A 2010. május 30-i bejegyzésemhez kapcsolt videót törölték a You Tube-ról. Ezt annak ellenére sajnáltam, hogy a sokféle kötésmód közül az ott látható nem tartozott a legegyszerűbbek közé. Próbáltam más helyen videót vagy leírást találni a kunkötésről, de mindhiába: legnagyobb meglepetésemre sehol sem találtam. (Legalábbis én nem leltem rá, pedig mindent beleadtam.)

A legegyszerűbb megoldás persze mindig „kézre” esik. Nagy Lajos barátomat kérdeztem, ő hogyan köti. A kötésnek az általam ismert legegyszerűbb, könnyen megtanulható módját mutatta! Hiába, Lajosnak a praktikum mindig is erőssége volt.

Mielőtt a kunkötés videóját ide linkelném, még egyszer összefoglalnám annak lényegét: állatok megkötésére használt, gyorsan oldható csomó, amely nem csúszik rá a kötelet tartó karikára.

Mindenkinek kellemes próbálkozást kívánok!

Mármint nem egy kovács, hanem Kovács Ernő!

Megérte kilátogatni hétvégén Balatonvilágosra: a nagydíj kategóriában – egyebek mellett – Kovács Ernő kiváló teljesítményével régen látott stílussal és lezserséggel gazdagította a mezőnyt. Udvariaskodhatnék Komjáthy Györggyel, aki a szám legeredményesebb lovasa lett (négy bírónál nyert, egynél második lett: nem semmi a nemzeti bajnokságra készülve), megemelhetném képzeletbeli kalapom Simon Szilvia előtt, aki a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovardát képviselte (és akinek szívem szerint szorítottam), elmerenghetnék azon, hogy miből fakad Dallos Gyula lovaglásának törhetetlen kisugárzása, mégis arról kell beszámolnom, hogy Kovács Ernő lovaglásával végre a könnyedség is a „sorompók közé” került.

Sallangmentes lovaglását csak dicsérni lehet, fellépéséből csak úgy sugárzott a lovasemberek természetes magabiztossága. Lova a nagydíj feladatban mindvégig elengedetten, szinte hibátlanul teljesített. Ha valamit fel letet vetni az a piaffe-ok közepes ültetettsége, de ez lova még fiatal életkorára való tekintettel elfogadható volt.

A páros a nemzeti bajnokságon feltétlenül éremesélyes!

Bejegyzéseimben igen sokat foglalkoztam a lovak elengedettségével, elengedtetésével.

Talán már unalmas is.

Az izmok nyújtásának, lazításának kérdését egyetlen egy sportágban sem lehet megkerülni, merev izomzattal még közepes eredményre sem számítani, ezzel szemben a sérülések kockázata igen magasra nő.

A lovassportban az elengedtetés, más sportokhoz hasonlóan az izmok nyújtása révén érhető el, azonban „nálunk” az izomzat lazításának még egy feltétele van: a helyes egyensúly. A helytelen egyensúlyi helyzetet egész egyszerűen úgy nevezzük, hogy a ló az „elején van”. Testét (ízületeit és izmait) ilyenkor nem a természet adta módon használja, elengedettségről, lazaságról, harmóniáról nyilvánvalóan nem lehet szó.

A lovassportban a sérülések többsége nem a túlzott munkamennyiség, hanem a ló testének helytelen használatából adódó túlterhelés miatt keletkezik, ami könnyű munkavégzés során is bekövetkezhet. A helytelen egyensúlyban, elengedtetés nélkül lovagolt ló idő előtt elhasználódik, elöregszik.

Az egyensúly kérdése, problémakezelése nem egyszerű. Egyrészről a lovasnak képesnek kell lennie arra, hogy érzékelje lovával együttes súlypontjának helyzetét, másrészről képesnek kell lennie arra is, hogy a lovaglás során azt a kívánatos módon, bármely pillanatban, bármely irányba el tudja mozdítani: segíteni tudjon lovának az elvesztett egyensúly visszaszerzéséhez, vagy a megfelelő egyensúlyi helyzet kialakításához.

A jó hír az, hogy mindkettő tanulható!

Ég és föld! A levade a tökéletes engedelmesség, az ágaskodás a totális ellenszegülés. A nehézség az, hogy a felületes szemlélő számára mégis hasonlóak.

Persze megkülönböztetésük azért nem ördöngösség. Hogy éppen melyikkel van dolgunk, azt a hátulsó lábak birtoklása dönti el, akkor is, ha kézen hajtja végre a lovas, akkor is, ha nyeregből.

A levade nem az elülső lábak levegőbe való emelését jelenti! A levade célja az összeszedettség végsőkig való fokozása, a konc teljes meghajlítása, a hátulsó lábak súlypont alá való léptetése. Az ágaskodás során a súlypont ugyan a hátulsó lábakra kerül, az elülsők a levegőbe emelkednek, de a ló (az ellenkezés miatt) nyilvánvalóan elveszti összeszedettségét, ízületeit (leglátványosabban csánkját) a lehető legerősebb hajlítás helyett a lehetőségek határáig kiegyenesíti.

A levade során a csánk látványosan lefelé mozdul el a földet közelíti, az ágaskodás során magassága változatlan!

A fentiek miatt a levade feladatot csak piaffe-ból lehet indítani. Már persze helyesen végrehajtott piaffe-ból. Ha a piaffe során a ló „nem ül le”, a levade is cirkuszi feladattá sűllyed, ugyan úgy ahogyan az ilyen piaffe is csupán a cirkusz porondjára való. A jó levade során a nyereg magassága szinte változatlan, amennyire a ló hátulsó része lesüllyed, olyan mértékben emelkedik meg elülső része. A feladat végrehajtása szinte bizonyosan helytelen, ha a ló a levade során jelentősen megemeli súlypontját (pl. kézen kiképzője fölé „tornyosul”).

A levade előgyakorlata a pessade. A ló ültetettsége a piaffe ültetettségénél erősebb, az elülső lábak már elemelkednek a földtől, de csak szerény mértékben.

A felvevő és előrehajtó segítségek együttes használata az egybevágó segítség. Az egybevágó segítség a passage és a spanyollépés kizárólagos segítsége.

A lókiképzés egyik legfontosabb célja, hogy a ló iramát és mozgásának irányát minden jármódban – a csizma megfelelő hatása mellett – alapvetően a testsúly szabályozza, a szárak szerepe (ebben az összefüggésben) a keret elejének és a feligazítottság mértékének könnyed meghatározására korlátozódik.

Könnyed meghatározására, hiszen (különösen rövid iram lovaglása esetén) a szár hatásának optimális erőssége nem haladja meg a szárak súlyát! Ha a ló olyannyira törekszik előre, hogy rövidítéséhez és a rövid iram fenntartásához folyamatosan kitartó szársegítséget kell alkalmazni, akkor a lovas nyomban elengedettségi és egyensúlyi problémákkal találja megát szemben. A hátulsó lábakban ébredő tolóerő óhatatlanul „elakad”, az összeszedettség és az ültetettség elégtelen lesz. A ló lomhává válik, támaszkodása folyamatosan erősödik. Igen rövid iram lovaglása esetén a lovas legtöbbször „erős csizmával” próbálja mindezen problémákat kompenzálni. Az egybevágó segítség ilyen használata nyilvánvalóan káros, szembe megy a lókiképzés elveivel, merevséget okoz, a hátulsó lábak kimaradásával egyidejűleg a ló egyre inkább az elejére esik.

Ezzel szemben a könnyed támaszkodás abból fakad, ha a helyes csizma és testsúlysegítségek eredményeként a ló úgymond ellöki magát a zablától, tarkóját meghajlítva mozog. Ezt a helyes reakciót az különbözteti meg a szár mögötti helyzettől, hogy a homlokvonal nem kerül függőleges mögé, mind a feligazítottság mértékét, mind a ló nyakának zabla után való törekvését a lovas folyamatosan és természetesen tudja uralni.

A kitartó szár és az előrehajtó segítség együttes használata nem az összeszedettség, hanem a hordozóerő fokozását szolgája. Pont az különbözteti meg az összeszedett ügetés, vagy akár a piaffe segítségét a passage segítségétől, hogy az összeszedett ügetésben és a piaffe során könnyed a szár (szélsőséges esetben a piaffe lovaglását csatnál fogott szárral is bemutatják), míg a passage lovaglását egybevágó segítség folyamatos alkalmazásával hajtják végre.

Az egybevágó segítség alkalmazásakor a ló nem löki el magát a zablától, hanem hordozóerejének növelésével fogadja el azt.

A fentiekből következően a lónak meg kell különböztetni a lovas szándékát: a lovas segítsége vajon a tarkó erősebb hajlítását célozza, támaszkodását kell-e könnyítenie, vagy a lovas a hordozóerő növelését kéri. A különbségtétel hasonlatos a szárakat kirágatni, illetve a sörényélen való előrenyúlás feladatához. Míg az első esetben a keret változtatása a ló nyakának kinyújtását kell eredményeznie, a második esetben a nyak hosszának, illetve a feligazítottságnak változatlannak kell maradnia.

Az egybevágó segítség tanítását nagyon apránként kell „adagolni”, a tanítás sokszor merevségi, ütem és egyenességi hibák jelentkezhetnek, melyeket azonnal, az egybevágó segítség adásának megszüntetésével, megfelelő korrekciós feladatok alkalmazásával kell javítani.

A legkedvesebb lovasfotómon szerepel, Kókay Pállal. Számomra a fénykép mindig azt sugallja, hogy nincs szükség puccos külföldi lóra, jó kiképzéssel a hazai is tökéletes lehet.

Zalavár felépítése távol áll a modern ideától, nyilvánvaló átengedőségével mégis könnyedséget sugároz. Feligazítottsága, öntartása, tarkóban való hajlítottsága különleges. Kecses fejének homlokvonala éppen hogy megközelíti a függőlegest. Támaszkodása olyan, amit a lovasok képzeletbeli nagykönyvében definiáltak a régi mesterek: a szárakban csak önmaguk súlya érezhető, ha egy darabon azokat cérnára cserélnénk, akkor a cérna nem szakadna.

Mindez együttesen biztosítja a lovas előírás szerű kéztartását: függőleges felkartartás mellett, Kókay alkarja Zalavár szája felé mutat, illetve öklét ennél a pozíciónál kissé magasabban tartja úgy, mintha két pohár vizet hordozna. Pálcája így természetes módon fekszik combja előtt, ami a hagyományos magyar lovaglási stílus egyik jellegzetessége!

Ha már a természetességnél tartunk. Érdemes külön megfigyelni Kókay combfekvését, mai szemmel nézve szinte „rövid kengyelét”, szembe állítva azt a mostanság divatos túlzó szokással. A „hosszabb kengyel” nem jelent mélyebb ülést, sőt! Jelent viszont bizonytalanságot, a független ülés és a zártság feladását!

Visszatérve Zalavárhoz: feladatvégrehajtása előírásszerű. Felemelt elülső lábának alkarja a vízszintest közelíti, hátulsó lábának emelése a másik lábának patamagasságát éri el. Ültetettsége túlzástól mentes, erőltetettséget, izzadságszagot a legkisebb mértékig sem áraszt.

Szilvi frízspecialista lett! Jerelyn Taubert két hónapja hozta lovát a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovardába. Rövid felkészülést követően Dutse a múlt héten versenyzett először a Nemzeti Lovardában. Szilvi akkor még arról panaszkodott (a jó eredmény ellenére), hogy a fríz mént nehéz volt lovagolni, az idegen hely, a versenykörülmények, a nyüzsgés feszültté tették a lovat.
Ezen a hétvégén a páros ismét versenyzett. A Simonpusztán megrendezett eseményen L9 kategóriában, szinte hibátlan teljesítménnyel 72% eredményt ért el.

Gyerekjáték? Van amikor igen, van amikor nem. Ez sincs kőbe vésve, mint sok egyéb más, ami a lovakkal kapcsolatos. Akadályhiba nem történt, hasra esés viszont igen.

Első megközelítésre kicsi a különbség, valójában azonban óriási. A szívemhez a klasszikus áll közelebb. Hogy miért? A modern stílus csak a kimagasló alapmozgású lovak esetében vezethet eredményre, amikor is az alapadottságok bemutatása meghatározó szempont. A klasszikus stílusnál alapvetően más a megközelítés: a kiképzésre esik a hangsúly. A klasszikus képzés a lehetőségek határait feszegeti – számomra pedig ez okoz örömet.

Kétfajta versenyző létezik. Van, aki győzelemre született, a többség azonban csupán jó eredményt képes elérni, a kiugró siker nem lesz soha osztályrésze. A győzelemhez valami plusz kell. Az igazi versenyzői tehetség a győzni tudásban mutatkozik meg. A győzelmet éhezni kell, a győzelmet akarni kell.

Hétvégén, Kaposváron a Mesterek Tornáján jó néhány kiváló páros állt „a sorompók közé”. A tehetséges lovakban nem volt hiány, a lovak és lovasok képzettségét órákig lehetne taglalni, a dicséret mennyiségével sem kellene fukarkodni. Voltak „stíluskirályok”, akiknek a lovaglását öröm volt nézni a verseny első pillanatától az utolsóig (persze az ellenkezőre is volt példa).

Győzni, azonban csak egy lovas érkezett: Técsy Attila. Munkabírásával, céltudatosságával, macsó, bevállalós hozzáállásával, sallangmentes lovaglásával – számomra legalábbis – a mezőny fölé emelkedett.

A minőségi lókiképzés megkerülhetetlen része a futószárazás.

A helyes munka persze ez esetben is a megfelelő szerszámozással kezdődik. Fő szabályként az egyszerűségre való törekvést, a kikötőszárak, gogok, chambonok lehetőség szerinti mellőzését lehet megfogalmazni. Aki a futószárazás során szíjjak, kényszerek nélkül nem tud kellő befolyást kialakítani, az valószínűleg ezt nyeregből sem tudja megtenni. A segédeszközök használata, a nyak ilyen-olyan formába erőltetése feszességet, a támaszkodás eldurvulását, vonal mögötti helyzetet, egyensúlyhibát eredményez. Az ilyen munka inkább hátrányára, mintsem előnyére válik a lónak.

A futószárazást kapicánnal kell végezni, a zablába kapcsolt futószár az igénytelenség jele, a kiképzés igen komoly problémáinak okozója.

A sokoldalú képzés szükségessége

Az ütemesség, az elengedettség és a száronlét kialakítása és állandósítása hagyományosan négy-hat hónapot vesz igénybe. Az elvárásokat fokozatosan lehet növelni. Mindemellett szükséges megjegyezni, hogy a teljesítmény ingadozását természetesnek kell tekinteni. Az inkonzisztencia nem csak a képzés kezdeti időszakának tulajdonítható, hanem annak is, hogy ebben az időszakban a csontozat és az izomzat még fejlődik. Továbbá az új kihívások szellemileg is eltérő módon terhelik a fiatal lovat, amelyet csak fokoznak a környezet különböző, számára csak többé-kevésbé ismert hatásai.

A képzés kezdeti, négy-hat hónapos szakasza után olyan sokoldalú képzést kell biztosítani a fiatal ló számára (bármennyire is mutatja talentumát valamely szakág irányába), amennyit a lehetőségek megengednek. A változatos képzés kifejezetten ügyesíti a lovat, megakadályozza a tehetséges ló egyoldalúvá válását, alapot biztosít a későbbi csúcsteljesítmény eléréséhez. Így a síkmunka mellett a tereplovaglás, a kavaletti használata és a kis akadályokon történő ugratás megkerülhetetlen. A figyelemmel munkálkodó, szakismerettel társuló teljes körű képzés egyben a ló egészségének megőrzését is biztosítja.

A síkmunka előrehaladtával a fiatal lovat egyre inkább "be lehet keretelni", egyre inkább segítségekre kerül, a száron lét biztosabbá és biztosabbá válik. Eközben nem lehet szem elől téveszteni, hogy a lónak állandóan a "lovas előtt" kell lennie. A hátulsó lábak súly alá lépése nemcsak a kívánatos egyensúly kialakítását célozza, hanem a ló egészségének megóvását szolgálja, az elülső lábak túlterhelésének elkerülésével.

Ezt legkönnyebben átmenetek lovaglásával lehet elérni. Az átmenetek végrehajthatók úgy a jármódok között, mint adott jármódon belül iramváltások lovaglásával. A legegyszerűbb és legcélravezetőbb az ügetés-vágta átmenet lovaglása. A későbbiekben, az egyensúlyi helyzet javulásával ügetés-lépés átmeneteket is lehet lovagolni. A lépésbe történő átmenetet csak akkor lehet helyesnek minősíteni, ha az átmenet során a ló nyaka nem rövidül. Ellenkező esetben a ló elveszti egyensúlyi helyzetét, lépésben ütemhibássá válik, vagy helytelen lábsorrendet kezd használni.

Tanügetést csak akkor érdemes kezdeni, ha a ló teljes elengedettséget mutatva kényelmesen ringatja hátát, a lovast a nyeregbe szívja. Ekkor lehet nagykörök lovaglásához kezdeni, amelyek a legegyszerűbb hajlításokat képviselik. A korrekt hajlításokat és fordulatokat csak helyes száron lét esetén lehet végrehajtani.
 

Ma ismét fehér a lovarda. A lovarda ablakában egész nap a kinti „csendélet” kukucskál a benti meleg felé. Csak Pityke kutyám ugatja vastag bundájában, jól kihúzva magát Fruzsi előtt, hogy ő ilyen időben is kutya jól érzi magát.

A havat, a havas tájat tulajdonképpen szeretem. Ráadásul az igen forró nyaraknak sem vagyok híve (a tengerparti semmittevésről pedig az undok hideg napokon sem ábrándozom).

De hát éppen ez az: az undok hideg napok…Már jöhetne a tavasz. A lovak unottak, kedvetlenek, mindannyian „beszorultunk” a fedett lovardába. Mihez is lehet ilyenkor kedvderítőként fogni?

Legelőször is lazítani kell a feszes téli munkán. Nem kell rettegni a pihenőnapok gyakoribb beiktatásától, a rövidebb, könnyedebb napi munkától. Akár a kézen történő munka részarányát is növelni lehet.

Másodszor növelni lehet a vitamin és ásványanyag bevitel mennyiségét a megfelelő ellátottság fenntartása érdekében.

Harmadszor, és talán ez a legfontosabb, a szokásosnál is nagyobb empátiával kell négylábú társunk reakcióit értékelni, az „elfogadás” különös szerepet kell, hogy kapjon.

Csak a lovat nézzétek! CSODÁLATOS!!! Könyveket lehet írni az átengedőségről, de talán elég ezt megnézni.

Ízlés kérdése! Bizonyos határok között kinek, mi tetszik jobban.

Persze a könnyedség igénye nem vitatható. A hagyományos magyar álláspont az, hogy ha a szárat egy darabon cérnára cseréljük, az nem szakadhat el lovaglás közben. Ez a szemlélet a könnyedséget, az egyensúlyt teszi a lovas gondolkodásának középpontjába. A könnyedség természetesen nem jelenti azt, hogy a ló feladná a zabla keresését, a lovas által meghatározott keret rugalmas kitöltését.

Mindemellett nem feledhető az az „igény” sem, hogy a lovas kezeiben a hátulsó lábak tolóerejét kell éreznie. Ez a szemlélet az elengedettséget és egyenességet hangsúlyozza: a hátulsó lábak tolóereje csak az elengedett lovon „áramlik előre” saját és lovasa testén egészen a zabláig, a két oldalon pedig csak akkor vesz egyenlő támaszkodást a ló, ha a hátulsó lábak egyformán tolnak, azaz a ló egyenes.

A támaszkodás harmadik szempontja az állandóság, de ez most nem témája bejegyzésnek.

Az biztos, hogy „vonal mögött” a fenti elvárásokat képtelen kielégíteni a ló, az orrhát függőleges mögé kényszerítésével a ló számára lehetetlenné válik a könnyed és elengedett mozgás, a hátulsó lábak helyes tolóerejének mobilizálása pedig szóba sem jöhet.

A lovas ülésének minőségét alapvetően befolyásolja a kengyel hosszúságának (értsd: kengyelszíj hosszúságának) helyes beállítása. A rövid kengyelhossz felhúzott térdeket, feszes alsólábszárat, a hosszú kengyelhossz bizonytalan ülést, előretolt lábakat, merev szárvezetést eredményez. A hibás kengyelhossz lehetetlenné teszi a „független ülést”, lehetetlenné teszi a csizma-, testsúly és deréksegítségek megfelelő alkalmazását. Különösen helytelen az az elképzelés, ami a kengyelszíj hosszabbra való engedéséhez „mélyebb” ülést társít. A kengyel helyes hosszát a nyereg szabása, a lovas és a ló méretei, valamint a ló képzettségi foka szabja meg.

A megfelelő hosszbeállítás nem ördöngösség, azonban ezt két dolognak kell megelőznie. A lovasnak mindenek előtt a nyereg legmélyebb pontjára kell helyezkednie, majd lábát kengyelből kivéve úgy kell a térdtámaszra helyezni térdét, hogy az a lehető legtermészetesebben feküdjön. A kengyelhosszt ekkor lehet beállítani, mégpedig úgy, hogy kellő rövidítéssel, vagy hosszabbítással a boka a lovas súlypontja alá kerüljön. A kengyelhossz növelésével ugyanis a boka egyre előrébb kerül, rövidítéssel pedig hátrafelé mozdul. A megfelelő kengyelhossz beállítása esetén a lovas ülése egyensúlyba kerül, a boka sem előre sem hátra nem kívánkozik, kezeit a lovaglás során nem kell önmaga egyensúlyozására használnia, ülése „független” lesz.

Túl hosszú kengyel használata mellett sokan a megfelelő egyensúlyt térdüknek a párnáról való hátramozdításával kívánják elérni. A boka ebben az esetben ugyan a megfelelő helyre kerül ám a térd bizonytalan helyzete miatt maga az ülés is bizonytalanná válik, a lovas elmerevedik, a szársegítségek durvák lesznek, a deréksegítségek adása lehetetlenné válik. A térd helyzetét a nyereg szabása határozza meg, az független a lovas elképzeléseitől. Ha térdét mégis más pozícióba szeretné helyezni: nyerget kell váltania.

Az ugrásváltás helyes tanítása igen komoly előképzést, előkészítést igényel. Igaz ez annak ellenére, hogy a díjugratók világában már igen fiatal lótól, a képzés korai szakaszában megkívánják az ugrásváltást. Eredmény képen persze nagyon gyakori a hátulsó lábak késése, vagy a folyamatosság hiánya a feladat végrehajtása során. A probléma javítása persze nem egyszerű.

A régi mesterek öt pontban foglalták össze az ugrásváltás tanításának előfeltételeit:

•    Képes-e a ló az összeszedett, közép és nyújtott vágta végrehajtására?
•    Ügetésben és vágtában átmennek-e a lovon a félfelvételek?
•    Tud-e a ló kiskörben ellenvágtázni?
•    Képes-e a ló a lépés-vágta, vágta-lépés átmenetek végrehajtására?
•    Nyugodtan végre tudja-e hajtani a ló az egyszerű ugrásváltást?

Ha ezek a feltételek nem állnak fenn, akkor nem érdemes az ugrásváltás tanításához fogni. A ló ugyan végrehajthatja a kívánt kézváltást, ám a végrehajtás inkább elvesztett egyensúlyának eredménye lesz, mintsem a helyes segítségé. Eredményül feszes, értetlen és ellenkező lovat „kap” a kiképző. A segítségek egyre nagyobbak lesznek, a lábak egyre nagyobbat ollóznak, a ló egyre inkább swingel, a későbbi sorozatos ugrásváltás végrehajtása még hosszú gyakorlás után is izzadságos, feszes és természetellenes.

Az alapképzés

Napjainkra már nem képezheti vita tárgyát, hogy a modern lókiképzés vezérfonalát a kiképzési skála logikája adja. Minden lovasnak és edzőnek olyan alaposan kell ismernie a skála különböző részeit és szakaszait, hogy képes legyen annak gyakorlati alkalmazására.

A fiatal lovak képzésének első fázisa a szoktatási szakasz három részre osztható. Az első a helyes ütem biztosítása. Az ütem bármilyen zavara a szársegítségek hibájára, illetve hibás lovassegítségek alkalmazására utalnak, vagy arra, hogy az iram helytelen megválasztásával a ló nem találja természetes egyensúlyát (túl élénk az előrelovaglás, vagy vontatott az előremenetel).

A második cél az elengedettség elérése. Az elengedett ló izületeiben és izmaiban fesztelenül, minden jármódban ütemesen mozog. Az elengedett ló kényelmes. "Ruganyos, acélos, élénk érzés van a hátán...Combjaikat valósággal oldalára szívja, combjainkba úgyszólván beledagad oldalával." írja Kókay Pál. Az elengedettség elérése a kiképzés egyik legfontosabb eleme, amelyet a későbbiekben is rendszeresen ellenőrizni és finomítani kell mert ez az alapja minden későbbi munkának.

A harmadik lépés a száronlét elérése. A száronlét meghatározásakor szintén Kókay Pál gondolatát kell idézni: akkor van száron a ló, ha a lovas által meghatározott keretet önként, puhán, "hátulról előre" kitölti. A száronlét elérése nem lehetséges a megfelelő egyensúlyi helyzet kialakítása nélkül. Az "elején" lévő ló a keretet nem tudja önként és puhán kitölteni. Az ütemesség és a lengő háttal együtt járó elengedettség mindhárom jármódban szintén szükséges feltétele a száronlétnek.

A képzés kezdeti szakaszában rövid száron lépni kizárólag közvetlenül az ügetés megkezdése előtt célszerű, mivel ellenkező esetben a ló elveszítheti lábsorrendjének tisztaságát. A szoktatási szakaszban a ló nyakának bármely pozícióba való erőltetése igen komoly károkat okoz. A fiatal ló legkönnyebben a könnyű szárkapcsolat használatával tudja egyensúlyát megtalálni, állandó ütemességét és elengedettségét kialakítani.

Hubertus Schmidt, igen kiváló díjlovas szerint:  Az elengedettség, az ütemesség és a száronlét az alapja a helyes iskolázottságnak. Ebben a kérdésben semmiféle megalkuvást nem lehet elfogadni. Hiányuk ellehetetleníti a fiatal ló fejlődését. Sőt! A későbbiekben is, az előrehaladottabb képzési szakaszokban lévő lovaknál is napi rendszerességgel kell ellenőrizni az idomítási skála elemeinek tényleges meglétét és még a legmagasabb szintű feladatok végrehajtása során is azokat fenn kell tartani. Ez különösen az elengedettségre igaz. Csak az elengedett ló tudja kibontakoztatni természetes karizmáját és eleganciáját, csak az elengedett ló tud harmonikus együttest alkotni lovasával. Ez nem csak a díjlovaglásra, hanem minden szakágra érvényes."

A tolóerő kifejlesztési szakaszának részeit az elengedettség, a száronlét, a lendület és az egyenesre állítottság képzi. A hordozóerő kifejlesztési szakaszának részeit a lendület, az egyenesre állítottság és az összeszedettség képzi. Lendületes az a ló, amely hátulsó lábaival határozottan súlypontja felé lép. Egyenesre állított az a ló, amely hátulsó lábaival elülső lábainak nyomvonalában halad. Az összeszedettség a lovaglás beteljesedése. Relatív fogalom, mértéke a ló képzettségének függvénye.

A fiatal ló képzése során a homlokvonalnak mindig a függőleges előtt kell lennie. A támaszkodást kezdetben ugyan mélyen találja meg a ló, de ez nem jelenti az előző állítás akár időleges megszeghetőségét sem. A mély pozíció csupán a nyak- és hátizmok kinyújtását és az elengedettség biztosítását célozza, nem a ló nyakformájának kialakítását. A nyak pozíciójának szárakkal történő erőltetése merevséget okoz, megakadályozza a helyes egyensúly kialakításának lehetőségét. A durva kéz továbbá ellehetetleníti a hátulsó lábak súlypont felé lépését és a lendületes "hátból" való mozgást.

Az idomítási skála logikája az átengedőség elérését célozza. Átengedőnek azt a lovat nevezzük, amely a lovas segítségeire azonnal, engedelmesen reagál.

Az ugratás főszabálya: Dobd a szívedet át az akadályon és ugrass utána. Ricsinek sikerült, csak kicsit messze gurult. Zeldával érdekes fordulatot vett a verseny, Sandro Girllel azért javított.

Ha hétvége, akkor Fehérvár, Kunos Lovarda. Ricsi ismét egyszer lent, de többször fent. Majd szép sorban be is számolok róla, előzetesen közreadom az alábbi videót: B4, 125cm. Ricsi második lett. Csaknem hazavágta Fejér és Pest megyét.

Íme az összevetés:

Szinti ajánlotta az alábbi kisfilmet. Philippe Karlt remélem nem kell bemutatni senkinek. :)

Két éve, családommal, úgy döntöttünk, hogy megkockáztatunk egy újabb apró családtagot (aki természetesen nem marad apró... SŐT...). Júnó kancámat fedeztettük a svéd félvérek talán legkiválóbb díjlovával, Björsells Briar-ral. Akit részletesebben érdekel, figyelmébe ajánlom: www.briar899.com.

Idén jutottunk el arra a fázisra, hogy a jövevénynek papírokat csináltassunk, így jött szóba a sütés vagy chippelés kérdése.

Sokat gondolkoztam a dolgon, és végül a chippelés mellett döntöttem. „Az én lovamat ne süssék meg” gondolatokkal szemben a tradicionális álláspont áll. Végül arra jutottam, hogy a sütést eredetileg, a lovak, tenyészetek megkülönböztetésére találták fel, azért, hogy, a ló élete folyamán bármikor és bárhol azonosítani lehessen. Hiszen akkoriban még nem volt műanyag, amit a fülükbe lőjenek, mint a teheneknél és fémgyűrűt is elég problémás lett volna alkalmazni a lábukon, mint a galamboknál. A sütés bizonyos fajtáknál különösen, meghatározóvá, tradícióvá vált. Egy andalúz ló, még manapság is elképzelhetetlen a tenyésztőt hirdető „bélyeg” nélkül.

Viszont, amikor már majdnem meggyőzném magam, hogy a magyar sportlovak koronás sütése is jól néz ki, jön a már jól megszokott: én ugyan be nem sütöm a lovamat ellenérv. A lágyszívű ló-, kutya-, és egyéb állattartók, mint, valamint a fejlődő technika összetalálkozása alkotta meg a chippet.

Ez egy rízsszem nagyságú, fájdalommentes, szintén akárhol és akármikor azonosíthatóságot biztosító alternatíva a ló és persze az én számomra. Köztudott, hogy a fríz lovaknál a tenyésztési szabályok hasonló képpen szigorúak a spanyolokéhoz, mégis át tudtak térni erre az azonosítási módra.

Az emberiség történetében is sajnos volt olyan korszak, amikor tetoválással, esetleg durvább módszerekkel azonosítottak embereket. Ezt a társadalom, nem fogadta el sokáig,de nem ez a cikkem témája. Tudom, hogy az állatvédős hangnemet súrolom, de be kell vallanom, szeretném, ha az emberiség végre túlnőne saját természetén és figyelembe venné a szerettei, ne adj isten sporteszközei érdekeit. Egy szó, mint száz: én chippelem a lovamat. :)

Szerző: Polgár Szintia

Tudom, nagyon tudományosnak hangzik a cím. Pedig nem az! Két szó, amire a magyar lovas szakszövegben nincs igazán használatos kifejezés, és ami nagyon sok félreértésre ad okot.

A hagyományos magyar szakszöveg csupán a hosszhajlítás kifejezést használja, és nem különbözteti meg az oldal irányú hajlítást, azaz laterális hajlítást a hosszirányú hajlítástól, a longitudinális hajlítástól. Az általános gondolkodás szintén ezt, a két hajlítás különbségét figyelmen kívül hagyó logikát követi. Öreg hiba!

A hosszhajlítás kifejezés alatt, valójában oldal irányú hajlítást kell érteni. Az oldal irányú hajlítás a ló elengedtetését, a külső oldalon lévő izmok nyújtását célozza. Fordítva is igaz. Az elengedettséget az oldal irányú hajlíthatóság könnyedsége jelzi.

A ló hosszirányú hajlítása az összeszedettséget célozza. Elengedettséget, ügyességet és megfelelő erőnlétet igényel. Az oldal irányú hajlíthatóság előfeltétele a hosszirányú hajlíthatóságnak, a kétfajta hajlítás (a laterális és a longitudinális) nem egyenértékű. Ha valaki csupán a hosszirányú hajlítással törődik, akkor óhatatlanul feszességet és elejére esett lovat „kap” eredményül, és ez, mint tudjuk sem a lónak, sem a lovasnak, sem a külső szemlélőnek nem ad kellemes érzést!

Néhány nappal ezelőtt rövid polémia zajlott a Fiatal lovak kiképzése című blogbejegyzés-sorozatom legújabb része kapcsán arról, hogy az első felülés során vajon be kell-e törni a lovat, vagy sem. A hozzászólások kapcsán ismét azt szeretném aláhúzni, hogy sok út visz Rómába. A lókiképzés során különösen így van ez. Nincsenek, nem is lehetnek kőbe vésett szabályok.

Az alábbi történetet csupán egy anekdotának szánom, amelyből kiderül, hogy az első lóra ülés sokféle lehet. A sztorit egyébként magától Balázstól hallottam – remélem pontosan adom vissza.

Kajzinger Balázs, a magyar lovasok legbátrabbika. (Lehet, hogy merész a megállapítás, de én nem ismerek nála bevállalósabb lovast.) Mindez történetünk szempontjából nem lényegtelen körülmény. Ifi lovasként edzője a legendás és rendkívül nagy tiszteletnek örvendő, azóta már elhunyt Léber József volt a kaposvári lovardában.

Libus, ahogyan az edzőt ismerősei nevezték, egy alkalommal szólt Kajzinak, hogy két új lovat hoztak az istállóba, az egyiket hozza ki. (Csak, hogy egészen világos legyen a helyzet, akkor még az ilyen ”kéréseket” visszautasítani nem lehetett.) Balázs negyed óra múlva megjelent a lovardában a felnyergelt lóval, nyeregben.

Libus kimeresztette a szemét: „Ember, mit csinálsz? Ezek a lovak most jöttek a ménesből, délelőttig talán embert sem láttak, te meg felülsz!? Azt akartam, hogy kézen hozd a lovat, nem azt, hogy felnyergeld, sőt ráüljél!” Erre Kajzi:”Éreztem, hogy valami furcsa. Amikor ráültem nagyon púpolt!”

Szóval előképzés nélkül is fel lehet ülni bármilyen lóra, csak feltétlenül ez a követendő példa.

Lóra szállás

Az első lóra szállást futószáras munkával kell előkészíteni. Olyan mértékben kell "lemozgatni" a lovat, hogy az nyugodttá és elengedetté váljon. Az előkészítő munkát balkézen kell befejezni. A ló futószáras felszerelését nyereggel és nyakszíjjal kell kiegészíteni. Az első lóra szállást körbekerített területen, optimális esetben fedett lovardában célszerű végrehajtani. Legbiztosabb, ha a lovasnak ketten segítenek: míg az egyik tartja a lovat, a másik a lovast nyeregbe segíti. A felülés során a lovasnak óvatosan kell súlyát a nyeregbe helyezni, anélkül, hogy a ló "hátába esne". A kengyelszíjakat a felülés előtt rövidebbre kell csatolni, hogy mozgás közben a lovas kellő szabadságot tudjon a ló hátának biztosítani.

A felülés után, álló helyzetben a ló kissé szokhatja a lovas súlyát. A beszéd, az óvatos veregetés nyugtató hatású. A nyugtalan lovat azonban célszerű egyből lépésben megvezetni, hogy feszültsége oldódjék.

A vezetést a futószár "kiengedésével" egyre nagyobb és nagyobb körön lehet végezni, míg eléri a ló a megszokott futószárazó helyzetet. Ha a ló lassan ügetni akar, azt el lehet fogadni. A vágtát még jó ideig kerülni kell. A munka célja a lónak a lovas súlyához való szoktatása.

Az emberhez, a munkához szoktatott lónál az első felülés legtöbbször nem jelent problémát. A ló bizalma többé-kevésbé nyugodt légkört biztosít. A ló "betörése", a küzdelem az első felülések során legtöbbször szakmai hibát jelez. Ilyenkor a ló mentális és fizikai sérülésének esélye nagy. "A fiatal lóra való első felülés speciális szakmai ismereteket igényel." írja Klimke A fiatal lovak kiképzése című könyvében, ahol a fentebb leírtaktól kissé eltérő módszert javasol. A military, majd a díjlovaglás nemzetközi mestere a munkától függetlenül, nyereg nélkül az istállóban javasolja az első felüléseket, a lónak a lovas súlyához, az ismeretlen szituációhoz való szoktatását. A nyeregbe ülést a fent leírt módon csak ezen szoktatás után javasolja.

Az első felszállások során röviden kell dolgozni. Figyelembe kell venni, hogy a ló izomzata, különösen hátizmai még nem elég erősek hosszabb munkavégzéshez. A munka végén a felszállást és a leszállást többször meg lehet ismételni. A pálcasegítséget még a szabadonlovaglás megkezdése előtt a futószáras szakaszban kell megismertetni a lóval. A pálca rövid és merev legyen. Sarkantyú viselése nem ajánlott. Ebben az időszakban (két-három hét) naponta futószáras munkát kell végezni, ám nem szükséges minden nap felülni a lóra. A nyugodtság és a változatosság segíti a fiatal lovat az új elvárásokhoz való igazodáshoz.

A futószár nélküli lovaglást már néhány alkalom után meg lehet kezdeni. Futószárazás, majd futószáron történő lovaglás után célszerű a lovat a lovassal szabadon engedni. A lovat lépésben és ügetésben kell lovagolni hosszú egyenes vonalakon könnyített ülésben, a ló által felajánlott természetes iramban. Idősebb vezető ló nagy segítség ebben a munkaszakaszban. A helyes iram megválasztása különösen fontos. A ló által felajánlott iramot inkább támogatni kell, rövidíteni semmiképp nem szabad. A lovasnak meg kell éreznie, hogy milyen iramban találja meg a ló az önegyensúlyát. A szárakkal csupán kapcsolatot kell tartani a ló szájával. A száronlét erőltetése káros. Feszességhez, a ló fejének csapkodásához vezet, ütem- vagy lábsorrend-hibát eredményez, a farok folyamatos leszorításának, a fogak csikorgatásának szokását alakíthatja ki. A ló előremenetelének támogatása és a könnyű kéz képez biztos alapokat a későbbi képzéshez. Az előrelovaglás azonban nem lehet mérték nélküli. Az előremenetelt csupán támogatni kell, a fokozás kerülendő, az sietéshez, az egyensúly elvesztéséhez vezet.

A vágta csak akkor fogadható el, ha azt a ló ajánlja fel. Ekkor is könnyített ülést kell alkalmazni. Hosszabb vágtaszakasz semmiképpen sem kívánatos, mert az szintén az egyensúly elvesztéséhez vezet.

A képzés kezdeti szakaszának legfontosabb célja az, hogy a ló találja meg saját egyensúlyát.