóg, a póráz nem feszül meg, kutya és gazdája közötti kapcsolat erősségét a póráz súlya képviseli. Az öntartásban mozgó ló esetében mindezt úgy tudjuk szaknyelven megfogalmazni, hogy feladatait másodlagos segítségek nélkül (szár-, csizma-, hang-, vagy pálcasegítség nélkül), a lovas elsődleges segítségeire, az ülés segítségeire hajtja végre. A lovas kentaurrá válik, az ember a gondolat, vagyis maga a szándék, a ló pedig mindennek végrehajtója.

ÖNTARTÁS ÉS ÖNHORDÁS

Az öntartás nem azonos fogalom az önhordással. Önhordásban van az a ló, amelyik mozgásszerveit természetesen használja, lovassal a hátán is folyamatosan fenntartja a négy láb egyenlő teherviselésének elvét, önállóan egyensúlyban jár. Ez viszonylag nagy ügyességet kíván a lótól, ami általában hosszú, gondos és szakszerű kiképzői munka eredménye. Alapvetően persze minden ló saját testének természetes és egészséges használatára, az az egyensúlyban való mozgásra törekszik, de hogy a ló fordulatokban és iramváltások során, minden jármódban képessé váljon erre, azaz az önhordást állandóan képes legyen fenntartani, az nem várható el csupán a ló természetes harmóniára való törekvésére támaszkodva: ahhoz a lovat képezni kell.

Az önhordás az öntartás része, önhordás nélkül nem valósulhat meg öntartás. Az öntartás annyival több az önhordásnál, amennyiben a ló alakjával (feligazítottságának mértékével) felkészül az önálló feladatvégzésre az engedelmességre.

ÖNTARTÁS ÉS ÁTENGEDŐSÉG

A lókiképzés célját az átengedőségben is meg lehet határozni és az idomítási skálák ebben adnak segítséget a modern lovasnak. A puszta átengedőség és az öntartás közötti különbség a másodlagos segítségek használatában nyilvánul meg. Az öntartásban mozgó lovon nem, vagy csak minimálisan kell másodlagos segítségeket alkalmazni, ettől függetlenül, ha a lovas a másodlagos segítségek (szársegítségek, csizmasegítségek, hangsegítségek és a különböző helyeken és irányokban alkalmazott finom pálcasegítségek) igénybevételére is szorul, de a ló ezeknek a segítségeknek puhán enged, akkor azt a lovat még átengedőnek lehet tekinteni. Mindezért az öntartásban mozgó ló átengedő, de az átengedő ló nem feltétlenül dolgozik öntartásban.

AZ ÖNTARTÁS ELŐFELTÉTELEI

Az öntartás a ló teljes alakjának formájára vonatkozik. Az öntartás kapcsán – a szó alakjából következően könnyen abba a hibába lehet esni, hogy azt csupán a fej és nyak tartására vonatkozik. Ez helytelen álláspont. Az öntartásba a ló teljes teste, így a hátulsó lábak tevékenysége is beletartozik.

Az öntartás a tartás legkiműveltebb formája. A tartásnak három állapotát különbözetjük meg: a természetes tartást, a szerzett tartást és az öntartást. „A természetes tartás az, amelyet a ló mindenkor felkínál. Szerzett tartás (tartás)-nak nevezzük a lovas befolyásával elért tartást. Öntartása akkor van a lónak, ha a szerzett egyensúlyhelyzetének megfelelő tartásban, lovasa erre irányuló befolyása nélkül is, huzamosabb ideig megmarad.” – írja Keméry Pál huszár ezredes a Lovaglás és hajtás című könyvben.

Az öntartás kifejlesztése tehát egy kiképzési folyamat eredménye. Az öntartás a tartás megszilárdulásával alakul ki. „A ló lovagoltsága akkor érte el tetőfokát, amikor a használati egyensúly tartása a ló természetes tartásává válik.” – zárja az öntartásra vonatkozó gondolatsorát Keméry.

RELATÍV ÉS ABSZOLÚT FELIGAZÍTOTTSÁG

Az öntartás formáját kézzel, a szárak segítségével nem lehet kialakítani. A feligazodottság mértéke a hátulsó lábak tevékenységének eredménye. A nyak a ló legfontosabb egyensúlyozási szerve, ezért a nyak helyzetét és formáját szárakkal befolyásolni nem szabad, mert annak csak az lehet az eredménye, hogy a ló elveszti egyensúlyozási képességét és az elejére esik. Ha a lovasnak nem tetszik lova nyakának helyzete és annak formája, akkor a hátulsó lábak tevékenységét kell megváltoztatnia. Az összeszedéssel, a hátulsó lábak hordozóerejének növekedésével kerül természetes módon egyre feligazítottab és feligazítottabb helyzetbe a nyak. A nyak természetes, a hátulsó lábakból következő feligazítottságát nevezzük relatív feligazítottságnak. A relatív feligazítottságtól a szárak (helytelen) használatával történő eltérítését abszolút feligazítottságnak nevezzük. A helyes relatív feligazítottság ellentéte a helytelen abszolút feligazítottság. A relatív feligazítástól való lefelé történő nyakigazítás (például kikötőszárakkal) szintén helytelen, a kiképzés szempontjából káros, sokszor helyrehozhatatlan tevékenység.

JOSIPOVICH AZ ÖNTARTÁSRÓL

Josipovich Zsigmond elvárása a jólképzett hátaslótól a teljesítőképesség és megbízhatóság, e kettőnek pedig – álláspontja szerint – az egyensúly és az engedelmesség az alapja. Ez az öntartás.

„Az olyan lónak, amelynek nincs természetes egyensúlya, elsősorban az öntartása hiányzik, a hiányzó öntartás pedig a kitartást befolyásolja hátrányosan, valamint bizonyos fokig a gyorsaságát, mégpedig annyira, amennyire ez a kitartásával összefügg. A gyenge egyensúly az átengedőséget is akadályozza, és megfosztja a lovat azon képességétől, hogy nehéz akadályokkal és tereppel egyedül tudjon megbirkózni. Még az engedelmesség sem ér sokat akkor, ha az egyensúlyban hiány mutatkozik. Az egyensúly és engedelmesség együttesen teszik a lovat teljesítőképes és megbízható használati lóvá, függetlenül attól, hogy milyen célra szeretnénk használni.”

A közkultúra az utánozhatatlanig, a megismételhetetlenig hajtott tökéletességet várja el a lovaglásban (is). Ez a modern kor átka. Ti viszont, amikor saját lovaitokkal, tanítványaitokkal foglalkoztok, sőt, amikor saját magatokat minősítitek ragaszkodjatok ahhoz, hogy a négyes: az jó. A pedagógia az elvszerűség és a megértő, elfogadó szeretet között halad. Mind a tiszta elvszerűség (a tökéletesség kizárólagos elfogadása), mind a puszta szeretet (mindennek az elfogadása) a progressziót, a fejlődést akadályozza. Sőt megakadályozza!

Ki ne ismerné Nuno Oliviera örök igazságát, hogy a lépés a jámódok anyja? Ezzel együtt manapság nem divat sok időt fordítani a lépésben történő munkára, a modern kor lovasa azt legtöbbször csak fölösleges pepecselésnek gondolja. És hát valljuk be, van is benne logika, hiszen a díjlovas programok, - amelyek a versenyfeladatok leírásán túlmenően egyfajta iránymutatást adnak a lókiképzéssel kapcsolatos elvárásokról a többi szakág számára is – szinte csak egy szükséges, fajsúlytalan és ezért a pontozásban kevéssé honorált feladatnak mutatja a lépést. Ennek megfelelően a lépés megítélését mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a díjlovas versenyek televíziós közvetítésekor a lépés feladat során gyakran nem is mutatják a lovat, hanem versenyzőről mutatnak közeli felvételeket, csak a lovas arca, keze, stb. látszik.

A LÉPÉSNEK VAN LENDÜLETE

A lépésmunka háttérbeszorulását erősíti a díjlovas szabályzat tévedése, miszerint a lépésnek – lebegési fázis hiányában – nincs lendülete. Azon túl, hogy ez az álláspont egyszerűen magának a lendületnek a félreértését jelenti, azt a hibás elgondolást ébreszti kimondatlanul, hogy a lépésmunka nem szolgálja a lendület kifejlesztését és folyamatos fenntartását. Ezzel szemben, a helyes lókiképzésnél a helyzet pont fordított: a lendület kimunkálása lépésben kezdődik és a lendületesség legegyszerűbb ellenőrzése is a lépésmunkában történik, a lépés ugyanis akkor minősíthető lendületesnek, ha más jármódba való átmenetkor (lépés-ügetés, lépés-vágta) a ló se felfelé, se lefelé nem mozdítja el a nyakát. De hát hogyan is lehetne lendületes az ügetés, és a vágta, ha lassúbb mozgás közben nem tud, vagy nem akar lendületesen mozogni a ló?

AZ ELENGEDETTSÉG FOKMÉRŐJE

A lendület mellet a lépés az elengedettségről is látványos visszajelzést ad. A merev ló az összeszedés hatására tiszta négyütemű járását elveszti, miután a merevségből fakadóan a mozgás során a hátulsó lábait a kelleténél lassabban emeli fel, ennek eredményeként felváltva rövidebb és hosszabb időközzel hallatszanak a patadobbanások, a hátulsó lábak az azonos oldali elülsővel kezdenek együttmozgást mutatni, szélső esetben kétüteművé válik a lépés.

Kellő elengedettség esetén viszont az összeszedés hatására a hátulsó lábak fokozott szorgalommal reagálnak, a hátulsó lábak a tiszta lépés járásától eltérve a hamarabb emelkednek fel a földről, ennek eredményeként ugyan a passzban járáshoz hasolóan felváltva rövdebb és hosszabb időközzel hallatszanak a patadobbanások, de a hátulsó lábak a másik oldali elülső lábbal kezdenek együttmozgást mutatni, szélső esetben kétüteművé válik a jármód. Ez az iskolalépés, ami csak kellő elengedettség esetén alakul ki és ami a ló természetes, dicsérendő járása. Olyannyira, hogy William Cavendish, Newcastle hercegének klasszikus lovaskönyve egész egyszerűen a lépést kétütemű jármódnak írja le.

LASSÚ MOZGÁS A MOZGÁSKULTÚRÁÉRT

A mozgáskultúra fokozása a lókiképzés eminens feladata. Az alapkultúrában természetesen igen nagy különbség lehet ló és ló között, azonban ez csak egy alaphelyzetet jelenthet, a kiképzett lónál hivatkozási indokot nem! A lókikpzés egyik legfőbb célja a ló erősítése, ügyesítése, hajlékonnyá tétele, mozgásának délceggé formálása – függetlenül attól, hogy születésétől fogva (a lótenyésztés eredményeként) milyen alapadottságokkal rendelkezik.

A mozgáskultúra fejlesztése lassú mozgás közben történik. Ezért elve a lókiképzésnek, hogy először mindent álljban, vagy lépésben kell megtanítani a lónak és csak akkor lehet a feladat ügetésben, majd vágtában történő kidolgozásához kezdeni, ha arra lépésben már magas fokon képes a ló. Ezt az elvet támasztották alá még a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveinek díjlovas programjai, amikor is az oldaljárásokat lépésben, már a könnyű osztályú feladatokban is be kellett mutatni. Az ügetés hosszhajltásokra közép osztályban, a vágta hosszhajlításokra nehéz osztályban került sor. Sőt – hogy ne csak díjlovas példa illusztrálja a lépésmunka pedagógiai előnyeit – a military lovaglás közismert technikája, hogy a tipusugrásokat (kicsi leugrást, felugrást, vizes akadályt, stb.) lépésben mutatják először meg a fiatal lónak és ha lépésben már ellenállás nélkül képes a feladat végrehajtására, akkor kezdenek hozzá az iram fokozásával és a jármódok emelésével történő akadályvételre.

Persze a lassú mozgásban való munka nem csak a ló, de a lovas mozgáskultúráját is javítja. Az üléssel (elsődleges segítség), valamint a szárakkal, csizmákkal, hanggal, pálcával (másodlagos segítségek) történő kommunikáció igen összetett. Annak lovas általi elsajátítása nem magától értetődő, hanem élethosszig tartó tanulás eredménye. És a hosszú, hosszú tanulás alatt nem csak a segítségadás módját kell érteni, hanem a segítségek időbeliségét is. Az egyes segítségek adásának ugyanis van optimális időpontja. Például a hátulsó láb lépésének hosszát, annak irányát csak akkor lehet szabályozni, amikor az a levegőben van. A felvétel időpontja ezzel pont ellentétes, miután a felvétel célja a hátulsó lábak ízületeinek erősebb hajlítása, a hátulsó lábak teherviselésének fokozása, ezért felvétel időpontjának megfelelő pillanata az, amikor a ló hátulsó lába a földet éri. Az „időablak” odáig tart, ameddig a ló hátulsó lába a nyugalmi helyzetet el nem éri és amikor a hátulsó láb tolófázisba kerül, amikor ízületeit nyitni kezdi, valamint azután, amikor a levegőben van, akkor hiábavaló a felvétel segítségének adása, még ha az technikailag tökéletes is.

A segítségadásnak tehát megfelelő ritmusa van ás ennek sokszor van bizonyos természetessége, például adott oldali hátulsó láb hosszabb előrelendülésének segítségadási időpontja az, amikor az azonos oldali csizma a „ló felé” lendül. Ha viszont a cél szorgalom fokozása, a hátulsó lábak hamarabb történő levegőbe emelkedése, akkor a lovas csizmájának a lépés másik fázisban kell hatásba kerülnie, akkor, amikor a hátulsó láb a neutrális helyzetből hátrafelé lendül. A csizmasegítség hatástalan akkor, amikor a hátulsó láb a levegőben van, de közvetlenül a földet érés után is. Ez a segítségadási időpont viszont a lovas számára nem teljesen természetes, (ezt bárki kipróbálhatja), ezért ezt a segítségadást sokat kell gyakorolni. A különböző segítségritmusok megtanulása és a lovas ügyességének fenntartása nem kevés munkát igényel.

Ugyanez vonatkozik az érzésre is. Az elengedettség, az egyenesség, az egyensúly, a lendület, stb. érzése csak hosszú gyakorlással fejleszthető. Mindkettő, a lovas mozgásának (a segítségadások) tökéletesítése és az érzés tökéletesítésének módja a lassú mozgás, a lépésben történő munka során lehetséges.

UNALOM

Sokszor mindezzel szemben azt szokták felhozni, hogy lépésben a ló elunja magát. Ez nem igaz! A gondolat nélküli lovas unja el magát, az a lovas, akinek nincs elképzelése arról, hogy lova és önmaga mozgását milyen irányban szeretné változtatni. És hát az „unalmat” erősíti a korszellem is: a modern ember nem szeret erőfeszítéseket tenni a siker érdekében, a modern embernek nem sajátja a kitartó, részleteket is kidolgozó, igényes munka. Mindenki, mindent azonnal akar és a lovaglásban, a lókiképzésben ott egyszerű megoldás, a lócsere, hiszen ha nincs gyors előrehaladás, akkor legegyszerűbb vagy a tenyésztő, vagy más lovas munkáját megvásárolni.

Másrészről a lépésmunkában látszik legjobban a ló ellenállása és ezt az ellenállást értik félre: a ló kommunikációját nem teljesen értő lovas az ellenszegülést unalomnak látja. Az ellenállás ugyanúgy származhat a ló együttműködési szándékának hiányából, mint a képesség korlátjaiból, ha a ló képtelen gazdája kérését teljesíteni (pedig szándéka meglenne rá) sokszor egyfajta dühvel reagál saját ügyetlenségére, ami szintén könnyen félreérthető.

JÁRÓISKOLA

A járóiskola a lépés iskolázásának legismertebb segédeszköze. A lépés járóiskola nem arra való, hogy a ló különlegesen mozogjon benne, a járóiskola célja a szabályosság és természetesség. Ezért a járóiskolába elég három-négy rúd és azokat sem szabad sem különlegesen magasra, sem különlegesen távolra állítani egymástól.

Rendszeres tereplovaglás nélkül nem lehet teljes a lókiképzés. Ez a lókiképzés legelső napjától igaz. Terepen a lovas feketén-fehéren szembesül a lovardai munka eredményével, de a gondolat fordítva is áll: lovasnak és lónak a terepen kell értékesítenie mindazt, amit lovardai munkájuk során tanultak. A ló hosszú és céltudatos munka eredményeként válik engedelmes tereplóvá, jó hátaslóvá. A terep a ló szeretetére, tiszteletére neveli a lovast, ott mutatkozik meg igazán a ló jelleme, barátsága és hűsége.

Mráz Edina fotója

Az erők párosával lépnek fel. Ez a fizikaoktatás első leckéje. A szárban érezhető erőnek az a párja, amennyire "kinyomja magát" a ló az egyensúlyi helyzetéből. A kéz folyamatos szárerőt érzékelve folyamatos egyensúlyhiányról kap információt. Ilyenkor a hátulsó lábak kimaradnak, a ló tologat és az "ötödik lábán" a zablán próbál egyensúlyt keresni. A szárak folyamatos feszülésének fenntartásával a lovas a hátulsó lábak kimaradására, mondhatnánk ellenszegülésre tanítja lovát. Az ilyen ló akár látványos mozgást produkálva is lendületszegény, ennek eredményeként nem fordulékony: a díjlovas versenyen nem perdül, hanem fordul, az ugróversenyen nagyobb ívben fordul a kelleténél, lassabb, mint lehetne.

A szárak folyamatos feszessége nem támaszkodás. A támaszkodás során a szárerő a szárak súlyával egyezik meg. Ha a szárerő ennél nagyobb, akkor a ló nincs egyensúlyban.

Az akadémista lovaglás nem egy stílus, nem egy szakága a lovaglásnak. Az akadémista megközelítés részletekbe menő igényességet jelent - a ló- és lovasképzésnek, mint szakmának a felsőfokú ismeretét. Az akadémizmus maga a bázis, amire azután az élethosszig tartó gyakorlat épül. Kunffy Károly, a legismertebb magyar, kortárs, klasszikus lovas mester szavaival, az akadémista megközelítés elsajátítása egyfajta bázis, olyan, mint amikor valaki a szakmájában diplomát szerez, amit azután a gyakorlat, az évtizedes gyakorlat tud teljessé tenni.

"Learning, of course, did not end with the conclusion of my formal education. It was followed by a lifelong journey seeking knowledge and insight. Academic education is merely the foundation of an informed observer. Like physicians who are well-founded when they are granted their medical degree, they also just then begin their learning through practicing their craft.”- Journal One of Equitation and Culture by Charles de Kunffy