The 1928 Amsterdam Olympics ended with a rather odd fiasco for the Hungarian dressage riders. After arriving at the location and seeing the work of the other nation's riders they decided to return home before the competition began, despite the professionals present all agreed that Paul Keméry's trot work was better than the later winner Baron von Langen's, and the other member of the team, Desiderius Német's riding was at least as good
The difference and the reason for leaving was the canter work, more precisely performing a lead change for every stride. The Hungarian riders were puzzled to see their competitors were giving up on classical traditions and performed the piece of movement as if it was a circus display. The act of General Josipovich's disciples was to be explained for years, but today, in view of the contradictions of modern dressage it is clear that their standpoint and decision was right.
Travelling home was the last chapter of a long ongoing professional debate, of which on one side there were the most illustrious, orthodox representatives of the Austrian-Hungarian Equine Culture, General Sigismund Josipovich, Mauritius Herold, the head equerry of the Spanish Riding School of Vienna, Cavalry Colonel Michael Burján, etc., whilst the other side was represented by the victorious powers of the first world war, primarily by the bautcherists of the French riding school. Josipovich has made his objections against the program of the Amsterdam, and later Paris Olympics clear from the middle '20s, but the Amsterdam Olympics was the first time he met his fellow sportsmen under circumstances of a competition of this rate, since this was the first time the nations of the losing party made an appearance in the Olympic Games.(1)
- He disagreed with having a set time for dressage tests. (This restriction is now abolished.)
- He disagreed with riding with four reins. In his approach the curb and the bradoon bit can only be used in training, a trained horse could and should be only ridden with a curb.
- He disagreed with holding the reins in two hands. In his opinion on a competition it only served the purpose of covering up the mistakes made in training.
- He disagreed with performing a lead change for every stride as an element of a competition, he viewed it as a circus trick.
How different modern dressage would be if Josipovich's standpoint prevailed!
(1)The Austrians participated in the Paris Olympics.
How could a high-level Equestrian Culture be maintained in a country as big as the Austro-Hungarian Monarchy? How could the furthest corps uniformly have excellent equine knowledge? The answer of the Monarchy was the two-tier training.
A Nemzeti Lovasakadémia második vizsgaidőszakához ért, amikoris a hallgatók számot adnak az év során megszerzett elméleti és gyakorlati tudásukról. Az Akadémia nemzeti lovaskultúrát oktat annak figyelembevételével, hogy napjainkban a lovasképzést nem lehet szigorúan a hagyományos úton folytatni, hiszen a XXI. századi természettől elidegenedett embernek kezdő lépésként természetismeretet kell tanítani, vagyis azt, hogy megértse a ló viselkedését, megértse a ló szándékait, érzelmeit, ő maga pedig egyértelműen, a ló számára érthetően fejezze ki elvárásait. Egyebek mellet ezért kell az elsőéveseknek kézen dolgozniuk lovaikkal, ezért kell vezetőszáron és futószáron gyakorlati vizsgát tenniük. A másodévesek lóra ülnek és év végére a második vizsgaidőszakban, a ló és lovasképzés immár hagyományos kezdő lépéseként a kitérő kezet módszerének technikáját, illetve annak elsajátítását kell bizonyítaniuk az Akadémia gyakorlati vizsgáján.
A módszerről, mint a fiatal lovak kiképzési technikájáról a Lovaglás és hajtás című könyv a következőket írja a 86. oldalon: „Mindaddig azonban, amíg a nyak teljes hosszára nem nyúlt ki, ne engedjük meg, hogy a ló a zablán határozott támaszt vegyen. A nem teljes hosszára kinyúlt nyakkal felvett támaszkodás a nyakat megrövidíti s elősegíti a megmerevítését. Ez viszont igen megnehezíti a hátulsó lábak kívánatos, térnyerőbb előrelépését. Ezért a ló minden ilyen támaszvétel-kísérletét hiúsítsuk meg azzal, hogy a meglévő szármérték változtatása nélkül, a ló szájával az érintkezést fenntartó kezünk, – a ló előre és lefelé irányuló húzását a száron – követi, velemegy s annak ilymódon tér ki. Ennek az eljárásnak az a célja, hogy a ló ne találhasson lehetőséget a visszatartásra és elferdülésre – az előrehajtott hátulsó lábak előrelépését akadályozó megmerevített nyakban, illetve a lovas nem eléggé velemenő kezén.” A gondolat a szerzők számára olyannyira fontos, hogy az megismétlésre kerül a 133. oldalon: „A lovas a ló szájával keressen könnyű érintkezést, de ne engedje meg a lónak, hogy a száron határozott támaszt vegyen. Ennek mindaddig a szár engedésével térjen ki, míg a ló a nyakát teljesen ki nem nyújtotta.
A lókiképzésben a szükséges lépések egymásutánisága, a képzés lépéseinek megértetése lóval (és lovassal), különösen a képzés elején rendkívül fontosak. A kompromisszum nélküli elvszerűség megkerülhetetlen, ellenkezője nem csak ellehetetleníti a képzés sikerességét, de testi és mentális sérülésekhez vezet. A Nemzeti Lovasakadémia másodéves hallgatóinak gyakorlati vizsgájukon arról kell tanúbizonyságot tenniük, hogy megértették, elsajátították és kompromisszumok nélkül alkalmazzák a kitérő kezek technikájával való lovaglást: nem csak értik annak fontosságát, de begyakorolták és reflexszerűen alkalmazzák.
A fiatal ló képzésének kezdetétől törekedni kell a négy láb egyenlő teherviselésének érvényesítésére. Ez a ló felépítésétől függően eleinte könnyebb, vagy nehezebb, azonban az biztos, hogy el kell érni legalább lépés és ügetés jármódokban a hosszú szárakkal való lovaglás képességét. A hosszú szár abban különbözik az odadobott szártól, hogy azt bármikor hatásba lehet helyezni anélkül, hogy szármértéket kellene igazítani. A hosszú száron történő lovaglás, azaz a folyamatos szársegítség nélküli lovaglás a bizonysága annak, hogy a ló lovassal a hátán is képessé vált egyensúlyának megtartására, hiszen kellő egyensúly nélkül hosszú száron folyamatosan gyorsulna. Ez egyfajta alapegyensúly, ami előbb utóbb bizonyos testi és lelki elengedettséggel is jár. Amennyiben a sebesség tartása mellett a ló előre is nyújtja a nyakát az az egyensúly és elengedettség mellett a ló kezdeti egyenességéről és lendületéről is igazolást jelent. A nyak előrenyújtásával ugyanis csak akkor tudja a ló négy lábának egyenlő teherviselését fenntartani, ha hátulsó lábaival erőteljesebben lép súlypontja felé. Ez a lendület. Persze hiába lesz aktívabb a hátulsó láb, ha rossz irányban lép, azaz ferde a ló. A nyak előrenyújtása csak akkor lehetséges, ha a hátulsó lábak jó irányban fejtik ki tevékenységüket, azaz a ló egyenes.
A kitérő kezek technikája persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne szársegítségeket használni. De jelenti azt, hogy a szárak alaphelyzete a hatáson kívüli helyzet és minden szársegítséget engedéssel kell befejezni. Továbbá azt, hogy a segítségeket, csak szétválasztva lehet alkalmazni. Ennek legegyszerűbb, legvilágosabb megfogalmazását Kókay Pál adja a Hátulról előre című írásában, amikor is kiképzés ezen szakaszára (!) a szár-csizma, csizma-szár nélküli lovaglást javasolja. Ezt az elvet XXI. századi nyelvezetre lefordítva úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy eleinte a lóra mindig csak egy irányból lehet nyomást eszközölni, a lovas kérése arra korlátozódik, hogy ezekre a nyomásokra engedjen a ló, de nem elvárás a nyomásra való engedés igen precíz szabályozása azaz a ló befolyás alá vétele az ellentétes oldalról: például a vállat lehessen oldalirányba vezetni először direkt majd indirekt módon, vagy a csizma zárására induljon előre a ló, a felvevő segítségre lassuljon. A lovas szinte csak terelgeti a lovat, a külön-külön alkalmazott előrehajtó és felvevő segítségekkel pedig csak bizonyos precizitással határozza meg az iramot, de nem szab keretet a lónak. A ló szárhozlovaglása, azaz a keret meghatározása csak akkor kezdődhet meg, ha a kitérő kezekkel és a szétválsztott segítségekkel való lovaglás már biztonságosan rutinszerűen működik, a ló hosszú száron, előrenyújtott nyakkal mozog, azaz a képzés elején elvárható (a kiképzés ezen szakaszában hagyományosan nyers jelzővel minősített) egyensúlyban, elengedettséggel, egyenességgel és lendülettel jár. A szárhozlovaglás csak fokozatosan, először csak rövid időszakokra és a kitérő kezek technikájához való rendeszeres visszatéréssel vezethető be. Ez lassú, időigényes és nagy türelmet igénylő munka, ami azonban a képzés további menetében rendkívül „megtérülő”.
A nyak a ló egyensúlyozási szerve, az mindig jó helyen van. A ló nyakának szárakkal történő formálása lehetetlenné teszi egyensúlyának megtartását, ezért az egyensúlyvesztéshez, merevséghez, a ló testének természetellenes használatához vezet, másrészt lehetőséget ad a lónak az ellenállásra, az ellenkezésre, sőt a ló nyakának szárakkal történő formálása ezt valósággal kikényszeríti (a természetellenes helyzetre a ló ellenkezéssel reagál), ezért a szárak helytelen használata az ellenkezésre tanítja a lovat. A nyak helyes, vagy helytelen helyzete a hátulsó lábak helyes, vagy helytelen tevékenységéről ad tanúbizonyságot, így az együttműködésre, vagy az együttműködési hiányára is jelzést ad. Milyen érdekes, hogy ez ügyben is a részletekből, csupán a nyak helyzetének vizsgálatából a ló egészére, fizikai és mentális tevékenységére is következtetést lehet levonni. Elvszerű megközelítéssel a ló nyakának alakját, előrenyújtott, feligazított, stb. helyzetét csak a hátulsó lábak által kifejtett erő, annak nagyságának vagy irányának szabályozásával lehet megváltoztatni.
Lovas nemzet vagyunk. Tegnap egészen világosan és ismételten szembetalálkoztam azzal, hogy nemzeti kultúránkban valahol mélyen, de egyértelműen ott van a lóval való helyes bánásmód ismerete, attól függetlenül, hogy valaki szakértője a lókiképzésnek, vagy sem.